II.

Szezón derekán.

Miklósháza, julius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsésebben már nem is választhattam volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszembe?!

A gyönyörü vidék… a pompás ellátás… a kitünő társaság, – mindezt, együtt, sehol se találhattam volna meg ilyen kevés pénzért.

Csak ez az utálatos Plaveczkyné ne volna!

Hiszen láttad! Ismered. Attól tartok, jobban ismered, mint szeretném.

A legérdekesebb a dologban az, hogy a mióta kerülöm, ugy tesz, mintha ő kerülne engem.

Persze, most már nem szorult rám, mint a szezón elején. Olyan sok itt az ember, hogy még ő is talál magának társaságot. No, természetesen olyan társaságot, amely hozzávaló.

Azt irod: miért barátkoztam meg vele? És ha már összebarátkoztunk: miért nem maradtam vele jó lábon? Miért árultam el, hogy elidegenedtem tőle?

Istenem, eleinte alig volt itt ember!… Valakivel csak kellett egy pár szót váltanom, ha nem akartam, hogy beszélni is elfelejtsek! A szezón elején kettőnkön kivül nem jött ide fiatal nő s végre is az öregasszonyokkal nem ülhettem össze a cselédekről meg a gyermekápolásról vitatkozni.

Aztán eleinte nem is mutatta ki a foga fehérét… amit jól tett, mert a fogsora nem éppen irigyelni való. Csak később bizta el magát, amikor nagy csapatokban kezdtek jönni az uj vendégek.

És utoljára már lehetetlenné vált eltürnöm, hogy engem is kompromittáljon az örökös kacérkodásával.

Nagyon meg tudom érteni, hogy amióta hátat forditottam neki, magamra vontam a gyülölségét. De miért nem tesz ugy, mint én, aki egyszerüen nem törődöm vele?!… Eszébe se jut, hogy követnie kellene az én jó példámat. Folyton csak rólam pletykál, kigyót-békát kiált rám és éjjel-nappal azon töri a fejét, hogy mivel boszanthatna meg!…

Világos, hogy rá se hederitek.

De néha mégis sikerül felháboritania. Képzeld, a multkor megfogta Sanyikát és kigyóntatta! hogyan élünk, mit csinálunk otthon? (Pedig már egy hete nem is köszönünk egymásnak!) Az efféle is csak neki juthat eszébe. Kivallatni egy hat éves fiucskát, – hogy hátha elejt valamit, ami gyanuba keverheti az anyját?!… Nem, ez az asszony nem ismeri a szégyent.

Az igaz, hogy én már rá se tudok nézni. És terpeszkedhetik előttem akárhogyan, még csak meg se látom. Természetesen minél nagyobb közömbösséget mutatok, annál inkább dul-ful magában. Megölne egy kanál vizben.

Ugy viselkedem, mintha nem is tudnék erről. De bár nem szerzem meg neki azt az elégtételt, hogy kizavarhatna a nyugalmamból, annyit mégis elér, hogy a kellemetlenkedéseivel és a pletykáival alaposan megrontja miklósházi szép napjaimat.

És nemcsak ő maga bosszant folytonosan, hanem a porontya is. Nincs Miklósházán, de talán az egész világon sincs vásottabb teremtés, mint ez a kis leány. Az igaz, hogy elhanyagoltabb sincs. Az anyja már kora reggel siet lerázni a nyakáról, hogy annál szabadabban járhasson-kelhessen és hogy a gyermek jelenléte ne zavarhassa flörtöléseiben. Igy aztán a gyermek folyton a mi nyakunkon ül s a világ még nem látott ilyen pajkos kölyköt. Az egész Miklósházának valóságos réme. Már nem merünk a terraszra ülni, mert minden percben készen lehetünk rá, hogy Misike a háztetőről a fejünkre fog pottyanni.

A mamája pedig ezalatt egyre flörtöl vagy öltözködik. Mindig öltözködik, ha nem flörtölhet, pedig már az egész Miklósháza látta mind a tizenhét rossz ruháját, amelyeket maga ábdált össze. És ha meggondolom, hogy vannak naivak, akik ezeket a szerencsétlen holmikat párisi ruháknak nézik.

Azt kérdem tőled: minek megy az olyan asszony fürdőhelyre, akinek még tisztességes ruhára se telik?!

És azt kérdem magamtól: fukarabb-e ez az asszony, mint pazar, vagy pazarabb, mint fukar?! Mert nem értem, hogy ennyi pénzt elszórni mindenféle rongyra, hogyan lehet szive egy olyan asszonynak, aki annyira fukar, hogy egyetlenegy izléses toalettért is sajnálja a pénzt?!

Nagyon szegény lehet az istenadta!…

Pá, kedves öregem, vár feleséged,

Piroska.