TEMETÉSEN

A lakás kicsiny s a boldogult méltóságos urnak olyan sok tisztelője volt, hogy ezek most nem férnek be az öt apró szobába; a lépcsőházban is sokan szoronganak. A szertartás már megkezdődött, de a lépcsőn még egyre jelentkeznek uj meg uj alakok, akik egy pillanatra mégis csak be akarnak kukkantani a lakásba, hogy leróhassák a kegyelet adóját. Azok közül pedig, akik már vagy egy félóra óta izzadtak odabenn, sokan kimenekülnek a folyosóra; némelyik levegő után kapkod, mások attól tartanak, hogy nagyon meghülhetnek. Folytonos mozgolódás, de illedelmes csönd.

Közel a lépcsőhöz s a lehető legmesszebb az udvarra néző folyosó nyitott ajtajától, két öreg ur álldogál. Az egyik odatámaszkodott a lépcsőház fekete posztóval beburkolt falához; a másik makacsul kitart amellett, hogy tovább folytassa halk beszélgetését a jobb pozicióban lévő öreg urral, de mindenkinek utjában van, s hol jobbra, hol balra kénytelen kitérni, hogy helyet engedhessen a kivülről vagy belülről jövőknek. Kényelmetlen helyzete a társalgást kissé szakgatottá teszi.

Odabenn a nagytiszteletü ur sehogy se akar elkészülni a szónoklatával. Kissé hosszura találta fogalmazni, nyilván azért, hogy legyen mit válogatni belőle, ha az ujságok érdemesnek tartják a beszéd szebb részeinek a megörökitését. Néha a lépcsőházba is kihallatszik egy-egy szava; olyankor, amikor egy-egy költői hasonlat szakad ki hatalmas tüdejéből.

– Igazán, egy cseppet se látszik meg rajtad, hogy betegeskedtél – szólal meg ujra a falnál álló öreg ur. – Soha se voltál jobb szinben, amióta ismerlek.

– Hagyd el, kérlek, – felel a másik – nekem már végem van! Ez az ütőérelmeszesedés, ha az orvosok még nem is nevezik annak. De hát én se élhetek örökké!…

– Képzelődés, nem ütőérelmeszesedés! Hiszen valósággal fiatalodol! Ha én kezdenék testálni, a cukorbajommal, annak már volna értelme. De látod, én rá se gondolok… egy kicsit vigyáz magára az ember… aztán csak megvagyok igy is valahogy. És meglehet, hogy még sokáig elhuzom.

– Cukorbaj, ördög! Hiszen maga vagy a megtestesült egészség! És még ha ugy volna is?! Kinél nem találnak cukrot az orvosok a mai világban?! Régente senkinél se találtak cukrot, most mindenkinél találnak… igy változik az orvosi divat. És egy kis cukor még hasznára válik az embernek, mert amint mondod, az ember ügyel és nem excedál.

– Excedálni…!… Mikor volt az!…

A másik félreugrik, hogy utat nyisson egy gyászruhás, őszhaju hölgynek. A társalgás megint megszakad.

Csak akkor folytatják, mikor az öreg hölgy valahogy már bejutott a lakásba.

– Nem ismered?…

– Nem. De alighanem a rokonsághoz tartozik.

– A rokonok már rég itt lehetnének. Hiszen mindjárt félnégy!

– Ugy látszik, a szertartásnak soha se lesz vége.

– Ez a pap nagyon szeret beszélni.

– Azért mégis jobb szeretem a református szertartást. A katholikusok „Circumdederunt“-ja mindig beteggé tesz. Az embernek, akarva, nem akarva, a halálra kell gondolnia.

– Engem mindenféle fajta gyászszertartás összetör. Ugy elkinozza az idegeimet, hogy napokig sinylek egy-egy temetést. És még hozzá mindig meghülök.

– Magam is mindannyiszor az életemet kockáztatom…

– Azért te is eljársz a temetésekre.

– Illik, hogy megtegyem. Ez az egyetlen ugyan, amit nem lehet viszonozni… de aki nem tud egy kis kegyeletet tanusitani, az megérdemli, hogy a kutya se kisérje ki a temetőbe. És nekem már gondolnom kell erre…

– Ideje, egy kis közönséget szereznünk magunknak, nem igaz?!…

– Hiába mosolyogsz… van benne valami.

Hallják, hogy odabenn a pap elhallgat… ők is szünetet tartanak. Belülről általános mozgolódás nesze hallatszik ki a lépcsőházba.

– Ugy látszik, vége a szertartásnak.

– Kijössz a temetőbe? Ha kijössz, gyere az én kocsimon.

– Én bizony nem gondoltam rá…

– Nekem ki kell mennem. A boldogult olyan sok szivességet tett nekem, amit soha se viszonozhattam… legfőbb ideje, hogy én is megtegyek érte valamit, ha ezzel már nem is teszek szivességet neki… Gyere velem; elbeszélgetünk egy kicsit.

– Az igaz, hogy már régen nem láttuk egymást…

– A szegény Feri temetése óta.

– Igen, egy idő óta mindig csak temetéseken találkozunk…

A halottat kihozzák és leszállitják. A gyászoló közönség a szűk lépcsőn csak lassan vonulhat le. Sokan óvatosságból még egy darabig fenn maradnak a harmadik emeleten; hogy egy kicsit lehülljenek, mielőtt a szabad levegőre érnek. Olyan meleg volt odabenn!… ugy megizzadtak!… s künn januári hideg van.

A két öreg ur is szándékos lassusággal halad le a lépcsőn.

Lenn az egyik betessékeli a másikat egy csukott fiákerbe, s az ő kocsijok is megindul a menet után.

Aztán tovább beszélgetnek.

A két öreg ur külsején semmi nevezetes. Fiatal hölgyek tizszer találkozhatnának velök és tizenegyedszer is összetévesztenék őket. Két ősz szakál; két közönséges öregember, akik nagyon hasonlitanak egymásra.

Mindössze az különbözteti meg őket, hogy az egyik az életért való küzdelemben csak ugy, mint előbb odafenn, a lépcsőházban, valamivel jobb poziciót tudott szerezni, mint a másik, s ez a szerencséje meglátszik az arcán, a tekintetén, a hanghordozásán, minden mozdulatán, a másiknak a külsején pedig ebben a pillanatban valami árnyék borong, talán annak a keserü tudatnak az árnyéka, hogy a barátja ezer vagy kétezer koronával több jövedelmet élvez, mint ő – nemcsak egy-két év, hanem legalább husz esztendő óta.

– Az ám, – tűnődik el a tekintélyesebbik – igazán furcsa, hogy egy idő óta mindig csak a temetéseken találkozunk!…

– Hát az nem furcsa, – szólal meg a másik – hogy bár más utakon jártunk, s más körben, más társaságokban éltünk, kora fiatalságunk óta minduntalan találkoztunk, itt vagy ott, de életünknek minden uj korszakában más-más helyen?!

– Igazad van! Husz éves korunkban például mindig a „Tea-szalón“ cimü mulatóhelyen találkoztunk. Te is más cimborákkal érkeztél, én is más társasággal, de találkoztunk és abban az időben mindig csak a „Tea-szalón“-ban találkoztunk.

– Ma is látlak, milyen kankánokat táncoltál, amikor jókedved kerekedett!… Arra is emlékszem, hogy a „Tea-szalón“ valamennyi vendége közül te voltál a legjobb táncos…

– De csak te utánad.

– Most már egészen mindegy.

– Aztán, ugy harminc esztendős korunkig mindig csak az éjjeli kávéházakban találkoztunk. Soha se találkoztunk máshol, csak az éjjeli kávéházakban.

– Mind a ketten alaposan átmulattuk a fiatalságunkat.

– Később… abban az időben, amikor már tul voltunk a harmincadik évünkön, de még innen a negyvenediken… igazán különös… mindig ugyanabba a nappali kávéházba jártunk. Neked is más társaságod volt ott, nekem is más és mégis majdnem mindennap láttuk egymást.

– A legfurcsább pedig az, hogy néha, amikor kávéházat változtattunk: a te kompániád véletlenül mindig ugyanabba a kávéházba botlott be, amelyikbe az enyém. Pedig nem kerestük egymást.

– Sőt többször is mintha kerülni akartál volna… már vagy engem, vagy a társaságomat.

– Ó, kerülni nem akartalak soha!… Hanem az csakugyan sajátságos, hogy kivételképpen se kerültünk ugyanegy társaságba, pedig az életünk nagyobbik felét én is az alatt a tető alatt morzsoltam le, amelyik alatt te!

– Aztán egy darabig véletlenül se találkoztunk, soha, sehol, pedig mindig egy városrészben, sokáig egy utcában, s három esztendeig egy házban laktunk… és most véletlenül mindig csak a temetéseken találkozunk.

Megint elhallgattak. Mind a kettő arra az időszakra gondolt, amikor véletlenül se találkoztak. Ebben az időben foglalkoztak egymással a legtöbbet. Mindent elkövettek, a mi csak kitelhetett tőlük, hogy egymásnak árthassanak. Szólták-szapulták, kisebbitették, gunyolták és ócsárolták egymást: mindegyik rajta volt, hogy nevetséges alaknak kiáltassa ki a másikat; mindegyik ármánykodott, harcolt a másik érdeke ellen. Előbb ugy mozogtak ugyanabban az érdekkörben, mint két propeller, amelyek egymás közelében napról-napra ugyanazt az utat futják meg a jobbpartról a balpartig meg vissza, ujra meg ujra… és bár folyton egymás szomszédságában vannak, valójában sohase találkoznak, semmi közük egymáshoz; később pedig, nagy messzeségből, ugy tüzeltek egymásra, mint két páncélos hajó. Ez az időszak, amikor véletlenül se látták egymást és mégis folyton csak egymás ellen manővereztek, a komoly küzdelmek, a nagy csaták időszaka volt; nekik tulajdonképpen csak ez volt: az élet, mert ami előbb történt velök, az pusztán játék, szórakozás volt.

Miért csatároztak egymás ellen olyan megátalkodottan? – most már nem tudták volna megmondani. Miután hosszan versengtek, küzködtek, háboruztak, – miután sokáig csak egymásra agyarkodtak, – miután hiába keresték egymást, hogy egy kis vérengzés lehessen a dologból: uj emberek érkeztek, akik egyformán szigoruan bántak el mind a kettőjükkel és egyszerüen félretolták őket a csatamezőről.

A bukásban aztán kiengesztelődtek: a közös balszerencse végre barátokká tette őket.

Eszükbe jutott: miért is ócsárolták egymást olyan buzgón?!… miért is pazaroltak el annyi erőt, csak azért, hogy egymásnak kárt okozhassanak?!… Milyen fölösleges fáradozás! Vannak most már elegen, akik ezt szivesen elvégzik helyettük!…

És most már nem gondolhatnak egymásra egy kis lelkifurdalás nélkül. Most már igazán jóbarátok: olyan jóbarátok, akik nem akarnak ártani és nem tudnak használni egymásnak, de nagyon szivesen beszélgetnek el egymással, ha véletlenül találkoznak… kár, hogy csak nagyritkán találkoznak s mindig csak temetéseken.

– Tudod-e, mi jutott eszembe?! – szólal meg az egyik őszszakállu, a mikor a kocsi befordult velük a temető kapuján. – Az a sejtelmem támad, hogy amilyen furcsán összekerültünk mindig, még a bajban is, bár tulajdonképpen soha se kerestük a találkozást… még itt is egymás mellé fogunk kerülni!

A másik végre sükségét érezte, hogy életében először őszintén szóljon ehhez az öreg emberhez, aki már olyan régen vándorol a szeme előtt.

– Könnyen meglehet, mert mi már nem várhatunk egyebet a világtól, csak egy-egy diszsirhelyet. És ezek nagyobbrészt egymás mellett, egy táblában vannak.