XIII.

Május 22.

Csodálatos nagy gyönyörüség lehet egy egészséges, alapos boszuállás. Amikor az ember egy perc alatt megfizethet sok, sok keserves óráért; amikor egy csapással kiadhatja magából mindazt a keserüséget, amelyek évek során gyülemlettek föl benne, tömérdek szenvedésből, emésztő gyötrelmekből, elfojtott gyülölségből. Ha az ember, miután évekig tűrt sérelmeket, ostorcsapást, kegyetlenkedést, megaláztatást, s néha már fuldoklott a tehetetlen düh fojtogató érzésétől, egy kedvező pillanatban fölébe kerekedhetik az ellenségének és farkasszemet nézve vele, maga alá teperheti, leköpheti, agyon pofozhatja, megsemmisitheti az életéért reszkető, letiport halálos ellenséget!…

Micsoda gyönyörüségeket élhetett át Monte Christo, amikor sorra boszut állott valamennyi ellenségén, mindazokon, akik valaha nagyot vétettek ellene s az életét kegyetlenül megrontották!

Könyörtelen volt a boszuállásban, de hiszen a boszuállás ott kezdődik, ha az ember eltaposhatja, széttiporhatja, megölheti a halálos ellenséget.

Sőt ott kezdem, hogy ha az ember hirtelen, csak ugy egyszerüen megöli az ellenséget, az még nem igen elég boszuállásnak. Mert igy az ellenség csak egy pillanatig szenved, talán nem is szenved, s aztán nem tud többé semmiről. Mig mi rettenetesen sokáig gyötrődtünk… s megfizettünk-e ezért egy fejszecsapással?!

Igen, ha előbb porig aláztuk az ellenséget… aztán olyan rettenetesen, olyan hosszasan elkinozhatjuk, a hogy a „Tosca“ Scarpia bárója vallatott… és csak ezután tapossuk el a férget – ez már boszuállás!

Csakhogy az ilyenféle boszuállásért a mai világban legalább is becsukják az embert. (Milyen kár, hogy nem élünk a régi, szép időkben!) És én, akármilyen kedvem volna börtönben tölteni az egész életemet, csakhogy ezt az asszonyt megölhessem – nem zárathatom be magamat, mert gyermekeim vannak, akiknek még szükségük van rám.

Nélkülök!…