I.

A tábornok sorra látogatta rózsáit, csodálkozva, örömmel, gyönyörködve nézegetve gyors fejlődésüket, és öreg gyermekek módjára, egy-egy medve-mormogást hallatva, beszélgetett hozzájok: „Kis buták! Ha tudnátok, hogy ki ápolgat, dédelget benneteket!… Ti is elforditanátok-e tőlem gyönyörü kis orcátokat?!…“ Aztán föllépkedett a kilátóra, leült egy padra és a várost nézte, meg a város mögött a hegyek mozdulatlanságát. Villája a Viale dei Colli-nak azon a részén volt, mely már közelesik a Piazzale Michelangiolo-hoz, tehát a legjobb páholyból láthatta a testvérharcok régi szinpadát. Majdnem az egész város ott volt a szeme előtt, abban a törpeségben, amelyet a magaslat és a távolság minden földi dologra rábizonyit, rápirit. Középütt a Duomo olyan kövéren, szélesen terpeszkedett el az egész város alacsonyságában, mint a fiastyuk a csirkéi között; a többi törpeségből, a Duomotól egy kissé balra, csak a Palazzo Vecchio tornya vált ki, mint a történelemnek egy utolsó kiáltása. És az épületek egymásra halmozottságából egy nagy méhkasnak a zsongása, zümmögése hallatszott ki: elmélázásában ugy tünt föl előtte, mintha a házak is élnének és csak várnia kellene, hogy szerte röppenjenek, mint a méhraj. Csakis a város mögött hosszan elnyuló hegyek mozdulatlanságát és némaságát találta fenségesnek.

Majd, amint összegubbaszkodva ült a padján s érdeklődés nélkül való, fénytelen tekintete elfordult a várostól, hogy aztán a kertjében csillogó szines és haszontalan üveggolyók üres hivalkodásán akadjon fenn: akarata ellenére is hallgatnia kellett a város hangjait. Messziről, a Cascine felől, az előkelő élet zsivajgása halk morajként is alig-alig hatolt el hozzá, de a Miniato tájékáról mulatók zajongása hallatszott és a tramway dübörgése, csengése minduntalan megzavarta a környék csendjét. Mintha minden öt percben azt csilingelte volna ez az ujra meg ujra megérkező csengő: „Én vagyok az élet! Én vagyok az élet!…“ És lentről folytonosan hangzott valami zsongás: az az erejét vesztett lárma, az elhaló zugás, a meghalkult morgás, a hápogóvá vált tülkölés, az elgyöngült bugás és a tömérdek emberi zümmögés tompa összeverődése, a város hangja. Élnek! Élnek, mozognak, sietnek, futkosnak… szeretkeznek és gyülölködnek… ha szeretkeznek, akkor is marakodnak, ha gyülölködnek, még jobban marakodnak, mindig csak marakodnak… aztán meghalnak és jönnek mások, akik ujra kezdik… akik ugyanazt csinálják, amit az elődeik… akik megint csak marakodnak… akik elülről kezdik ugyanazt az utálatos komédiát… hogy nem unják meg egyszer!… és ez az élet.

Azon vette észre magát, hogy egy pár perc óta az ő fejében is motoszkál, szöszmötöl, zümmög valami hang… valami ritmus-féle… valami egyszer hallott, meg nem figyelt, s mindjárt elfelejtett ária-hullámocska s ebben uszkálva egy kis szöveg-roncs, valami értelmes beszédnek a roncsa, egy szó, melynek az ő gondolataihoz semmi köze, amelynek rá nézve semmi értelme, amely isten tudja, hogyan jutott eszébe… Figyelni kezdett s ugy tetszett neki, mintha más valaki azt dúdolná az ő fejében: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“ Mi ez? S hogyan került az ő fejébe?… Lullaby, ez angol szó és altatódalt jelent. Talán maga a szó is benne van egy ilyen altatódalnak a szövegében s ennek a roncsa az, amit ő most folytonosan hall… érthetetlen okból… ismeretlen, titokzatos lelki utról?… Hol hallotta ezt valaha? Operában? szinházban? mulatóhelyen? az utcán danolóktól? vagy egy dajkától? És ez az értelmetlenség most ugy belecsimpajkodik az agyvelejébe, hogy nem tudja kiüzni onnan. Az egész élő világ mélységesen közömbös előtte, és az egész élő világ őrült lármájától, zsivajgásától el tudott menekülni, de ez a talán szemétről szedett, talán régtől fogva hozzáragadt, magától dúdoló értelmetlenség mégis be tudott férkőzni a fejébe, a jött-ment arcátlanságával fészket rakott ott s most utat keres a lelkébe… És egyre, folytonosan hallotta: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“