I.

Szezón elején.

Miklósháza, junius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint a mikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?! Sirnál, ha látnád a családodat ebben a fészekben, ahol az az egyetlen szórakozásunk, hogy kibámulunk az ablakon, mert reggeltől estig folyton esik az eső. Persze, a mikor idehoztál bennünket, te csak a vidéket láttad. Fenyves is, tó is, – mi kellett neked egyéb?! Titokban pedig arra gondoltál, hogy itt éppen elég messze leszünk tőled s nem vehetem zokon, ha csak minden két-három hétben látogatsz meg bennünket. Hanem én köszönöm ezt a szép vidéket! Az éhes embert a legszebb vidék se gyönyörködteti, – próbálj csak panorámát mutogatni a koldusnak!… És itt egyszerüen nem kapunk enni. Akármiért könyörgünk, azzal fizetnek ki bennünket: „Majd a szezónban!…“ Ha tudniillik addig éhen nem halunk.

Röviden és őszintén: ez már nem is a Balkán, ez Ázsia. Akarod tudni, mi történt velünk tegnap? Ime. Délelőtt a bérlő azzal örvendeztetett meg, hogy még napokig eltarthat, mig a szobámat a kivánságom szerint ujonnan tudja berendezni, mert a butorokat nem tudom honnan kell hozatnia. Aztán küldjön az ember foglalót, csakis a prospektusra támaszkodva! Ebédelni csak két órakor ebédelhetünk, mert a kocsi az élelmiszerekkel csak déltájban érkezett meg. Képzeld a két fiut! Fürödni pedig egész nap nem fürödhetünk, mert a fürdősasszony elveszitette a kabinok kulcsait és a lakatoslegény csak este került elő. Csak Bandi fürdött meg, mert addig ugrált a csolnakban, mig belefordult a tóba. Szerencsére közel a parthoz kimászhatott magától, – ezek, itt, nem is huzták volna ki. Az uj ruhájának vége; a legjobb cipőjét se használhatja napokig. Küldhetnél neki egy pár cipőt… erre talán csak ráérsz?!

És aztán a társaság! Alig négy-öt család… még hozzá: a világ minden tájékáról összeszedett legrettenetesebb emberek!

Meg kellene őrülnöm, ha Plaveczkyné nem volna.

Plaveczkyné az a csinos asszonyka, aki a megérkezésünk estéjén az étkező teremben tőlünk jobbra ült, a kis leányával. A sarokasztalnál… emlékszel?… ez a rendes asztala… vagyis most már ez a közös asztalunk… Tudod az, akit jogos felháborodásomban a simára fésült majomnak neveztem el!… mert ugy vettem észre, hogy nagyon kacérkodtatok egymással. Azóta kiderült, hogy akárhogyan erőlködtél, észre se vett téged, kedves öregem… sehogy se tud emlékezni rád… hanem én már akkor fölkeltettem az érdeklődését és minduntalan engem nézett, mert már Budapesten is ismert látásból és mert az egész megjelenésemből, különösen az öltözködésemből, de a viselkedésemből is könnyü volt kitalálnia, hogy ezen az elátkozott helyen én leszek az egyetlen társasága.

Miklósházán mindössze ketten vagyunk, akik jobb sorsra volnának érdemesek. Tehát azonnal rá kellett találnunk egymásra és hamar összebarátkoztunk. Annyit meg kell adnom neked, te nagy betyár, hogy nincs rossz izlésed. Plaveczkyné csakugyan nagyon bájos asszony. Te bizonyosan azt mondanád, hogy elragadóan bájos. Hihetetlenül eszes, nagyon müvelt, elmés és mulatságos. És milyen csodálatos okossággal tudja nevelni a kis leányát! Az ő kis leánya a legjobban nevelt gyermek az egész telepen. Természetesen nekem is mindjárt látnom kellett, hogy – ha nem szököm meg innen és azért még se akarok remeteéletet élni, – a rettenetes környezet, a miklósházi egyhangu élet, a hosszantartó rossz időjárás, egyszóval minden arra utal, hogy csakis Plaveczkynéval barátkozzam össze. Már az öltözködéséből is látni, hogy egészen más osztályból való, mint a többi asszony. Olyan finom izléssel öltözködik, olyan nagy gonddal, olyan előkelően, hogy ez Miklósházára szinte sok is. Kinek?! Minden ruhájáról azt hinnéd, hogy Drecolltól való… és alig egy hét óta tizenhét szebbnél-szebb ruhát láttam rajta!… pedig – igazán nem hinné az ember – a legtöbb ruháját ő maga késziti. Mert, a mellett, hogy nem kell fukarkodnia a pénzzel, kitünő gazdaasszony… ámbár mindenből látszik, hogy nem kénytelen takarékoskodni. Egy kicsit félek is, hogy egészen bele fogsz szeretni, mihelyt megérkezel… remélem, nemsokára…

De téged egyelőre nem érdekelnek a Plaveczkyné ruhái, azért most nem irok többet, csak még annyit, hogy vigyázz, mindig jól elzárd a fürdőszobában a vizvezeték csapját, valahogy árviz ne legyen nálunk, és hogy én itt Plaveczkyné nélkül vigasztalhatatlan volnék. Szerencsére, a szegény Plaveczkynénak itt kell maradnia a szezón végéig.

Csókol és vár feleséged,

Piroska.