KINOS KÖTELESSÉG

II. Sándor cár uralkodásának utolsó éveiben történt, hogy egy téli reggel Kolb báró, a szentpétervári szinházak főfelügyelője és az udvar támogatásával fentartott francia szinház intendánsa, megjelent Lenormand kisasszony szállásán s beüzent a szinésznőhöz, hogy hivatalos ügyben kiván szólni vele. Lenormand kisasszony azt üzente vissza, hogy szivesen rendelkezésére áll a bárónak, ha megvárja, amig ő felöltözik; fáradjon a szalónba.

A várakozás meglehetősen hosszu idejét Kolb báró egyesegyedül annak szentelte, hogy folyton fontolgatta és latolgatta, mit fog mondani. Kinos kötelességet kellett teljesitenie. Lenormand kisasszony egy félévvel előbb még a párisi Comédie Francaise tagja volt s Kolb bárónak csak nagy áldozatok árán sikerült rábirnia, hogy tiz évre a szentpétervári francia szinházhoz szerződjék. A szerződés megkötése óta Lenormand kisasszony mindössze kétszer játszott a szentpétervári francia szinházban; Phaedrája is, Lecouvreur Adrienneje is nagyon tetszett az egész közönségnek, legjobban az előkelőknek… és most Kolb bárónak mégis azzal kellett előállania, hogy nagy sajnálatára lemond a tizéves szerződésről, minden megokolás nélkül.

A szinésznő végre jelentkezett. S a báró, estefelé, erről a beszélgetésről számolhatott be a főudvarmesternek:

Lenormand. Ó, ó, milyen ünnepies arc! Ha nem ismerném jól, báró, és ha nem tudnám, hogy ön üres óráiban dalköltő, azt kellene hinnem: nini, ez az úr a szentpétervári rendőrfő, aki tudtomra adja, hogy hazatoloncolnak Franciaországba! Vagy talán haragszik azért, hogy szives meghivására nem siettem jelentkezni a hivatalában, hanem azt feleltem, hogy: ha a bárónak beszéde van velem, hát csak keressen fel?!…

A báró. Jobban szerettem volna, ha hozzám fárad. Igy kivánná a hivatalos rend, állásom tekintélye…

Lenormand. Ó, ó, az ön állásának a tekintélye!… De egyelőre hagyjuk ezt. Csak arra emlékeztetem, hogy ön nekem nem feljebbvalóm és én önnek nem vagyok cselédje, hanem, igenis, az ön szinháza az egyik szerződő fél és én a másik… a szerződésemben pedig ilyen esetekről nincs szó.

A báró. Erről sokat lehetne vitatkozni és az én felfogásom az, hogy a meddig ön a szinház kötelékében van, köteles az intézet házirendjéhez alkalmazkodni. A legtöbb szerződésben benne is van ez a kötelezettség kifejezetten. Megengedem, hogy az önében nincs, de ez nem változtat azon… Különben mindegy. Elállottam a kérésemtől s eljöttem magam, mert én meg tudom érteni és tiszteletben tudom tartani a hölgyek idegességét, különösen a szinházi hölgyekét.

Lenormand. No, nem éppen csak ezért jött el, hanem egy kissé azért is, mert attól tartott, hogy ha egyszerüen rideg, hivatalos levélben közli velem a mondanivalóját, botrányt találok csapni… és ezt ön igen szeretné elkerülni.

A báró. Nem, ez eszem ágában se volt. Fel se tehetem azt, hogy effélére tudná ragadtatni magát; nem képzelek olyan esetet… a legrosszabb esetben is megóvná ettől a jóizlése. Aztán meg ön igen jól tudja, hogy Oroszországban vagyunk és nem Párisban. Itt nem oly könnyü botrányt csapni. De ha ön botrányról beszél, akkor ön tudja, hogy mit kell mondanom és talán felmenthetne attól…

Lenormand. Könnyü kitalálnom, miért jött, de nem mentem fel semmitől… ellenkezőleg, égek a kiváncsiságtól, hogy miképen fogalmazza meg a mondanivalóját.

A báró. A legegyszerübben. Ön tisztában van vele, hogy parancsra járok el és az érzésem ellenére csak kinos kötelességet teljesitek. Azért olyan tisztelettel, a minőt az ön művészete megkövetelhet, de egyszerüen tudtára adom önnek, hogy nagy sajnálatomra le kell mondanom az ön további szerepléséről és szinházam felbontja a tizéves szerződést. Természetesen nem zárkózom el ennek az elhatározásnak a jogi következései elől és rajta leszek, hogy minden egyéb kivánságának megfelelhessek, föltéve, hogy ön nem követel több kártalanitást, mint amennyit a méltányosság megadhat.

Lenormand. Köszönöm, nem kérek belőle. Önök erre az álláspontra helyezkednek: a szinésznő elvihet mindent, amit csak összeszedhet, de mars!… A szinésznőnek az is elég, ha jól felpakkolhat… mindig meg szoktak elégedni vele, ha mindent összecsomagolhatnak és magukkal vihetnek, ami a kezük ügyébe akad, az utolsó gyufatartóig… ám vigye, ami szemének, szájának kellemes, ha nem követel tulságosan sokat és nem akarja elvinni még a templomtornyokat is!… Csakhogy én ám nem helyezkedem erre az álláspontra! Nekem nem kell a kártalanitás; nekem valami egyéb kell. Önök elkergetnek engem; tudni akarom, hogy miért kergetnek el?! A megokolást követelem!

A báró. Csak kártalanitás van; megokolás nincs.

Lenormand. Ön parancsra jár el s nem tudja, hogy miért küld el a szinháztól?

A báró. Nem tudom.

Lenormand. Ez ugyan nem valószinü, de segithetünk a bajon. Mert én tudom, hogy miért küldenek el és elmondom önnek.

A báró. Nem akarom tudni.

Lenormand. Elhiszem, hanem azért mégis elmondom. Azért küldenek el, kedvesem… most már bátran bizalmaskodhatom önnel, most már semmiesetre se feljebbvalóm… tehát azért dobnak ki ebrudon, mert a legutolsó udvari estén valamelyik nagyhercegnek a kellemetlen kis csemetéjét pofonütöttem.

A báró. A nagyhercegi sarjakat nem szokás bántalmazni, akármilyen fiatalok.

Lenormand. Csakhogy ez a kellemetlen kamasz, visszaélve azzal, hogy nem látott senkit kettőnk közelében, a nélkül, hogy a viseletemmel erre feljogositottam volna, olyan szabadságot engedett meg magának velem szemben, amely szabadságba nem volt kedvem beleegyezni. A személyem az enyém; azzal én rendelkezem; arra vonatkozólag nem kötöttünk semmiféle szerződést.

A báró. A fiatalember tévedése menthető. Akármilyen kevés élettapasztalata van, tudja azt, hogy e tekintetben nem mindenki olyan érzékeny, amilyennek ön mutatkozik, és tudja azt is, hogy a szinésznők az effélét, ha egyáltalán megharagusznak érte, nem szokták ennyire szigoruan megtorolni. És bocsássa meg… semmi jogom bizalmas kérdéseket intézni önhöz… a legkészségesebben elhiszem, hogy az ön magánélete kizárja azt, hogy szivesen fogadta volna a fiatalember közeledését… a mai világban már mindent megér az ember… minden társadalmi osztályban olyan alakokat lát, a minőket régente soha…

Lenormand. Mindezzel azt akarja mondani, hogy: talán nem vagyok mindig ennyire érzékeny?! Nem hát! Nem akarom én, babám, a Nebántsvirágot játszani; montmartrei leány vagyok én, apám!… voltak kedveseim, ha éppen tudni akarja.

A báró. De hát akkor?…

Lenormand. Csakhogy azokat választom, akiket akarok, mert ez emberi jogom. Persze, többnyire olyanokat választok, akik nem így kezdik, hanem okosabban. És ha éppen ki akarja csikarni tőlem ezt a vallomást, azt se titkolom el, hogy meglehet, másvalakinek, aki nekem is tetszik… nemcsak én neki… megbocsátottam volna még ezt a közeledést is. De megtámadómat, ezt a satnya és csúnya kamaszt visszataszítónak találtam és felháborított az a föltevése, hogy nekem az ő kis utálatosságát a kedvem ellenére is el kell viselnem, csak azért, mert ő egy nagyhercegnek a csemetéje. Értse meg, lelkem, nem a nő háborodott fel bennem, még csak nem is a művésznő, hanem az ember! Azt mondhatnám, akárminek tart is a fiu, már csak a művészetem is megkövetelte volna, hogy előbb érdeklődjék egy kicsit, vajjon tetszik-e nekem az ilyen közeledés?! – de nem ezt mondom. Hanem azt, hogy: csak a szavallatomat adtam el nekik, magamat nem! Persze, ők azt képzelik, hogy mert a trón közelében születtek, minden az övék; úgy a dolgok, mint a személyek. A dolgok – ez az ő tulajdonuk, s a személyek – ezek az ő szolgáik. Nos hát, én ezt nem ismerem el! Mert én nem vagyok cseléd; én a magam ura vagyok. És ha ön azt mondja, hogy szociálista érzelmű vagyok, vagy pláne apacs vagyok, mihelyt valaki a személyemmel akar rendelkezni, hát azt se bánom, mert igaz!

A báró. Beláthatja, hogy ha valakiben ilyen túláradó a függetlenség érzése, annak a helyzete egy udvari szinháznál előbb vagy utóbb lehetetlenné válik.

Lenormand. Hogyan? Hát ön a szinházak tagjaitól is megköveteli a lojalitást és mindjárt ilyen messzemenő lojalitást követel tőlük?! Hja, öregem, azt meg kell mondani! De jól van, azt se bánom, hogy csak most állanak vele elő; hanem azt már megkövetelem, hogy álljanak elő vele nyiltan! Elkergetnek, mint egy hűtlen cselédet? Jól van; de ne titkolják el, hogy miért? Nekem nem kell ezt szégyenlenem; ne szégyeljék ők se, hogy ha megteszik! S azért: követelem a megokolást!

A báró. Szóval, botrányt akar?

Lenormand. Nem, csak nem akarok más helyett szégyenkezni. Nekem nincs titkolni valóm. Hazautazom Párisba és mindenkinek elmondom, hogy mi történt velem Oroszországban. Ennyi az egész. De mert beszélni akarok, nem kérek a kártalanitásból. Különben sincs rá szükségem. Megtalálom a helyemet Párisban.

A báró. Haragszik rám?

Lenormand. Miért haragudnám önre? Ön csak egy szegény szolga, aki azt teszi, amit parancsolnak neki. Hanem a gazdái bizonyosan haragudni fognak, mert ezuttal rosszul csinálta meg az alkalmat.

A báró. De, kisasszony…!

Lenormand. Ne fortyanjon fel. Voltak már szárnysegédek is, akik nem haragudtak meg az efféléért. És én valahányszor egy-egy olyan udvari méltóságot látok, akinek nagyon sok rendjele van, mindig gyanakszom, hogy egyik-másik rendjelet nem valami kisasszonyügyben kifejtett érdemeiért kapta-e? Ne vágjon a szavamba. Sohase kell a szavakért haragudni, ha az ember magáért a dologért nem haragszik. Ennek össze kell férnie az ön állásának a tekintélyével; s ön rajta is van, hogy a kettőt összeegyeztesse, mert hiszen, amikor önnek el kell engem kergetnie, mert nem állottam kötélnek, ön nem mond le az udvari méltóságáról azért, hogy ezt ne kelljen megtennie. Szóval, vállalja velök az egyetértést, a gondolatközösséget, ha nem is segédkezett éppen a fiatalembernek. De nem kárhoztatom érte, mert ön nagyon szegény ember. Ha udvari méltóságot viselő, magasrangú szolga is, de mégis csak szolga. Önnek engedelmeskednie kell. És ha azt parancsolnák önnek, hogy mosogassa ki a bemocskolt pezsgős poharakat, akkor is engedelmeskednie kellene. Mert az udvarnál, azokon kivül, akik a trón közelében születtek, a többiek mind csak különböző rangú cselédek; ön legalább igy fogja fel a dolgot.

A báró. Kisasszony, ön nem méltatja az én kínos helyzetemet és visszaél azzal, hogy a lovagiasságom még az önérzetem rovására is a legnagyobb türelmességre kényszerít…

Lenormand. Nézze, én megteszem önnek azt a szivességet, hogy minden nehézség nélkül, a legsímábban intézheti el ezt a kellemetlen ügyet, mert holnap már nem is hallanak rólam és a szinháznak egy kopek erejéig sem kell bajlódnia velem. Ennek fejében ön is megteheti nekem, hogy legalább végighallgat. Már ugyis kevés mondanivalóm van.

A báró. Végighallgatom, kisasszony.

Lenormand. Még csak egy vallomással állok elő és egy tanácsot adok önnek. Amikor ön engem Párisból Szent-Pétervárra csábított, kissé udvarolni is kezdett nekem és ezt nem hagyta abba tegnapig. Megvallom, azt képzeltem, hogy ha ön még egy darabig olyan csinosan folytatja, ahogyan kezdte, meg fogom hallgatni önt. De megvallom azt is: ma nagyon örülök annak, hogy nem siettem ezzel… hogy a kalandom most történt s nem később, évek multán, amikor talán meg kellett volna bánnom, hogy jó szivvel voltam önhöz. Nagyon örülök ennek, mert nem szeretem azokat a férfiakat, akik bele tudnak nyugodni a szolgaságba, akármilyen nagy méltósággal diszített szolgaságról legyen szó. Ez volt a vallomásom. A tanácsom pedig az, hogy: ne irjon ön dalokat! Hagyja ezt Griegnek és Csajkovszkinak s ön csak teljesítse a kötelességét. Ön erre született s nem a dalköltésre.

A báró. Súlyosabban már nem sérthetett volna meg, de elégtételt kell találnom abban, hogy bár a kínos kötelességek teljesítése mindig bizonyos hősies önmegtagadást kíván, a megpróbáltatásnak még ebben a nehéz órájában sem mondtam semmi olyast, amit ön szememre vethetne.

Lenormand. Isten önnel, báró ur!