IX.

Május 15.

Megérkezett. Rideg, néma és kifürkészhetetlen voltam. A szeme, szája elállott a csodálkozástól.

Persze, minden áron faggatni akart. De annyi erőt tanusitottam, hogy tapsolnom kell magamnak.

Nem, uram. Azt nem éri meg, hogy magyarázatokba bocsátkozzam. Az önérzetem kizár minden kicsinyes pörlekedést. Megvallani azt, hogy az ön hütlensége fájdalmat okozott nekem – nem, ennyire sohase fogok megalázkodni!

A nap elmult s egy szóval se árultam el, hogy felfedeztem az árulását.

Olyan ostoba képeket vágott, hogy titokban nevetnem kellett rajta.

Kár, hogy akkor nem láthattam az arcát, amikor már vagy öt perc óta hiába dörömbölt azon az ajtón, amelyet eddig még sohase zártak be előle.

Szólt – nem feleltem. Hangosabban – semmi válasz. Szónokolni kezdett odakünn, kérlelt, hizelgett, nyugtalankodott – siri csend.

Aztán egy kis szünet. De ahogy valamennyire kifujta magát, – a dörömbölés harmadszor is ujra kezdődik…

Kis hijja volt, hogy el nem kacagtam magamat.

Végre kiszóltam neki:

– Aludni akarok!