I.
December.
Az Operában Sámson és Delilá-t adják. Az első emelet egyik páholyában a közönség csak egy fiatal asszonyt láthat… akit én gyönyörünek találok. Az öltözéke drága és izléses… senki se találná ki, hogy nem grófné, csak egy vidéki kereskedő felesége. Pedig sokan nézik és találgatják: ki lehet ez az uj, ismeretlen, szép arc?… A felvonásközökben a földszintről, a páholyokból számtalan szemsugár cikázik rá; kiváncsi és nem csak kiváncsi tekintetek. Nem kerüli el egy asszony figyelmét se; ahány férfiszem, valamennyi minduntalan körülötte lebzsel.
A fiatal asszony nincs egyedül. A férje mögötte kuksol, a magasabb ülésen. Azért huzódott-e vissza, mert titokban bóbiskolni akar?… könnyen meglehet. Reggeltől estig talpon volt s nem szokott hozzá az efféle esti mulatsághoz. Vagy azért buvik el, mert nem szivesen mutogatja magát?… mert ebben is tökéletes ellentéte a feleségének, akinek az az egyetlen öröme, ha minél többen látják?… mert a sok vizsgálódó, fürkésző, tanulmányozó, birálgató tekintet izgatja s talán bántja?… mert nem szokott hozzá az uri társasághoz, csak a paraszt-vevőkhöz?… Mindegy. A fiatal asszony nem bánja, ha férje a háttérbe vonul, már akármiért. Sőt jobban szereti igy. A férj rosszul szabott, tavalyi szmókingja itt nem állhatja ki a birálatot s a fiatal asszony ugy gondolkozik, hogy nincs szégyenletesebb valami, mint a rossz ruha. Férjének egész megjelenése azonnal eloszlatná érdekes inkognitóját. A szabók, ugy látszik, a férjeknek egészen másképp dolgoznak, mint a fiatal grófoknak; a feleséges kereskedőn, ugy látszik, a legdrágább és legsikerültebb szmóking is szinte szégyenkezik, elszomorodik, azonnal megbetegszik s hamarosan elsorvad. És a szmóking még hagyján. De férjének az arcában sincsen semmi titokzatos.
Amögött a fal mögött, amelynek árnyékába a férj visszahuzódott, a szomszéd páholyban, magános fiatalember ül. Huszonöt-huszonhat esztendős lehet; csinos gyerek, dus, feketehaju, a bajuszkája csókolni való. Monoklit visel, frakkján meglátszik a párisi származás, plasztronjáról jókora gyémánt szór szerte vakitó fénysugarakat. Arcáról, egész alakjáról s különösen a tekintetéből lesüvölt, hogy nagyon előkelő fészekből kellett kikelnie.
A fiatal asszonyt ez a szemtelen tekintet ostromolja a leghevesebben s a legkitartóbban. Micsoda ember! Mindegyik pillantása olyan vakmerő s olyan kifejező!… azt lehetne mondani: mindent kitálaló… Az a bizonyos levetkőztető s parancsoló tekintet…
A fiatal asszony egy darabig nem akarja észrevenni. Ugy tesz, mintha nagyon érdekelné az opera; a szünetekben másfelé néz s a közönséget nézi üvegen. De az a kitartóan szemtelen tekintet egyre közelebb férkőzik hozzá s egyszerre csak elkapja valamelyik idegszálát… amint a zenét hallgatja, ugy tetszik neki, mintha ez a tekintet, amelyet nem lát, de érez, hirtelen átvenné az első hegedü szerepét… a körülötte zsongó hangok mintha át- meg átjárnák egész lelkét… akarata ellenére, nem tudja hogyan, a pillantásuk találkozik… s aztán a szemek beszélgetnek.
A férj a faltól nem láthatja a fiatalembert. És ha látná is!… alighanem akkor is csak üres tekintettel nézné, nem a féltékenység dühével, marakodásra készen. Hiszen olyan fellázitóan gyanutalan!
Hogy féltékenynyé tegye az, amit az asszonynak csak a szeme mond, bizonyára sohase jutna eszébe.
A férfiak nagy érdekszövetsége meglehetősen rabbá tette az asszonyt, átláthatatlan időkre. De az asszony szempillantását, azt mégse tudta rabbá tenni. Az asszony tekintetére, erre az egyre nem tudott törvényeket kényszeriteni; az asszonynak ezt az egy szabadságát nem tudta megnyirbálni.
És a szemek igy beszélgetnek:
– Szép vagy.
– Tudom.
– Csókolnivaló.
– Mi közöd hozzá?
– Akarlak.
– Soha!
– Hazudsz. Tetszem neked. Már belém haraptál. Már érdeklődöl.
– Nem igaz.
– Sohase szégyeld. Arra születtél. A karjaimba fogsz esni.
– Nem vagyok olyan könnyen szédülő.
– Már az enyém vagy.
– Szemtelen vagy. Rád se nézek többet.
De mégis csak ránéz és az a szemtelen tekintet olyan kedves is tud lenni!
– Haragszol? – kérdi.
– Látod, hogy nem haragszom. Nem tudok rád haragudni. Még a szemtelenséged is hizelgő. De azért ne bizd el magadat.
– Az enyém leszel. Csókjaim tüzének nem tudsz ellenállani. Máris jobban szeretnéd, ha én ülnék melletted s nem az a fajankó, aki a szoknyádon ül.
– Nem igaz.
– Láthatod, hogy különb legény vagyok nála. Imádni fogsz.
– Soha!
– Nézd, még csak a szerelmes pillantásommal ölellek körül és máris megremegsz. Hát még ha!…
– Elhallgatsz mindjárt!…
– Elpirultál.
– Szemtelen! Szemtelen! Szemtelen!
– Kedves vagy, imádásra méltó vagy, halálra foglak csókolni!
– Soha!
És igy tovább…
A fiatal asszony örökösen azt feleli, hogy: „Soha…“ De szorgalmasan megfelel minden kérdésre… és nagyon is sokszor mondja, hogy: „Soha“.
Mintha maga se hinné, hogy ez a „soha“ olyan bizonyos volna. És nem, nem haragszik. Izgatja, gyönyörködteti ez a játék. Rajtakapja magát, hogy már régen nem figyel a zenére.
Egyszerre eszébe jut:
– Holnap reggel hét órakor hazautazunk és ki tudja, mikor jövünk fel megint?! Ha megtudja, ki vagyok, holnap reggel azt fogják felelni neki a szállóban: „Már elutaztak“. Utánam jön-e olyan messzire? Ugy-e nem? Ő maga is mindent el fog felejteni… hát mért ne játszanánk tovább?!… mikor ez oly szórakoztató, kedves és izgató!… Mind a ketten el fogunk felejteni mindent és pillantásaink oly nyomtalanul tünnek tova a semmibe, mint ennek a gyémántnak a fénysugarai!… De ha mégis utánam jönne?!… Akkor majd meglátjuk!… Még akkor is ráérek hátrálni… Addig csak játszszunk… hisz ez oly mulatságos!…
És ettől fogva a tekintete még kevésbbé tartózkodó. Továbbra is azt mondja, hogy: soha… de igy: „Soha, te édes!… Soha, te kedves!…“
Mikor kimennek a páholyból, tudja, hogy a fiatalember nyomon követi s a folyosón azt mondja a férjének:
– A páholyban felejtettem valamit.
Hirtelen visszafordul s a tekintete most már megmondja annak, aki várta, ezt a biztatást:
– Tetszel nekem. Kedves vagy. Gyere utánam!
S egy pillanatra a két szem összeölelkezik.
Aztán szól a férjének:
– Nem, nem, itt van… már megtaláltam…
Pár perccel később a házaspár kocsiját egy automobil követi. A szálló előtt megáll az automobil is. De nem száll ki belőle senki. Ugy látszik, megvárja, mig azok felhaladnak a lépcsőn s csak aztán kérdezi meg a portástól:
– Kik ezek?
És ezzel a kalandnak vége.
A fiatal asszony – az én vagyok. De ki lehet a fiatalember?!…
Elképzelem az arcát, mikor másnap megtudta, hogy már elutaztunk…
Azt mondhatta magában:
– Elbolonditott!… csak játszott velem!… kinevetett!…
És nem utazott utánam a vidékre.
Pedig, ki tudja?…
