II.

Öreg gazdasszonya közeledett feléje.

Rosszat sejtett. Attól tartott, hogy a felesége hivatja s fázott ettől a – ha kivánt, akkor mindenesetre kellemetlen – találkozástól. Ez az asszony, aki huszonhat évi házasélet után olyan idegen tudott maradni hozzá, hogy most, letiportságában, csak a bukottat, csak szerencsétlensége okozóját s mindezek tetejébe fiuk gyilkosát látja benne: ez a szegény, szerencsétlen, nyomorult, rövidlátó, szűkeszü asszony is meghalt neki, amint meghalt az egész világ…

Nem az kereste.

– Tábornok ur, egy fiatalember járt itt, már többször, s mindenáron beszélni szeretett volna a tábornok urral. Megmondtuk neki, hogy a tábornok ur senkit se fogad, kivétel nélkül senkit. Másodszor két ajánlólevéllel jött vissza. Harmadszor azt állitotta, hogy valami igen fontosat akar közölni a tábornok urral…

– Velem senki se közölhet fontosat.

– Megmondtuk neki, de negyedszer is előkerült. És ekkor rimánkodni kezdett, hogy adjam át a tábornok urnak ezt a levelet, mert rá nézve életbevágó fontosságu, hogy a tábornok ur őt fogadja, s egy óra mulva ujra el fog jönni…

– Megmondtam, hogy senkivel se állok szóba. Ha valakit hivatok, azt megmondom maguknak előre. De nem is hivatok senkit. Békében akarok lenni. Pihenni akarok.

– Bocsássa meg, tábornok ur, az ügyetlenségemet… de ez a fiatalember olyan ágrólszakadtnak, olyan szerencsétlennek, olyan kétségbeesettnek látszott, hogy nem tudtam megtagadni a kérését.

A tábornok átvette a levelet és elolvasta. Ez volt benne:

„Tábornok ur!

Nem akarom önt zaklatni, boszantani, izgatni. Az édesanyám életére esküszöm, hogy semmiféle kellemetlenséget nem fogok önnek okozni.

Kéregető vagyok. De nem alamizsnát kérek. Hanem azt a kegyet, hogy egy félóráig beszélgethessek a tábornok urral, s amit a tábornok ur önként kegyes lesz tudtomra adni, fölhasználhassam a javamra, egy ujságcikkben.

Ujságiró vagyok, de már hónapokkal ezelőtt elveszitettem az állásomat, nem a magam hibájából. És azóta nem tudok keresethez jutni. Az én cikkeimet csak akkor adják ki, ha különös érdekességük van.

Megtudtam, amit még kevesen tudnak, hogy a tábornok ur városunkban telepedett le. Eszembe jutott, hogy egy olyan cikk, mely az önnél tett látogatásról szólhatna, az egész országot érdekelné.

Az ön ügyében az akták még nincsenek lezárva. A higgadtabbak önnel éreznek vagy legalább is függőben tartják az itéletüket. A szenvedély, mely olyan vadságokra ragadtatta magát önnel szemben, már kidühöngte magát, lecsillapodott. Elérkezett volna a revizió ideje. Ön, ugy látszik, még nem tartja szükségesnek, s bizonyára nyugodtan várja a történelem itéletét. De talán szolgálatára lehetne önnek, ha a kételkedők, az ingadozók, s különösen a jobb meggyőződésüek tájékoztatására, megirnám egyik nagyobb ujság közönségének, hogy most mi foglalkoztatja önt… hogyan tölti napjait… szóval, amit jónak lát a világnak tudtára adni… akármit, ami önről szól s amit közölni megenged.

Tudom, hogy önnek nincs szüksége én rám, csak nekem van szükségem önre. Nincs kibe kapaszkodnom, ha ön nem szán meg. Ha ön lerug a lábáról, mint egy alkalmatlan kutyát, el kell pusztulnom.

Az a rendkivüli érdekességü cikk, mely önről szólna az országnak, nekem egy hónapi keresetet… nem: a megváltást jelentené!

Tábornok ur! Ne rázzon le magáról! Szegény, öreg, özvegy édesanyám van, akinek én vagyok a föntartója, a kenyérkeresője.

Carlo Morlini.“

A tábornok elgondolkozott.

Hm. Egy kis féregnek eszébe jutott, hogy: hátha talán mégis nemtelen harcban ölték meg az oroszlánt?

Lám, lám. A jövőnek, amely majd igazságot fog szolgáltatni neki, ez talán már az első fecskéje!…

Vagy, meglehet, az első egérke, mely rágicsálni kezdi azt a hálót, amelybe őt befonták, leteritették, amelyben ő most mozdulatlanul fekszik?…

A tábornok már valami – szinte gőgös – elzárkózottságba ásta bele magát. Halálosan sértett büszkeségének vércseppjeiből és igazsága tudatának aranyszálaiból valami gubót szőtt maga köré, hogy ő se láthasson többé semmit az emberek életéből, más se férhessen hozzá az ő agyongyötörtségéhez, hogy teljesen el legyen válva az élők világától.

De lehetséges-e, puszta akarattal, lemondani az egész világról, az élet minden öröméről, s arról a balzsamról, gyógyitó irról, mely nemcsak a fákban és füvekben, hanem ott rejtőzik az emberi szóban és pillantásban is, a jóleső, a rokonérzések mágnesesen ható megnyilatkozásában? Elkülönözheti-e magát valaki az élőktől, amig egyáltalán lélekzik?

Tökéletes letiportságában, társadalmi megsemmisültsége sajgóan fájdalmas s mind fájdalmasabb érzetében, élőhalott voltának tudatában, rémes egyedülhagyottságában és sötét elzártságában a tábornok gyöngébb volt, mint hitte. Azt hitte, hogy igazságának érzete, tiszta lelkiismerete, lelki magasabbrendüségének a tudata s véresre mart, de még élő, hatalmas büszkesége most már mindenkorra meg fogja óvni attól, hogy bármivel is törődjék, aminek valami köze van az emberek életéhez, hogy még egyszer valami vágyat érezzen az emberi szó és tekintet jóleső megnyilatkozása után, hogy csak gondoljon is arra az undok ember-hordára, mely őt a butaság és a gonoszság csatakiáltására patkányseregként rohanta meg és marta össze, betegre, félholtra.

Nem volt ilyen erős. Senki se erős egyedül.

Már ebben a kunyoráló levélben is volt egy szó, amely megejtette. A „revizió“ szó.

Ha nem is hitt benne, neki a „revizió“ ugy hangzott, mint másnak a föltámadás!

Aztán meg az emberi nyomoruságon való szánakozást se tudta még egészen kiirtani magából.

Hát van valaki a világon, akinek még szüksége van rá?!… ő rá!…

Akinek nincs kibe kapaszkodnia, csak ő belé, az élőhalottba!…

Megtagadott volna-e a csatatéren a haldokolva esdeklő ellenséges katonától egy korty vizet, egy segitő mozdulatot?

És nem az-e most is, valójában, a maga lelke, tehát az Isten előtt is, aki a csatatéren volt, mikor ugyanez az ország lelkesedéstől s a dicsőség mámorától ittasan visszhangozta a nevét?!…

Ez döntött.

– Ha majd visszakerül az a fiatalember, – szólt a gazdasszonyának, – vezessék be hozzám.