MÉLY CSEND

Karácsony estéjén, tizenegy óra tájban, Bartelsz és Bartelszné némán ültek egymás mellett, a tágas ebédlő teritett asztalánál. Bartelsz, erősen nagyitó szemüvegén át, figyelmesen olvasta a „Kölnische Zeitung“ politikai közleményeit; Bartelszné kissé szórakozottan lapozgatott egy vastag könyvben, mely a pedagógia legujabb irányelveiről szólt. Az asztalon egy kis karácsonyfa állott: legutolsó emléke a néhai Bartelsz Pálnak, aki nyolc esztendős korában halt meg, roncsoló torokgyuladásban, – régen, nagyon régen.

Az ünnep tiszteletére a villamos függőlámpának mind a négy körtéje égett s a pazarul világitott szobában a karácsonyfa meggyujtott gyertyácskái olyan halványan, sápadtan pislákoltak, mint maga az emlékezet.

Ezeken az apró, zöldes fényfoltokon találkoztak utoljára a gondolataik.

– Ha élne!… – szólt Bartelszné, miután előbb pár percig elmerengett, a karácsonyfát nézegetve.

Bartelsz nem felelt, csak a kezével intett, hogy: mit olyan dolgokról beszélni, amik már elmultak?!… Aztán előkereste az ujságot és belemélyedt az olvasásba.

Az asszony is elhallgatott. Megitta a teáját, becsöngette a szobaleányt, rendeletet adott neki, s látva, hogy férjét lekötötte az olvasmány, ő is kihozta könyvét a másik szobából.

Vagy egy negyedóráig egyikük se szólalt meg. Pedig rendes körülmények között nem sokszor volt alkalmuk hosszabb beszélgetésre s nagyon ritkán történt meg, hogy esti tizenegy óra tájban Bartelsz is otthon ülhetett. Csakis sátoros ünnepeken. Máskor Bartelsz, mihelyt lenyelte a vacsoráját, sietett a műhelybe, ahonnan három óra előtt nem igen térhetett haza. Ide s tova husz éve, hogy Bartelsz helyettes szerkesztő lett egy nagy ujságnál, s azóta soha, egyszer se mulasztotta el, ami kötelesség.

Csak nagy ünnepeken rendelkezhetett az estéjével, amikor másnapra nem kellett lapot csinálni. Ezeket az ünnepi estéket is a legtöbbször valami szórakozásra használták fel; éppen csak a karácsonyt szentelték az otthonnak. Ilyenkor Bartelsz pezsgőt vitt haza és összevásárolt minden elképzelhető földi jót, hogy vigabban legyenek. Az igazat megvallva, félt egy kicsit ettől a hosszu estétől. Hónapokig epedve várta az arany szabadságot, de amikor ennek a napja már egészen közel volt, némi gondot okozott neki, hogy a kivételesen sok időt miképpen fogja majd agyonütni? Hogy ez sikerüljön, husvétkor szinházba mentek, pünkösdkor pedig kirándultak a zöldbe; de a karácsonyt mégis csak otthon tölti az ember.

Valami istentisztelet-féle volt ez nekik; akár csak misét hallgattak volna. Természetesen az egyik mise szakasztott olyan, mint a másik, és ha tisztességes hivő nem is unatkozik az istentisztelet idején, a tisztességes hivő is örül, mikor a misének vége van… örül, hogy helyes dolgot cselekedett és hogy teljesitette a kötelességét.

Az idei karácsony semmiben se különbözött a tavalyitól, amint ez nem a harmadévitől. Nyolctól tizig elbeszélgettek, arról, ami véletlenül eszükbe jutott, de mindegyik inkább csak kedveskedésből hallgatta a másikat. Bartelsznét nem érdekelte, ami a szerkesztőségben történik; és a politika még kevésbbé. Bartelsz pedig egyébről nem tudott beszélni. Hosszu idő óta mindennap tiz órát töltött szerkesztősége szobájának a négy fala közt; csak az itt összefutó hirek foglalkoztatták, csak abban a világban élt, amelyik folytonosan a nap eseményeit figyeli madártávlatból és mégis szenvedelmes érdeklődéssel. De érezte, hogy Bartelsznének mindez olyan messzeség, mint az északi sark jégmezői. Azért szivesebben hallgatta az asszonyt. Csakhogy őt se igen érdekelte az, amiről Bartelszné beszélhetett. Nem érdekelte a rokonság, nem érdekelte semmi ismerős; még az se, ami Bartelsznénak a lelkét foglalkoztatta, amit az asszony látott, hallott vagy olvasott. Bartelszné tanárnő volt egy polgári leányiskolánál; napjának egy részét férje előtt szinte ismeretlen emberek közt, olyan gondolkozás-körben s olyan apró küzdelmek közt töltötte, amelyek Bartelsznek örökre idegenek maradtak. Sok év óta csak egyetlenegy közös érdeklődésük volt. Bartelszné nagyon szeretett volna igazgatónő lenni az iskolánál. Már régen rászolgált erre az előmenetelre, az állás rövid időn harmadszor üresedett meg, de versenytársai, tisztességes és nem tisztességes eszközökkel, mindig lehetetlenné tették a dolgot, s előrelátható volt, hogy most is meg fogják hiusitani. Az asszonynak ez a fel-felfakadó sebe az embert is izgatta. De erről meg jobb volt nem beszélni. A törekvés sikertelensége mind a kettőjüket csak idegessé tette.

Az idén is ezt az örök kérdést tárgyalták le a leghamarább. De Bartelsz észrevette, hogy a karácsonyi jó hangulatra veszedelmes volna, ha tovább is bolygatják a mindenféle keserüségben bőséges ügyet, s azért átsiklott a nap eseményeire. Aztán Bartelszné mondott el egy pár jellemző apróságot a tanártársairól, Bartelsz pedig, hogy megtámogassa a düledező jókedvet, ujságiró-tréfákat, ugynevezett vidám eseteket beszélt el, amelyek csak őt magát mulattatták.

Közben megittak egy pár pohár pezsgőt, de a pezsgő nem élénkitette fel őket, mert egyikük se szeretett inni.

Tiz óra felé már mind a ketten belefáradtak egymás mulattatásába. Hiába, már régen elszoktak attól, hogy hosszasabban beszélgessenek; valójában nem volt egymásnak mit mondaniok.

Bartelsz a világért se vallotta volna meg magának, hogy egy kicsit, bizony, unatkozik; szentségtörésnek tartotta volna ezt az otthonnal szemben és éppen karácsony este!… De mind a ketten érezték, talán jobban, mint valaha, hogy más-más gondolatvilágban élnek.

S a legelső alkalommal sietett megkeresni a „Kölnische Zeitung“-ot. Alig várta már, hogy a „Kölnische Zeitung“-ot élvezhesse.

Aztán hosszu csend. Bartelsz gondolatai már valahol Angliában kalandoztak; az asszonyé egy kissé mindenütt.

Hiába tartotta maga előtt könyvét, egy kis idő multán nem tudta követni az iró-pedagógust. Az érthetetlen hangulatokkal teli, kivételes nap, – meg talán az az egy-két pohár pezsgő, – szokatlanul mélázóvá tette. Távoli és közeli dolgok furcsán összekavarodva kergetőztek a fejében.

És amint szórakozottan nézve el a könyve fölött, tekintete véletlenül Bartelszre tévedt, egyszerre nagyon meglepte férjének az arca.

– Milyen öreg már! – szólt magában, nagyon megilletődve.

Máskor ettől a megfigyeléstől gondolata gyorsan tovarepült volna ahhoz a fájdalmas sejtelemhez, amely évek óta a legkitartóbban foglakoztatta:

– Akkor én is nagyon megöregedhettem…

De nemrégiben végképp leszámolt ezzel a fájdalmas sejtelemmel. Igen, már ő is öreg. Még csak negyvenhárom éves… több mint tiz évvel fiatalabb a férjénél… de már ő is öreg. Néha vannak jó napjai, amikor még fiatal, szép asszonynak látszik… néha, amikor jobbkedvü, mint rendesen, amikor jobb szinben van, vagy esteli világitásnál, egy-egy szerencsés öltözetben, kivált, ha sikerül kitünően fésülködnie, olyan, mint azok a napsugaras, meleg, kora-szeptemberi délutánok, amelyeket a legfigyelmesebb szem se tud megkülönböztetni a gyümölcshozó nyártól… de már öreg. Mert az öregséget nem az évek száma teszi s a fiatalság nem a még ép egészség, nem is az az idő, amig az ember fiatalnak érzi magát, hanem az a mágnesesség, amelyet mások éreznek meg. Már öreg, mert már nem kelt szerelmeket.

Máskor, azelőtt, amig csak kételkedett, a fiatalság önzésével, az utolsó fiatalság makacs, ragadozó önzésével, csak magamagára gondolt volna, ha férje arcán véletlenül észre találja venni, amit eddig nem vett észre: a rémes változást. Máskor csak magamagát siratta volna, ha véletlenül a férjén is meglátja, milyen rettenetesen pusztit az öregség.

De most már tudja, hogy igen, ő maga is megöregedett. Most már örökre leszámolt ezzel a keserves tudattal, ha soha nem is nyugodhatik bele…

És most váratlan megfigyelését nem az az önző gondolat váltotta fel, villámgyorsasággal, gondolatsebességgel… hanem egy érzés, mely épp ugy meglepte, mint az, amit hirtelen meglátott.

Az volt az első gondolata:

Ime, ugy vette észre ezt a rémes változást, mint az idegenek, akik régóta nem találkoztak rohamosan pusztuló ismerősükkel és akik meglátják azt, amit az élettárs nem vett észre, mert az ujonnan látott kép feltünően különbözik attól, amely az emlékezetükbe vésődött, mig az élettárs semmit se lát, mert a mindennapos változás során szeme hozzászokott az uj képhez és elfelejtette a régit.

Aztán az jutott eszébe:

Hogyan lehet ez? Miért, hogy ugy látta meg a nagy változást, amint az idegen? Egyszerüen azért, mert sok, sok év mulhatott el azóta, hogy soha se nézte meg jól férjének az arcát. Látta, de csak ugy látta, mint a régi butorokat, és nem ügyelt rá, amint nem nézte meg ujra a régi butorok cirádáit; tekintetét nem érdekelték az egymásra szaporodó redők, mint ahogy nem figyelte meg a régi butorok romlását.

Igaz, hoszu idő óta alig-alig nézett rá. Igaz, hosszu idő óta, mikor napjában kétszer találkoztak, alig-alig váltottak egy pár szót. Tiz éve is lehet már…

És hirtelen elérzékenyedett, maga se tudta, hogy miért…

Egy szempillantás alatt eszébe jutott az egész házaséletük, majdnem huszonöt esztendős házaséletük. Furcsa élet volt, mindenesetre. Férj és feleség a nap nagyobbik részében egymástól távol, más-más világban; aztán megtérnek egy fészekbe, de közben alig hogy éppen látták egymást, akkor is jóformán csak ügyeket intéztek el. De alighanem a legtöbb házaséletben vannak ilyen visszásságok. Hol vannak azok a házasok, akik hosszu időn át egész nap csak egymásnak élhetnek és egymásnak is élnek?!

Persze, a megélhetés!

Hogy ne kelljen hiányát látnia annak a kényelemnek, amelyet a maga számára megkivánt, nem mondhatott le arról, hogy ő maga is keressen. De az után, ahogyan nevelték, nem is tudott volna belenyugodni abba, hogy férjének csak az „élettársa“… no, meg a gazdasszonya, vagy éppen a cselédje legyen. Az önérzete, az akaratereje, meg az a vágva, hogy minél jobb sorsba küzdhessék fel magukat, megkövetelte, hogy ő is hozzálásson ahhoz a munkához, amelyhez meg volt a képessége. Sokáig tanult, amikor még nem tudta, hogy valamikor férjhez mehet-e, s nem azért tanult, hogy a fáradságának semmi hasznát ne vegye. A műveltsége, a lelki élete megkivánta a rendes elfoglaltságot. A jövőre is gondolt. Rettegett azoknak a szegény öregasszonyoknak a sorsától, akik csak egy kis nyugdijból éldegélnek. És ha a férje nagyon hamar talál meghalni, ugy is dologhoz kell fognia, hogy kenyere legyen. Akkor hát jobb előbb, mint utóbb.

Csakhogy semmit se adnak ingyen.

Annak, hogy ő is kenyérkeresetet vállalt, az volt az ára, hogy férj és feleség az egész napon át csak igen kevés időt tölthettek együtt; és nap-nap után, évszámra, hosszu időn, nem is tudhatták, meddig. Kettőjük közül Bartelsz volt a sokkal elfoglaltabb; az ő napjából, amióta csak ismerték egymást, mindig vagy tiz órát vett el a helyhez kötött munka. Még igy is maradt néhány nappali órája, amikor otthon lehetett. De ilyenkor meg az asszonynak volt dolga. Mire Bartelsz, napközben, haza juthatott, éppen hogy megebédelhettek s az asszonyt már várta az iskola. És mikor onnan haza jöhetett, a férje már megint a szerkesztőségben volt.

– Ugy vagyunk, mint a Nap meg az Éj, – mondotta Bartelsz, valamikor régen. – Ha én jövök, te már mész.

Ebédnél, vacsoránál egy-egy óráig beszélhettek egymással – és megint elmult egy nap.

Egy darabig azt hitték, hogy nemsokára majd elkövetkezik az az idő, amikor a szerkesztőségi munka csak néhány, legfeljebb négy-öt órát fog lekötni a Bartelsz idejéből. De ez csak szép terv maradt, amelynek a megvalósitását egyre halogatni kellett. És mindjobban fogyott a reménységük, hogy a szerkesztőségi munka majd csak könnyebbé válik. Bartelsz nem haladhatott előre; örült, hogy ott maradhatott, ahol van. Később nem is reménykedtek többé. Beletörődtek, hogy ennek igy kell lennie. Sorsuk az, hogy: hosszasabban csak akkor lehetnek egymás mellett, amikor alusznak; amikor ébren vannak: „oly csillagok, mik egymást kergetik“.

Igy volt ez már az első időktől fogva; és valószinüleg igy lesz mindaddig, mig egyikük koporsója bezárul.

Egyszer a szinházban egy angol bohózatot láttak, amelynek Cox és Box volt a cime. Ez a szindarab ugy kezdődik, hogy egy szállásadó asszony, akinek a lakója szedő, a szedő szobáját kiadja még egy másik embernek is: egy kalaposnak, abban a reményben, hogy a turpiságot egyik se fogja megtudni, mert a szedő csak nappal, a kalapos pedig csak éjjel van otthon. És se Cox, se Box nem is gyanitja, hogy az ő szobájában még egy másik ember is lakik; de egyszer az egyik valami véletlenből nem a rendes időben megy haza s a guta kerülgeti, amikor az ágyában egy alvó embert talál, – amiből természetesen őrült kalamajka támad.

Ezen akkor nagyon mulattak.

– Tudod-e, – szólt Bartelsz, – hogy ez a Cox és Box mi vagyunk, te meg én? Egy helyen lakunk, de a lakásunkat csak olyankor használjuk, amikor a másik nincsen otthon.

Nevettek rajta, pedig… ez nem is volt olyan mulatságos!

Igen, egy helyen laknak; pihenőre egy vacokba térnek meg; amikor alusznak, egymás mellett, ugyanannak a szobának a levegőjét szivják be; de ami az igazi életük, a mi életüknek a tartalmát teszi, a mi életüknek a küzdelme, a munkája, megfigyelése, egész változatossága, a mi életüknek legtöbb érzése, majdnem minden elszórakozása és apró mulatsága: azt másutt élik le – a másik nélkül.

Csoda-e ilyen körülmények között, hogy annyi idő multán, lassankint, észrevétlenül teljesen elszoktak egymástól?! Egy életet éltek le egymás közelében, egymással sokszor találkozva; de egymás nélkül, más-más utakon járva.

Csoda-e, hogy akármilyen hosszu idő pergett le azóta, amióta összekerültek: mégis idegent kellett látniok egymásban?! Előbb: sok lett volna egymáshoz a mondanivalójuk, de majdnem mindent elhallgattak, mert mire rákerülhetett a sor, hogy előálljanak a mondanivalójukkal, már elfelejtették… Később: már nem igen volt egymásnak mit mondaniok.

Csoda-e, hogy az történt, ami történt?

Bartelszné nem szerelemből ment férjhez; csak éppen „becsülésből“. (Mert azt nem szokás mondani, hogy: „józanságból“.) Azok, akiknek egyikéhez vagy másikához szivesebben ment volna, nem vették el feleségül. Ugy gondolkozott, hogy tovább várakoznia aligha érdemes. Bartelsz nagyon elfogadható kérő volt. Tisztelni, becsülni kellett; sőt nemcsak becsülni, hanem megbecsülni is. Volt annyi jövedelme, amennyivel egy asszonyt el lehet tartani, ha ez nem tulságosan követelő: s akkor még nem volt szó arról, hogy az asszony is kereshet. Azonkivül Bartelsz még nem volt idős ember; az egészsége ellen se lehetett kifogás; igen derék embernek ismerték; a megjelenése és a modora is olyan volt, hogy e miatt a feleségének nem kellett szégyenkeznie sehol. A menyasszony hajlandóságot érzett a vőlegény iránt; fogadkozott magában, hogy alkalmazkodni fog a férjéhez; s ha tudta is, hogy megalkudott az élettel, a vásárt nem találta rossznak. Elég az hozzá, a házasság boldognak igérkezett. És Bartelszné házasságának első éveiben lehetetlennek tartotta, hogy valaha megcsalja az urát.

Hanem vagy tiz évvel később, kis fiának a halála után, valami nagy idegesség fogta el. Ugy érezte, hogy az élet kárpótlással tartozik neki; hogy többhöz van joga, mint amiben eddig része volt. És mintha gyermekének halálával elszakadt volna az a kötelék is, amely eddig férjéhez füzte. Találkozott egy emberrel, aki tetszett neki. Azt hitte, hogy szereti ezt az embert és hogy csak a szerelemtől várhatja, amivel az élet eddig adósa maradt.

Csak jóval később tudta meg, hogy mint második és harmadik szerelme, az első is csak érzékeinek a föllobbanása volt… hogy mikor ezt a viszonyát valami isteni rendelkezésnek hitte, csak szép szavakkal ámitotta magát… hogy igazán sohase volt szerelmes. Harmadik viszonyának idején már nem áltatta semmiféle képzelgés… és ennek a harmadik embernek a házassága be is fejezte a Bartelszné regényét.

Ez, szegény, itt mellette, sohase sejtett semmit. Ez, szegény, maga volt a gyanutlanság és a bizalom. Nem tünt fel neki, hogy volt idő, amikor különösen keveset látták egymást, amikor találkozásaik még rövidebbek voltak, mint előbb – s nem véletlenül. Amikor Bartelszné egész nap a városban szaladgált s még több idegennel találkozott, mint azelőtt, ennek a szegény embernek nem jutott eszébe, hogy az asszony másfelé is járhat és nemcsak a dolga után. Amilyen sok idejét foglalta le a munka, talán nem is tudta, hogy az asszony egy időben jóformán csak éjszaka volt otthon.

Nem csoda, hogy igy történt… És most mégis valami mély megbánást érez.

Amazok elröppentek. Elvitték magukkal csókjainak emlékét; elvitték legédesebb mosolyait és legforróbb öleléseit. Tova tüntek s ismét belevegyültek az embertömegbe, ahonnan hirtelen előkerültek. Mintha mindegyiket csak egy-egy percig látta volna; nemsokára már nem is emlékszik rájok. Jöttek, meglátták, csókot kináltak neki; aztán hamarosan megunták és itt hagyták. Elröppentek s elvitték magukkal a második, a tüzesebb fiatalságát. Itt hagyták öregen.

Ez, ez nem hagyta itt. Ez jött először és ez maradt utolsónak. Amikor a csókja már nem kell másnak, senkinek a világon, ez az egy ember még most is mellette van.

És most is az, aki régen. Az egyetlen szövetségese, igazi társa, jóbarátja. Az az ember, aki még ma is, öregen, fáradhatatlanul robotol ezért a szegény kis otthonért, amelynek a kényelméből neki ugyancsak kevés jut ki, ezért a szegény kis otthonért, amelyből ő, az asszony, a szerelmek idején ugy sietett tova, el, el!…

Ó, ha visszavehetné az öleléseit! Idegeneknek, már ismeretleneknek, vándorlegényeknek juttatott öleléseit! Elpazarolt öleléseit!

Most jutott először eszébe, hogy tulajdonképpen mégis csak meglopta azt az öreg embert, – ha ez nem is tudja.

Milyen öreg már! És ő, vagy negyedszázadon át a társa, még csak észre se vette, hogy már mennyire megöregedett! Olyan keveset ügyelt rá!

Pedig, mialatt ő folyton csak magát siratta, ime, megőrlődött, itt, a közelében, egy másik emberélet is, egy olyan emberélet, melynek talán minden üdülése, öröme, álma ő volt, a hűtlen asszony!

De hát mi baja egyszerre?!… Ő, aki fiatalkorában sohase szeretett igazán senkit sem, ő, aki szerelem nélkül ment férjhez ehhez az emberhez, mikor ez még fiatal volt, most öregen, szeretni kezdi ezt az öreg embert?!…

Szegény, jó, derék ember!…

Bartelsz végre elkészült a „Kölnische Zeitung“-gal. Ahogy fölpillantott, látta, hogy Bartelsznének a szeméből sűrün ömlik a köny.

Nem lepődött meg. Emlékezett rá, hogy feleségének az utolsó szava az volt:

– Ha élne!…

Ugy tünt fel neki, mintha Bartelszné ezt csak egy perccel előbb mondta volna.

Előtte is megjelent a halott gyermek képe, s csak most felelt meg a sóhajtásra:

– Bizony már nagy volna. Milyen örömünk volna benne!

Aztán megint mély csend.