II.

Május 4.

Talán igazuk van azoknak, akik képtelenül gyermekes lelkünek csufolnak s azt jósolgatják, hogy örökre nagy gyerek fogok maradni. Egy héttel ezelőtt még meg akartam halni; s most, esténkint, ujra elő-előveszem a kapcsos könyvemet, mintha semmi se történt volna.

Pedig a napló-irás igazán csak leányoknak való időtöltés. S ha engem erről hat évi házasélet se tudott leszoktatni… ha még ezután a nagy szerencsétlenség után is képes vagyok rá, hogy papirra tegyem a gondolataimat – ez, meglehet, csakugyan azt jelenti, hogy született naiva, örök gyermek vagyok, aki egy-egy percig még a halálos ágyán is eljátszadozik, amig a játékszer ki nem esik a kezéből.

És mégis jól esik néhány sort firkálgatnom a könyvembe. Nem tudok meglenni anélkül, hogy valahol egészen őszinte ne legyek. És ezentul már csak a magánosságban lehetek egészen őszinte. Az, aki elől eddig nem titkoltam el semmit, soha se fogja megtudni, hogy fölfedeztem a hitszegését, s hogy ez a fölfedezés halálosan megsértett.