IV.

Imogén grófné belépett a királyhoz és mosolygott.

– Szép, mint az Ezeregyéj – szólt magában a király – szebb, mint közülök a legszebb; szebb, mint mind az ezeregy éj együtt. A betegnyakunak, szerencséjére, igaza volt. Olyan szép, mint a mennyország, amelyet Pallanzában láttam egyszer, holdfényes éjjelen, huszonöt esztendős koromban. Szép, mint az elveszett paradicsom; szép, mint a legabszolutabb királyság; szép, mint az ördögök menyasszonya. Olyan szép, mint az ifjuság! De a mosolygása, az még nála is szebb!

Egyszeriben megértette az asszonynak minden vakmerőségét.

De Rodomont király harminchárom évig járt iskolába s nem hiába látogatta a nők akadémiáját.

Szigoruan kérdezte:

– Szép asszony, micsoda urad van neked?

– Jó uram – felelt az asszony és mosolygott.

– Haszontalan urad van. Férfi az, aki elfogad egy asszonytól ilyen áldozatot?! Férfi az, aki, hogy megmentse a bőrét, otthagyja a feleségét a halálveszedelemben?! Férfi az, aki a maga életéért a kedvese életét kivánja cserébe?! Pocsék urad van!

– Nem. Sire. Az én jó uram erre nem is gondolt. Eszébe se jutott, hogy az életemet féltse. Tudta, hogy nem hagy életveszedelemben. Tudta, hogy te asszonyt soha se fogsz kivégeztetni. Tudta, hogy ha valaha asszonyt öltél, az öleléseddel fojtottad meg, vagy megrepesztetted a szivét, amikor elhagytad… de a vérpadra nem vitetted.

– Hizelegsz, szép asszony; ki akarsz játszani. De nem fogsz kijátszani; vigyázni szoktam arra, ami a hatalmamba került. És ha váratlanul madárkát fogtam, nem vagyok olyan bolond, hogy szabadon ereszszem. Valld meg, hogy füllentettél: ezt a csinos bókot nem az urad bocsátotta rendelkezésedre védőfegyverül; magad eszelted ki, hogy bolonddá tégy, hogy rászedj.

– Az uram is tudja, hogy gáláns ember vagy. Király és lovag: nem zsebrák, nem haramiavezér.

– Ej, ej, milyen vakon bizik a lovagiasságomban vagy nem tudom miféle erényeimben az az ember, aki le akart lökni a trónomról.

– Károsnak tarthatja az uralkodásodat, gyülölhet is… mit tudom én, miért ellenséged?! De az ellenséged se tagadhatja le, hogy ur vagy. Minden gyerek tudja, hogy amióta élsz, az asszonyokhoz virággal szoktál közeledni, nem bilincscsel vagy kötéllel; minden gyerek tudja, hogy nem az az ember vagy, aki képes volna egy asszonyt lemészároltatni. Nem, Sire. Hogy te engem hóhér és pribékek kezére adhatnál, erre az én uram még csak nem is gondolt.

– Ej, ej, de arra csak gondolt, hogy ha a hatalmamba kerülsz, alighanem kedvem támad: élni a hatalmammal?! Hogy csunyán visszaélhetek ezzel a hatalmammal?! Hogy ha igy megcsufoltok és borsot törtök az orrom alá, megharagudhatom és boszut állhatok rajtad, ugy ahogy asszonyokon szoktam boszut állani?!

– Igen. Erre már gondolt.

– Erre már gondolt, és mégis megszökött?! No hát szép urad van! Gratulálok hozzá! Egy férfi inkább százszor hal meg, mint hogy akár csak a kedvesét is kitegye ennek a veszélynek. És még hozzá, nem is csak a kedvesét, hanem a feleségét! Mit is mondok?! Egy férfi inkább felnégyelteti, kerékbe töreti, megnyuzatja magát, semhogy mindent meg ne tegyen, csak hogy elhárithassa az ilyen veszedelmet. És ez maga dönti bele a rá nézve megszégyenitő veszedelembe az esküdt feleségét Imogén grófnét, azt a szép asszonyt, akit szeret! Pocsék ember, ha mondom. Megérdemli, hogy semmi kimélettel ne legyek iránta. És hogy őszinte legyek, megvallom, hogy akármi járhat a fejemben, a mikor szép asszonyokat látok, csak éppen a kimélet nem!… Ha nincs kedvedre grófné, hogy ragaszkodom ahhoz, amire jogot adtatok, csak magadra vethetsz; tudhattad előre, hogy ha majd megjelensz előttem, ezzel a szépséggel… a teremburáját!… nem az imádságot juttatod az eszembe!

– Várj csak, Sire. Nem hallgattad meg végig, amit a kérdésedre felelni akartam. Azt akartam felelni, hogy erre már, igen, gondolt az uram; nagyon is sokat gondolt rá, tuságos sokat. Sőt eleinte szóról-szóra ugy pattogott, ahogy most te beszélsz. És nem is képzeled, hogy a halálos veszedelemben milyen sok időbe került, amig meg tudtam győzni. De megnyugtattam.

– Megnyugtattad? Ne mondd! És megnyugodott?

– Igen, megnyugodott.

És mivel nyugtattad meg, ha szabad kérdeznem? Mondd el kérlek. Erre már igazán kiváncsi vagyok.

– Azt mondtam neki: „Nevetséges! A király már nem fiatal ember; a király már ötvenhét éves.“

– Ezt mondtad neki? De, menydörgettét, ha nem is vagyok fiatal ember, ha ide s tova ötvenhét éves leszek is, azért még nem vagyok öreg!… és ha öreg volnék is: öreg ember nem vén ember!… Mennydörgettét, mennydörgettét, mennydörgettét!

– Ő is ezt mondta. De én azt feleltem neki: „Ohó, ez igen nagy különbség! Ha a király fiatal ember volna, harminc esztendős, mint te… akkor kétségbe kellene esni, akkor beszélni se lehetne a dologról, akkor mind a kettőnknek meg kellene halnunk, de lehetetlen volna belerohanni a veszedelembe.“

– Ezt felelted neki? Érdekes! És aztán hogy folytattad? Mondhatom, égek a vágytól hallani, hogy micsoda eszmemenettel győzted meg az urad.

– Igy folytattam: „Mert az csakugyan borzasztó volna, ha abban a veszedelemben forognék, hogy a király… vagy valaki, akinek a hatalmában vagyok… mondjuk: egy harminc esztendős fiatal ember… elhárithatatlan kényszert alkalmazva… az erőszakos ölelésével… elgyötrő, de végül agyongyöngitő ölelésével… utóljára is rábirhatna az odaengedésre vagy éppen a szerelemre!… mert a szerető asszony is csak asszony, végre is csak asszony… Hát ez, igen borzasztó, szörnyü, rettenetes volna; rágondolni is irtózat!… De ennek a borzasztó veszedelemnek én magam se tenném ki magamat; inkább meghalnék. Én nem türném el, hogy akár akaratom ellenére, akár a beleegyezésemmel is… mondjuk: felhasználva az ijedtségemet… kitégy ennek a veszedelemnek: leköpnélek, ha megtennéd!… Ha rám parancsolnál, hogy mentsem meg az életedet, nekirohanva ennek a rémes kockázatnak – akkor se tenném meg, csak megundorodnám tőled és leköpnélek. Csakhogy erről szó sincs. A király már nem fiatal ember; ötvenhét éves; nincs veszedelem.“

– Élesen különbözteted meg a dolgokat, de nem eléggé. Folytasd. Ugy képzelem, az uradat ez a megkülönböztetés még nem elégitette ki.

– Nem. De aztán megmagyaráztam neki. „A királylyal szemben nem forgok ilyen veszedelemben; a királylyal szemben nem forgok semmiféle veszedelemben. A király nem fog bántani engem; nem is bánthat. Mert a király az erőszakos ölelésével csak beszennyezni tudna engem és maga-magát is beszennyezné. A király ezt nem fogja tenni. Soha. E felől nyugodt vagyok. Ez lehetetlen.“

– No, ezt rosszul magyaráztad meg neki. Mert akármilyen finom a megkülönböztetésed, én ezt nem méltatom. Ha lehetetlennek tartod, hogy szerelemre birjalak, jól van; én megelégszem azzal is, hogy ölelni foglak. Engem nem kétszerkettőzöl ki asszonyi furfanggal; én nem engedem a jussomat. Ti engem megcsaltok, lóvá tesztek, kisemmiztek; helyes. De nekem jogom van a megtorláshoz és módom is van benne, hogy a megcsufolásért erőszakkal fizessek, mert a hatalmamban vagy. Eszem ágában sincs lemondani erről a megtorlásról; a boszu mindig édes, de ennél édesebb boszut nem képzelek. Mi jut eszedbe?! Királyi falat van előttem. Egy gyönyörü asszony… egy rendkivüli asszony, aki minden vakmerőségre kész a férfiért… egy szerető szivü, bátor asszony, aki mindennel számot vetett és akármit beszél most, még az életét is megkockáztatta, hogy megmenthesse az urát. Igazán királyi falat. Ilyet még nem izleltem. Ne áltasd magadat. Ezt a királyi falatot nem fogod hizelgéssel elravaszkodni előlem, mint a róka a sajtot a holló szája elől.

– Meg foglak győzni téged is, mint meggyőztem az uramat.

– No ezt szeretném látni.

– Meg foglak győzni. Mit kivánsz bennem? A vakmerő kis nőstény-párducot, az ugynevezett rendkivüli asszonyt? Vagy a szép teremtést? Mondjuk: mind a kettőt. Nos hát, mind a kettőről le fogsz mondani. Mert az egyiken nincs hatalmad, a másikat pedig nem érdemes kivánnod. Mi izgat? A lelkem? Vagy a hogy mondod: a rendkivüliségem? De, édes jó uram, a nők lelkét csak ugy lehet rabságba ejteni, ha előbb teljes szabadságot adsz neki. Ezt erőszakkal nem teheted a magadévá; a lelkemet igy nem lehet meghóditanod…

– Megelégszem a szép teremtéssel. A legédesebb boszuállást szerzem meg magamnak; keresztül taposok az uradon; megbüntetlek azért, hogy lesajnáltál; eszközévé teszlek uri gyönyörüségemnek; és ami mindezeknél többet ér: egy édes pillanatot találok karjaidban. Ez nekem elég.

– Hát ezt nem érdemes kivánnod. Mondom, hogy szerencsémre, nem vagy fiatal; sehogy se lehet hatalmad rajtam. Egy márványszobrot találnál bennem, a ki dermesztő hidegséggel viseli el, hogy beszennyezed és megrontja az örömödet azzal, hogy szemedbe hányja az utálatát. Ez nem volna elégtétel és az ilyen megmérgezett öröm csak egy vadállatot elégíthet ki. De te nem vagy vadállat. Te valaki vagy, akit magadért szerettek a nők. Hogy egygyel több vagy egygyel kevesebb szép teremtésnek a képét helyezed-e el emlékezésednek a sirboltjába, az már neked mindegy. És a pillanatban, esküszöm, nem volna örömöd; a hitvány izgalmon kivül, amelyet akármelyik nő karjában megtalálhatsz, inkább csak: keserüséged és önutálatod. Utóbb nem bocsátanád meg magadnak, hogy lehetővé tetted, undorommal megaláznom benned a királyt és a férfit; utóbb, lelkifurdalást éreznél, szégyenkeznél bensődben, hogy elég gyalázatos voltál bemocskolni valami istenit, amin nem volt hatalmad.

– Szép asszony, rendkivüli asszony, rendkivül vakmerő vagy!

– Mit veszíthetek? Csak nyerhetek, ha sikerül benned felébresztenem a minden indulattól ment, józan gondolkodót, a büszke embert, a nemes urat, a királyt, az államférfit.

– No hallod! Mi köze ehhez a politikának?

– Mindjárt megmondom. De hogy mondhassam, előbb felelj arra a kérdésemre: forgattad-e a történelem lapjait?

– Nem vagyok tudós. Azért tartok tudósokat, hogy forgassák azok helyettem.

– Akkor kérdezd meg őket: tudnak-e olyan esetet, amilyen az enyém? Olvastak-e a világtörténelemben olyan asszonyról, aki mindent, az életét is kész volt feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

– Tudósaim azt fogják mondani, hogy a világtörténelemben mindenre van példa.

– Csakugyan van egy ilyen példa. A Lady Nilhisdale esete. Hogy egészen őszinte legyek, nekem is ez adta az eszmét.

– No nézd, a világtörténelmi példák!

– Az ember sok okulást meríthet belőlük. Elég az hozzá, engem a Lady Nilhisdale példája bátorított fel és igazam volt.

– Bizonyos vagy benne?

– Egészen bizonyos. Neki kisebb emberrel volt dolga, mint nekem és mégis sikerült meggyőznie a királyt. Mert ez is államférfi volt; ha nem is olyan messzire látó, mint te.

– Hogyan? Hát ez a te királyod eleresztette a megfogott madárkát?

– Mintha meg se fogta volna. Azt mondta neki „Szállj tova, szállj szaporán!“

– A szamár!

– Ne mondd, mert te is ezt fogod tenni.

– És miért tenném ezt?

– Mert elcsititod magadban a kicsinyes boszuállás ingerét…

– Meg minden ingert?

– Meg minden olyan kivánságot, amelynek a kielégítése megalázna önmagad előtt… és nem hallgatsz, csak az államférfi, a benned lakó bölcs ember szavára.

– Már képzelem, hogy mit javasol ez az államférfi.

– Az államférfi igy szól: „Egy asszony, aki mindent, még az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét! De hiszen ilyen asszonyok kellenek nekem! Hogy példaként ragyogjanak a többiek előtt; hogy erős katonákat szüljenek országomnak; hogy megszilárdítsák a család tekintélyét. Az ilyen asszonyokat nem bántani kell, hanem dicsőíteni; az ilyen asszonyok nevét aranybetükkel kell feljegyezni a világtörténetbe és tanítani kell az iskolákban. Hálátlan legyek egy ilyen asszonynyal szemben, akinek ritka, nagyon ritka esete uralkodásomat hiressé fogja tenni!? Nem. Legyőzöm magamban az emberi gyarlóságot, nagylelkü leszek; utjára bocsátom. Jutalmamat pedig a történelem adja meg, a a „lovagias“ jelzővel.“

– Szóval azt kellene mondanom: „Jó asszony, ég veled! Siess, a hajó nemsokára indul és férjed epedve vár, ott tul a tengeren“?!

– Te mondád.

Rodomont király elgondolkozott.

Kissé hosszasan tünődött, de végre igy szólalt meg:

– Hát eredj. Sajnálom, hogy már nem vagyok harminc esztendős. Királynémmá tennélek.