II.

A tanár, még a konyhában, néhány szót váltott Morvainéval. Hugó fülelt, olyan figyelemmel, amilyen csak kitelt tőle, de egy szót se érthetett meg a beszélgetésből. A tanár halkan szólt, Morvainé pedig csak egytagu válaszokat adott, nagyon határozatlan hangon, mintha nem tudta volna, hogy mit feleljen a tanár ur kérdéseire.

Bementek s a Halál barátja nyájasan köszöntötte a kis fiut:

– Jó napot, kis barátom!

Egyebet aztán, azokon az utasitásokon kivül, amelyeket a vizsgálat tett szükségessé, nem is igen szólt Hugóhoz. Pedig máskor a még nem halódó gyermekeket be-bebalzsamozta csodatevő nyájasságával; eljátszadozott velük, mint Jézus a kisdedekkel.

Most azonnal hozzálátott a vizsgálathoz. Morvainé nem tudta, örüljön-e neki, vagy rettegjen e miatt, de ugy tünt fel előtte, hogy a nagyon alapos vizsgálat egy egész örökkévalóságig tartott. Különösen a szivet hallgatta a tanár kétségbeejtően sokáig. Ezalatt Morvainénak magának is olyan vadul kezdett kalapálni a szive, hogy már alig állhatta meg szó nélkül: attól félt, a tanárnak is hallania kell az ő szive dobogását s ezt a hangot majd össze fogja zavarni a kis fiu szivének a hangjaival… De nem mert megmukkanni.

A vizsgálat után a Halál barátja leült az ágy mellé egy székre s még egy darabig elnézte Hugónak az arcát, miközben efféléket kérdezgetett Morvainétól:

– Mit fizet ezért a lakásért?

Hugó eleinte kiváncsi és csodálkozó pillantással viszonozta ezt a mennyei békességet sugárzó tekintetet, amelyből szinte csepegett a jóakarat, de utóbb az az érzése támadt, hogy ez az égi szelidség nincs minden kutató érdeklődés nélkül s ösztönszerüen elzárkózott a lélekvizsgálat elől: megint lehunyta a szemét.

De ha az ablakra le is ereszkedett a zsalu, azért a tanár tekintete egy darabig még ott maradt a lélek házikóján.

E közben Morvainé le nem vette a szemét a Halál barátjáról. Nem látszott azon az arcon se jó, se rossz, csak a végtelen szelidség. A szfinx arca nem mozdulatlanabb, mint a tanáré volt.

A szfinx egy pár pillanat óta hallgatott. Morvainét nagyon megriasztotta ez a némaság, de nem merte zavarni gondolataiban a méltóságos urat.

Egyszerre valami félelmetes, nagy csend támadt: az egész házban minden nesz elhallgatott.

– Angyal repült a szobán keresztül, – gondolta rémülten Morvainé.

Mintha a félelmetes nagy csendben hallotta volna is az angyal szárnyának a rebbenését. Annyira zakatolt a szive, hogy bele kellett kiabálnia ebbe a némaságba; nem állhatta meg tovább szó nélkül.

Mit mondhatott volna egyebet? Elkezdte apróra elbeszélni a betegség egész történetét. A tanár, mintha nem is hallgatott volna oda, csak bólongatott.

Hirtelen felállott s mozdulatán látszott, hogy menni készül. Morvainé, akinek a mondat közepén elakadt a szava, nem mert kérdezősködni.

– Jó napot, kis barátom! – bucsuzott a tanár s a hangja olyan édesen csengett, mintha azt énekelte volna: „In paradisum deducant te angeli…“

Hugó felpillantott és illedelmesen köszönt:

– Kezét csókolom.