I.

Május 3.

„Ezekkel a sorokkal naplóm lezárul. Váratlan szerencsétlenség ért, amely megöl. Meg kell halnom – szó nélkül. Nem mondom el senkinek, miért halok meg. Minek?!

Holnap már ez a sebesen rohanó kis folyó lesz az ágyam, ez a jéghideg, sötétzöld viz, amely itt zúg az erkélyem alatt, s amelyre mindig borzadozva néztem, amikor még boldog voltam. És nem törődöm többé semmivel, semmivel.“

Egy héttel ezelőtt igy vagy ilyenformán fejeztem volna be a napló-irást, ha ugyan eszembe jutott volna a naplóm.

De egy hétig nem is gondoltam a kapcsos könyvemre. Egy egész hétig. Ami még soha se történt meg.

Ez is mutatja, mennyire szerencsétlen vagyok.

Hanem azért mégsem haltam meg. Csak azért sem!

Okosabbat gondoltam. Miért szerezném meg nekik ezt az örömöt?!…