VII.

Május 11.

Minél tovább gondolkozom a dolgon, annál tisztábban látom, hogy mindennek az a nyulszáju asszony az oka, a hosszu derekával, meg a rövid lábával.

A férfinak mindig van egy mentsége.

A hiusága azt mondja, hogy vannak helyzetek, amelyekből neki nem lehet hátrálni. Hogy nevetségessé válnék, ha a Potifárnékkal szemben a József szerepét játszaná. És a Potifárnék száma légió.

Én ugyan ezt a férfi-hiuságot ostobaságnak tartom, de azt meg kell adni, hogy ez a hiuság, amilyen általános, olyan érthető.

Őszintén megvallva, nem is szeretném, ha azt, a kinek hat évig a felesége voltam, valami Józsefnek tartanák.

Hanem az a némber!…

Annyi kedvese van, hogy az ember nem győz eleget csodálkozni a férfiaknak a rossz izlésén, vagy legalább is az igénytelenségén.

És még ez is kellett neki!… Az én emberem, akiről sohase tudom elhinni, hogy valami nagyon utána vetette volna magát ennek a szépségnek, amely olyan közismert, mint akár a Szent Márk-tér.

Hiszen, ha szokásban volna vitézségi medáliákat osztogatni az asszonyoknak is, ennek a hölgynek a bluzát teljesen beborítaná a sok érdemrend, s még a térdén is ordó fityegne!…

Az igaz, hogy: mit várjak egy ilyen teremtéstől?!

Ha csak egy csepp tisztesség-érzet volna benne, azt kellett volna mondania magában:

– Nekem minden ujjamra van egy kedvesem, mert hiszen vadászok rájok. Annyi van, hogy már megelégelhettem volna, ha nem volnék ezen a téren a leghiresebb gyüjtő. Ellenben ez a szegény, szép, fiatal asszonyka buta és becsületes. Ennek csak egy embere van. Hát nem veszem el tőle ezt az egyet; hadd legyen neki is!…

S éppen ellenkezőleg… talán csak azért vetett szemet erre az én ostoba emberemre, hogy fájdalmat okozhasson nekem, akit irigyel.

Nos, csak azért se fog diadalmaskodni! Senki se fogja látni a könyeimet.

De addig nem leszek egészséges, a mig ezen az asszonyon meg nem boszulom magam!…