II.
Január.
Ó, milyen nyomoruság egy olyan fészekben élni, ahol – az egész városkában! – lehetetlen magamhoz való társaságot találnom!… És még hozzá egy olyan férjnek az oldalán, aki egész nap az üzletében ül!
Mintha azzal, hogy gondoskodik a kényelmemről és gyüjti a garast, jóvátenne mindent: egész közönségességét s még azt is, hogy a kenyérkereset és a vagyonszerzés cimén olyan sokat hagy egyedül! Igaz, hogy kényelem nélkül nem igen lehet elképzelni a boldogságot… de van-e szánalmasabb teremtés, mint az az asszony, aki egész nap nem tudja, mit csináljon?! És mit csináljak? Beüljek én is a boltba – egy lisztkereskedésbe! – társalogni a parasztokkal?!… És várjam, várjam… mit?… csak az idő mulását!… mig egy pár év mulva a lisztpor ugy beeszi magát a pórusaimba, hogy mindenki azt képzeli: „Milyen rettenetesen puderezi magát ez a szerencsétlen asszony!…“
Hát álmodozom.
És egész nap azt kérdezgetem magamtól:
– Nem ostobaság-e ez a nagy önfeláldozás? Nem azoknak van-e igazuk, akik csak a vágyaiknak élnek, akik csak a mámort keresik s nem törődnek semmivel a világon, csak azzal, hogy életük ne maradjon egyhangu, szürke és örömtelen!…
Sokszor gondolok rá, hogy mindennek a férjem az oka.
Egy olyan szép, érdekes és okos asszony, mint én, magához méltó, hatalmas, érdekes és nagyeszü férjet érdemelt volna. Ha zsarnokot, ha szultánt is… de mindenesetre kiváló lelket, előkelő embert.
És az én férjem!…
Akárhányszor ideges, zsémbes, veszekedő, kiállhatatlan vagyok. Néha magam is elcsodálkozom rajta, hogy ilyenkor milyen igazságtalan tudok lenni. És ez a szerencsétlen, mintha igazságtalanságomat valami természetes gyengeségnek vagy éppen betegségnek tulajdonitaná, még ekkor is a gyengédségével akar kibékiteni! Mennyire utálom ezt a gyengeséget, amely a szelidség, a jóság és a hidegvér maszkját ölti magára! Milyen odaadóan tudnék szeretni egy olyan embert, akinek a büntetésétől rettegnem kellene!
Mindig ő rá gondolok, akit csak egyszer láttam.
Ha eszembe jut, milyen édes izgalmat szerzett nekem már az a kis játék is!… az a kis játék, amelyet száz meg száz ember láthatott!… hogy a puszta tekintete is nagyobb hatással volt rám, mint ennek a szerencsétlennek a csókja!… – nem gondolhatok egyebet, mint hogy: megcsalt, meglopott vagyok, mert ő az a hozzám való, akit megérdemeltem volna s nem ez a szegény, aki haszonbérbe vett… neki rendelt az ég… a természet… vagy akárhogyan nevezzem ezt a rejtelmes valamit…
A multkor, miközben egy északi regényben lapozgattam, rokon gondolatul ez a mondás jutott eszembe: ismeretlenem tekintetének a hatása alatt ereimben az örökkévalóság lüktetését éreztem…
De hát ki lehet ez az ember, aki méltó rám és hozzám való?! Ez az idegen, aki egy pár pillantásával közelebb tudott férkőzni a szivemhez, az idegeimhez, az egész lelkemhez, mint bárki a világon, ideszámitva azt is, akivel évek óta élek egy fedél alatt?!
Eh, mit törődöm a nevével! Hozzám való, tehát alighanem előkelő ember és egész bizonyosan előkelő lélek…
Ha fölkeresne!…
Vajjon mért nem jön?!… Nem találja ki, hogy az unalom tengerének partján milyen epedve várja öröktől fogva eljegyzett arája?
