III.

Kimentek s a konyhába érve, Morvainé betette maga után az ajtót. Reménykedett egy biztató szóban, de hátha a tanár olyasmit akar mondani, amit Hugónak nem szabad hallania.

A tanár megállott s a konyhaedényeket meg a mosóteknőt nézegette.

– Milyen szép kis fiu! – szólt, véletlenül se nézve rá arra az asszonyra, aki most egyre az ő tekintetén csüngött.

Mintha azt mondta volna: „Milyen kár érte!“ Morvainéból kitört a már rég fojtogatott sirás.

– Most már nagyon leromlott, – pityergett – elveszitette a szép szinét, a kis teste lefogyott, a szeme se olyan csillogó, mint azelőtt, csak az aranyhaja maradt meg… de ha látta volna a méltóságos ur, amikor még egészséges volt!… Olyan gyönyörü volt, hogy az utcán mindenki utána nézett… sok uri asszony, idegenek nem állhatták meg, hogy meg ne csókolják azt a rózsás arcát… a szinháznál a szinésznők majd megfojtották az ölelgetésükkel, a csókjaikkal… festeni nem lehetne szebbet, amilyen volt… nemcsak én mondom, mások is mondták: az ember nem érti, hogy egy olyan szegény asszony, mint én, hogy is tud egy ilyen angyalt szülni!…

– Hány esztendős? – kérdezte a tanár.

– Kilenc… karácsonykor mult kilenc – felelt Morvainé, a könnyeit törölgetve.

A tanár a konyhán tul levő kis udvari szoba betett ajtaját nézte.

– Van még egy másik szobájuk is? – kérdezte. – Vagy ott talán albérlő lakik?

– Nem, ez is a miénk, – felelt Morvainé és sietve nyitotta ki a sötét kis udvari szoba ajtaját.

A tanár előbb csak bepillantott, de aztán be is ment az oduba és körülnézett benne. Ez a szemle nem tarthatott sokáig, mert ott ugyan nem volt sok látnivaló. Egy ágy, amelyben most Morvai szokott aludni, a mosdó, egy asztalka, meg egy szalmaszék. Mindez annyi helyet foglalt el, hogy még egy második látogató már nem fért volna el a szobában.

Morvainé örvendezve látta, hogy a tanár leül a szalmaszékre. Hátha mégis szóra birja a szfinxet!… hátha mégis kicsikar tőle egy kis reménységet!

– Persze, persze… – szólalt meg a Halál barátja – bizony jobb volna, ha egy szanatóriumban lehetne elhelyezni a fiucskát!

– Istenem, istenem!… – sóhajtozott Morvainé – az igazat megvallva, nem is szeretném… De nem is tehetjük!… Olyan szegények vagyunk!…

És egyszerre egészen nekiadta magát a sirásnak.

A tanár megvárta, mig kiszepegi magát.

– Hogyne! Hogyne!… – szólalt meg aztán, mintha olyan valakivel beszélgetett volna, akinek a szavát nem hallani. – Ilyen szép kis fiu!…

– És milyen okos, milyen jó!… – eredt meg Morvainéból a szó. – Olyan jó, méltóságos uram, mint egy angyal!… Szófogadó, engedelmes… nemcsak az idegenekkel, a szüleivel szemben is kedves, barátságos… és minden pénzt a szüleinek ad, amit csak keres!… Más gyermek meg is lopja a szüleit… ez a kedves egyetlenem meg mindent haza hozott!… Pedig másfél évig mindennap tiz koronát keresett!… Csak azóta vagyunk megint szegények, mióta ez a drága angyal megbetegedett!

– Mindennap tiz koronát keresett? Hol? – kérdezte a tanár.

– A Fővárosi Szinháznál, méltóságos uram! Ő játszotta a főszerepet az „Álomtündér“-ben, egy látványos gyermekdarabban.

– Ez a fiucska volt az Álomtündér? – érdeklődött a Halál barátja.

– Igenis, méltóságos uram. Hiszen bizonyosan tetszett látni a darabot!… másfél évig adták, majdnem minden este, néha délután is…

– Láttam… és emlékszem a fiucskára… Igazán kedves volt – áradt ki a tanárból a jóság.

– De már előbb is játszott – folytatta Morvainé. – A „Pan Péter“ is ő volt a Fővárosi Szinházban. Abban az időben még csak öt koronát kapott előadásonként, de ezt a darabot is majdnem másfél évig adták… akkor jöttek divatba a gyermekdarabok… és ez az öt korona éppen elég volt rá, hogy ne legyek kénytelen mosást vállalni…

– A „Pan Péter“?!… Csakugyan, annak ide s tova három éve – szólt a tanár, egy kis elgondolkozás után. – De hiszen akkor a fiucska nem sokkal lehetett több hat esztendősnél?!…

– Annyi volt, amikor a szinházhoz került – felelt Morvainé.

– De hát hogy jutottak arra a gondolatra, hogy már hat esztendős korában a szinházhoz adják?

– A férjem diszitő munkás… – magyarázta Morvainé – a kis fiu pedig ott ácsorgott a szinháznál és mert olyan szép volt a lelkem, a nagy fekete szemével, meg a vállára omló szőke fürtjeivel… mindig szép kerekre nyirattam a haját… hát feltünt mindenkinek. A szinésznők eljátszadoztak vele… csókolgatták, szavaltatták, énekeltették… és az egész szinháznak látnia kellett, hogy milyen kedves, meg milyen ügyes. Ez aztán a fülébe jutott az igazgatónak is… azt hiszem, egyszer látta, amint a kis fiuval mókáztak… és mert éppen akkor azt forgatta a fejében, hogy elő kellene adatnia a hires „Pan Péter“-t…

– Értem. De nem gondoltak rá, hogy egy kicsit korán van: szinészt faragni a kis fiuból?!…

– Bizony gondoltam én arra, méltóságos uram, még sirtam is e miatt… De a férjem örült, hogy a gyermek már ilyen kicsi korában is pénzt kereshet…

– Pedig az ilyen kis fiunak olyankor már aludnia kellene, amikor a szinházi előadás még javában tart. És ez még hagyján. De a szinészkedéssel járó izgalmak nem gyermeknek valók… másnak sem használnak, de a gyermeknek meg éppen könnyen megártanak.

– Ó, méltóságos uram, neki csak büszkeség és boldogság volt a játék! Nem is látszott ő rajta semmi baj, amig ez a betegség el nem fogta… az arca piros volt, a kis teste meg talán nagyon is fejlett a korához képest. Aztán meg, méltóságos uram, az olyan szegény embereknek, mint mi, nagy sor az a sok pénz!… A férjem most is egészen elkeseredett a miatt, hogy a kis fiu nem játszhatik. A Fővárosi Szinház megint gyermekdarabot ad… a szerepet már ki is osztották a kis fiunak… csak meg kellett volna gyógyulnia. És a hány nap, annyi tiz korona veszteség!…

– Hm. Pedig arra ne is gondoljanak. A játékból egyelőre aligha lesz valami. Elég baj, hogy a kis fiut három év óta majdnem mindennap órákon át izgatta a szinház. Erre többet gondolni se lehet.

– De… – de… – dadogta Morvainé.

A tanár igy is megértette.

– Tudja, nagyon sok függne attól, ha a gyermeket szanatóriumba lehetne elhelyezni. Persze, persze; ez maguknak nincs módjukban. No de azért nem kell kétségbeesni; majd csak megpróbálunk valamit. Utána fogok nézni, hogy elhelyezhessem valamelyik gyermekkórházban. Ettől nagyon sok függ. De addig is ügyeljen, hogy a gyermeket ne izgassa semmi. Majd beszélni fogok a háziorvossal és gondom lesz rá, hogy elhelyezzük.

– Ó, méltóságos uram, tegyen akármit, csak mentse meg!… Bele fog szakadni a szivem, ha elviszik hazulról, de inkább vigyék el, csak élve maradjon!

– No, ne sirjon! Előre sohase kell sirni. Sirni mindig ráér az ember – vigasztalta Morvainét a Halál barátja.

Felkelt a szalmaszékről, elbucsuzott a jó asszonytól és kiment a szegényes lakásból.

Mikor a lépcsőn leért a második emeletre, az első emeletről egy kis leány jött vele szembe: egy rövidruhás, tizenegy, legfeljebb tizenkét esztendős kis leány, aki olyan különösen járt és főképpen olyan különösen pillantott rá, hogy meglepetésében, akarva, nem akarva, rá kellett néznie. Megállapitotta, hogy csinos a kölyök, hogy nagyon cifra kalapja van és hogy ezer ördög táncol a szemében.

– Olyan, mint egy kis szinésznő! – szólt magában a tanár. – Igazán, nincsenek többé gyermekek!

Nem akart utána nézni, de amint lekanyarodott az első emeleti lépcsőre, mégis csak arra pislantott és látta, hogy a kis leány felülről visszanéz rá.

– Nézze meg az ember! – botránkozott a tanár. – Biz’ Isten, aszonyosan akar viselkedni!… vagy nem is csak asszonyosan!… hanem… Uramfia!… hogy izeg-mozog!… Ugy huzgálja azt a rongyos kis testét, mintha volna mit huzgálnia!… No, jó vér lehet!

Egy pillanatig valósággal zavarban volt.

Egy ilyen tacskó!… Egy ilyen piszkos, romlott kis teremtés!… És ő, a tudomány fejedelme, az abszolute tökéletes ember, közel volt hozzá, hogy utána nézzen!

De mialatt a kaputól a kocsijáig ment, már másra gondolt.

– Pan Péter… Pan Péter… – ismételgette magában – szép szindarab… nagyon szép szindarab!