III.

Szezón végén.

Miklósháza, augusztus 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?!

Nincs a világon még egy ilyen rettenetes hely… és nem fizethetsz nekem annyi pénzt, amennyiért én még egyszer eljöjjek ide!

Igazán nem értem, hogy tudtam itt ennyi ideig kibirni. A főszezónban még csak hagyján… amig az emberek jönnek-mennek, az ember a pokolban is elszórakozik valahogy. De amióta a nálam szerencsésebbek seregesen haza menekülhettek, azóta olyan ez a hely, mint a temető.

Képzelheted, hogy mióta a pincérek is hanyatt-homlok menekülnek, micsoda kiszolgálásban van részünk! És milyen szörnyü ételeket sóznak ránk! Persze, lakjunk jól a „szép vidék“-kel, ezzel a szomoru tájékkal, amelylyel már torkig vagyok, amelyet soha többé még az álmomban sem akarok ujra látni!

És még ők néznek ki bennünket, a bérlőék! Mert ők már megelégeltek bennünket, azokat az ostobákat, akik az egész szezónra előre kifizették a lakásukat!

Nem is hiszed, mennyit szenvedtem az utolsó két héten. Talán megőrültem volna Plaveczkyné nélkül.

Ez a kedves, szép, okos, mulatságos asszony eddig még csak megvigasztalt valahogy. Örök jókedve, elméssége megenyhitette, türhetővé tette azt a szomoru kénytelenséget, hogy a szezón végéig itt kell maradnunk. Eltréfálkoztunk a sok kellemetlenségen; bánatomban is meg tudott nevettetni.

Hiszen tudod, milyen kedves asszony! Talán még kedvesebbnek találtad, mint szeretném… no, de az utolsó látogatásod idején elég jól viselted magad, hát Isten neki, megbocsátok!…

Hanem abban nem volt igazad, hogy ilyen meg olyan… hogy sokat kacérkodnék, vagy szeretne flörtölni… tudom is én már, miket mondtál róla!

Jó, derék aszony ez; csak eszes és mindig jókedvü.

Veled is csak bolondozott. Kár, hogy ugrottál. És bizony nagy hibát követtél el, amikor egy kicsit féltékenynyé tettél rá. Ezzel megrontottad az egész főszezónomat, amely különben elég mulatságos lett volna.

Hogy mennyire tévedtél Plaveczkyné megitélésében, annak fényes bizonyitéka az utolsó pár hét. Ha olyan volna, amilyennek te hitted, bizony nem érte volna be pusztán az én társaságommal, több mint két héten át. Mert itt mostanában az udvarlónak szinét se láthatta.

Arról nem is szólok, hogy bár egy percre összekoccantunk és néhányszor talán meg is bosszantottam, mindvégig kedves maradt hozzám. Hogy pletykált volna rólam, abból egy szót se hiszek.

Az ellensége se tagadhatja le róla, hogy nagyon kellemes, okos, müvelt, ötletes és mindenekfelett mulatságos asszony. Azt se, hogy derék, jó anya, aki kitünően neveli a gyermekét. És egész Miklósháza elismerte róla, hogy amilyen kevés áldozattal, olyan ügyesen, igazán rendkivüli izléssel tud öltözködni, csodálatosan finom izléssel.

De hiszen nem ujság neked, hogy nagyon megszerettem és ő is engem. A fiuk is csak addig könyörögtek, hogy: „maradjunk még!“, ameddig a kis játszótársuk, Misike is itt volt.

Hanem, fájdalom, tegnap már Plaveczkyné is elutazott.

Mondhatom, mind a ketten elérzékenyedtünk, a mikor elbucsuztunk.

– Kedves Bartáné, – szólt – remélem, otthon is látjuk egymást?!…

Megigértem neki és amikor a vonat elvitte őket, – hiszed vagy nem hiszed – sirva fakadtam.

Mióta ő is itt hagyott, Miklósháza valósággal türhetetlenné vált. Szó sincs róla, hogy még egy hétig vagy éppen tiz napig is el birnám viselni a sok unalmat és bosszuságot, azért kérlek, jöjj értünk minél hamarább és szabadits ki bennünket ebből a rettenetes fészekből!

Szervusz, kedves öregem, csókol és vár feleséged,

Piroska.