XII.

Május 20.

Jobban meggondolva a dolgot: még ha csakugyan becsapott is… nem volt olyan nagy gyöngeség, szinte természetes, hogy megbocsátottam neki… hogy neki megbocsátottam.

Ha valaki, aki jó férj és jó apa, egyetlen egyszer megtántorodik – és ugy látszik, néha még az ilyenek is megtántorodnak – a legtöbb férj pedig egyre tántorog, tántorog… – az ilyennel szemben egyszer, egyetlen egyszer nem is szabad szigorunak lenni.

Illő megbocsátani neki… meg is kell bocsátani neki, már csak a gyerekek érdekében is.

A gyerekek ezt szinte megkövetelhetik az anyától.

Hát Isten neki!… Viselem a sorsomat megadással… viselnem is kell, mert első meglepetésemben hamarjában annyira megbocsátottam, hogy ezt a bocsánatot már nem vonhatom vissza.

Hanem annak a cudar némbernek, annak már nem tudok megbocsátani!

És esküszöm, hogy addig nem nyugszom, amig ezen a nőn meg nem boszulom magam! Véres boszut állok a bántalomért, a megaláztatásért, ha az életembe kerül is!