PÁLYAKEZDÉS.

Özvegy Jurenákné gyárváros-utcai vendéglőjében a fehérabroszos asztalok egyikénél két fiatalember eszik mohón, sakál-étvágygyal és gépsebességgel: a Mester és a Tanitvány. A Mester huszonhárom esztendős; a Tanitvány tizennyolc.

Amikor az utolsó falat sajtot is lenyelték, a Mester megszólal:

– Szoktál-e szivarozni?

– Hogyne! – felel a Tanitvány.

– Van egy törött trabukkóm, azt neked adom. Ragassz rá cigaretta-papirost; talán még szelelni fog.

Ugy tesz, mint beszél, s ő maga rágyujt egy virzsiniára.

Az első kéjes szippantások után átadja magát a keleti kényelemnek s a társalgás és bölcselkedés kettős örömének. A Tanitvány ezalatt a trabukkó ujjáépitésén fárad.

– Nos, mit szólsz a vacsorához? – kérdi a Mester.

– Nagyon jó volt, – felel a Tanitvány.

– Szeretem, hogy hazudsz, – gyönyörködik a Mester, – és hogy szépen, vakmerően hazudsz. Ez is mutatja, hogy tehetséges ember vagy. Ha tehetségtelen ember vagy, akkor kiböffented az igazat, hogy tudniillik Magyarország áldott földjén a Jurenákné főztjénél rosszabb ételeket sehol se találni. Vagy, ha nem is böffented ki az igazat, hát himezel-hámozol, kertelsz, köntörfalazol. Lutheránus módra alkudozni próbálsz és azt mondod, hogy: „elég jó volt“, mert félsz, hogy a lesujtó itélettel sziven találsz, udvariatlanul meggyanusitod a jóizlésemet és azt akarod, hogy az öreg kecske ostobasága is jóllakjék, de az igazság káposztájából is megmaradjon valami. A tehetségtelen ember igy tenne. De te nem vagy tehetségtelen ember; te föléje emelkedel a kérdésnek s az udvariasság gyöngéjére számitó cselvetést kijátszod, kivéded egy bátor hazugsággal, és szemtelenül kivágod magadat a kelepcéből. A vacsorát már ugyis megetted, a dolgon már ugyse lehet változtatni, az egészről nem érdemes csevegni, kár volna az időt erre vesztegetni. Hát hazudsz, hogy a dologról többé ne legyen szó. Okos ember vagy; tehetséges ember vagy.

A Tanitvány önérzetesen mosolyog s aztán szopogatni kezdi a beteg, de már befáslizott szivart.

– Már most, – folytatja a Mester, – mi a logikai következés abból, hogy a Jurenákné főztje majdnem az ehetetlenségig rossz? Tehetségtelen ember igy okoskodnék: „Az, hogy többet nem fogunk idejönni.“ De te tehetséges ember vagy és helyesen vezeted le a logikai következést. A logikai következés pedig az, hogy: ellenkezőleg, ezentul minden este itt fogunk vacsorálni, mindaddig, amig nagy pénzre nem teszünk szert.

A Tanitvány három vékony füstsugarat bocsát ki a tökéletlenül restaurált szivar három kéményéből és öreges nyugalommal szól:

– Képzelem, hogy vannak ennek a kosztnak jó tulajdonságai is.

– Hogy némi táplálékot adjak gazdag képzelőtehetségednek, – értekezik tovább a Mester, – mindjárt elmondom, hogy mik ezek a jó tulajdonságok. Először is ez a legolcsóbb koszt Pesten. Ha volna olcsóbb is, hidd el, hogy én felkutattam volna. Aztán, ha nem jó, hát legalább sok. Ami a minőségből hiányzik, azt Jurenákné pazarul megtoldja a mennyiséggel. Ekkora porciókat sehol se találsz Pesten. Azok a vendégek, akik ide járnak, fellázadnának, ha Jurenákné kevesebbet adna nekik, viszont nem bánják, ha akármi az, amit kapnak, csak sok legyen. Igazuk van. A gyomor nem kérdi, hogy mit adsz neki, de nem türi, hogy megröviditsd. Végre, és ezen kellett volna kezdenem, amint látni fogod, itt nem okvetetlenül szükséges mindennap fizetni. Itt ismerik az embert és biznak az ember jövőjében. Majd téged is meg fog ismerni Jurenákné; még ma megmondom neki, hogy ha magadban jösz ide, akkor is a barátom vagy, és hogy már holnap el lehet készülve a legrosszabbra. Egy kicsit cugos a szivarod, mi?…

– Sebaj, – felel a Tanitvány, – nem vagyok reumás. Szeretném én látni azt a szivart, amelyet végig ne szivjak, ha olyan lyukas is, mint a harisnyám!

– Ember vagy! – fejezi ki elégedettségét a Mester. – Ha nem vág földhöz semmiféle szivar, ez megnyugtat afelől, hogy a Jurenákné kosztja se fog leverni a lábadról. Jegyezd meg magadnak, fiam, hogy a bölcseség kezdete és a szerencse alapföltétele: nem törődni azzal, hogy mit eszünk, mindaddig, amig nem duskálunk minden más földi jóban. És a bölcset, aki kész erre a kis önmegtartóztatásra, megjutalmazza a kegyes természet. Az ember hozzászokik még ehhez a koszthoz is, és ha hozzászokik, akkor szereti. Nekem például más korcsmában már nem izlik ugy az étel, mint itt; engem nem elégit ki tökéletesen semmiféle eledel, ha hiányzik belőle a Jurenákné főztjének sajátságosan keserü zamata. De még egy másik jutalma is van ennek a kis önmegtartóztatásnak. Sorsunk egyelőre két véglet: rendesen a kis korcsma és ritkábban, sátoros ünnepeken, fejedelmi bankettek. Barátom, mennyivel jobban esik a bankett, ha az ember a Jurenákné emlőin nevelkedett!…

– Bankettekre járni!… Erre én nem áhitozom, – szól a Tanitvány. – Nem is tudnám, hogyan kell megenni az uri ételeket. Egyszer, még kis diák koromban, a főispán megvendégelte fiának három-négy tanuló-társát; én is ezek között voltam. A többiek, akármilyen furcsa dolgokat hoztak elibénk az inasok, mindjárt kiismerték magukat, de én attól fogva, hogy a legelőször hozott tálban szét akartam vágni a diszitést és az inasnak kellett figyelmeztetni, hogy az nem ennivaló, alig mertem az ételekhez hozzányulni. Soha se voltam olyan éhes, mint ez után a nagy ebéd után.

– Majd beletanulsz.

– Nem bánom, ha nem is tanulok bele. Nekem a fődolog az, hogy jóllakjam. Akármi, csak elég legyen. És ha itt nem kell éppen mindennap fizetni, akkor nekem ez a világ legjobb korcsmája. Mert, ugy látszik, még nagy idő telik bele, mig kellőképpen el leszek látva aprópénzzel.

– Az ember sohase lehet kellőképpen ellátva aprópénzzel. Ha majd elérkezik az az idő, amikor már tudsz keresni, vagy pláne fizetésed lesz, hát el is költöd. Akkor talán még jobban rászorulsz a korcsmahitelre.

– Csak már legalább a keresetnél tartanék! De, ugy látszik, ez még csupa bizonytalanság. Mondd, mért nem akarsz arról beszélni, ami engem még a korcsmahitelnél is jobban érdekel? Elolvastad azt a holmit, amit hazulról küldtem, már vagy három hete?

– Elolvastam.

– Találtál benne tehetséget?

– Találtam. Két tárca egészen rossz, hanem a harmadik: a „Luca széke“, az már mai állapotában is kinyomtatható. Ebben már van egy kis tüz: van benne düh, méreg, választóviz, vitriol. Egészen Mirbeau-s. Azt hiszem, ha megjelenik valahol, otthon rá fognak ismerni az alakokra.

A Tanitvány elpirul örömében.

– Meglátszik rajta, hogy átélt dolog? – kérdi.

– Meglátszik rajta, – felel a Mester. – Tudod, őszintén szólva, esküdni mernék rá, hogy nem egészen ugy történt az eset, ahogyan leirod. A hősnőd, a szolgabiróné, aki olyan orcátlanul viselkedik, mint egy megbőszült cseléd, egy kicsit gyanus, és a szerelmi kaland egy cseppet se valószinü. Hanem a szolgabiró figurája nagyon jó; ebben epe van. Ugy képzelem, ez a szolgabiró egyszer nagyon megsértett téged; pofont igért, vagy mi. Te aztán szépen jégre tetted a dühödet, és most, amikor elkerülsz hazulról, megirod a szolgabirót ugy, hogy otthon bizonyosan ráismerjenek. Mert hogy a szolgabiró felesége a szeretőd volt, az tisztára költészet.

A Tanitvány megint elpirul, de most már nem örömében.

– De kérlek!… hebegi.

– Ne tiltakozzál, – folytatja a Mester oktató hangon. – Nagyon okosan teszed, ha másoknak nagyokat hazudsz, és különösen, ha irásban hazudozol; ez a képzelet!… És semmi se teszi az embert olyan érdekessé, mint a hazudozás, mert minden nyiltszivü ember szebbeket tud kitalálni, mint a mik történnek. De előttem ne igyekezzél érdekessé tenni magadat; én keresztül látok rajtad. Többet mondok. Ezt a történetet már én is megirtam, és velem ugy történt a dolog, a hogy mondom.

A Tanitvány nem bolygatja tovább ezt a részletkérdést, hanem másról tudakozódik.

– És a megirást milyennek találod?

– Irni még nem tudsz, – felel a Mester, – de az a legkevesebb. Majd megtanitlak rá, hogyan kell irni. Ennek például nyolc-tiz sort kell az elejére irni, és nemcsak kiadható lesz, hanem mindjárt feltünő. Először is egypár szinfolt meg egy pár bitümös frecscsentés a városkáról; mert sötét képet kell adnod róla. Egy pár szó a levegőjéről, az egéről… azt mondod, hogy az ege csupa foltos szürkeség… vagy azt, hogy ez az ég ködös, fekete és tökéletesen nyugodt, mint a halál. Aztán leirod a nagy folyóvizet; ugy látod, mintha ez a nagy folyó állna és ebben a mozdulatlanságban valami nyomasztót, valami nyugtalanitót találsz… ha nem is igy van, az mindegy, csak egyéni látásod szuverén jogával élsz, és megállapitod, hogy ez a boru országa, hogy itt az egész világ iszapszinű… És igy nyolc-tiz sorral megvan a stilszerű háttér, a perspektiva, a történet kimélyitése, a jelképzés, az általánositásban jelentkező erő, a művészi hatás, az igazság, még annak a kellő magyarázata is, hogy a szolgabiróné mért viselkedik olyan arcátlanul, mint egy megbőszült cseléd. Ebben az iszapszinű világban ez természetes.

– És ha ezt a nyolc-tiz sornyi gallért felvarrom rá, ki tudod adni a novellát?

– Megirtam, hogy a fizetést kivéve, mindenről gondoskodni fogok, és ha én egy jó cimborámnak megigérek valamit, azt többnyire megtartom, kivált ha semmibe se kerül. Persze, nagy szerencséd, hogy éppen most indul meg a „Budapesti Világitó Torony“ és hogy Konrád Ervin, a segédszerkesztő, jóbarátom. Mindjárt kezdettől fogva velem együtt tagja leszel a szerkesztőségnek. Természetesen fizetést egy darabig nem fogsz kapni és ez sokáig eltarthat. De kapsz szinházjegyeket, másféle szabadjegyet is, ha jut, villámos- és fürdőjegyeket mindenesetre, és a fizetésed főképpen abból fog állani, hogy, ha nem áhitozol politikai babérokra, mindent megirhatsz, amit akarsz. Tudod-e, mit jelent ez? Annak teszel szivességet, akinek akarsz, aki az érdekeidet előmozditja; azt ütöd, akit akarsz, akit ütnöd jól esik vagy aki utadban áll; azon állsz boszut, akin akarsz, aki akármit vét ellened. A hatalmat jelenti. Mások előbb pénzt szereznek, s aztán hatalomra törekszenek; mi tálcán kapjuk a hatalmat s a hatalmunkkal teszünk szert pénzre. Különben később, ha már érdemeket szereztél, kapsz egy pár forintot a tárcáidért; nemsokára, föltéve, hogy szorgalmasan dolgozol, megkeresheted még a britannikát is.

– Igen, de addig?

– Egyelőre a régi ruháidban jársz, lakni a divánon fogsz s a mosóné számláját is magamra vállalom, ha e tekintetben nem tulságosan nagyok az igényeid. Ami pedig az élelem kérdését illeti, Jurenáknéval mindjárt elintézzük a dolgot s előre leszámolunk azzal az esettel, ha nagyon hamar el talál fogyni az aprópénzed. Aztán mi kell egyéb? A dohány meg a feketekávé. A dohány a legnehezebb fejezet. De először is minduntalan találkozik cimbora, aki kisegit, ha véletlenül nincs nálad szivar; aztán egy-két koronával szerencsét próbálsz a bakk-asztalnál, s végre, ha minden kötél szakad, s nem leszek éppen magam is a legnagyobb bajban, apró, egy koronáig terjedő kölcsönökkel szivesen felsegéllek, mert ugy nézz rám, hogy nekem, holnaputántól fogva, százhusz korona fizetésem lesz a „Világitó Torony“-nál. A feketekávéra pedig ne legyen gondod. Mindjárt elmegyünk a Recsky-asztalhoz; bemutatlak az Otmárnak; egy hétig fizetni fogsz neki s aztán három hónapig nem fog háborgatni. Csak arra figyelmeztetlek, hogy szivart ne vásárolj tőle hitelbe, mert ez az örvény; minden elzüllés ezzel a könnyelmüséggel kezdődik. A szivartartozás, különösen ilyen erős dohányosnál, amilyennek te mutatkozol, iszonyu gyorsasággal tud növekedni, s ez megrenditi az ember hitelét, tehát egész társadalmi pozicióját. No hallod, amióta ezt a trabukkót el tudtad szivni, nem féltelek a sors viharaitól. Akinek ilyen tüdeje van, azé a jövő.

– Ki ez a Recsky Otmár, akiről beszéltél?

– Ne zavard össze a dolgokat. Otmár a Firenze-kávéház éjszakai főpincére, Recsky meg egy harmincesztendős aggastyán, élemedett, de hires ujságiró s mindenekelőtt a Recsky-asztal megalapitója. És végül a Recsky-asztal… de ezt már otthon is tudnod kellett volna! Aki éppen az érettségi előtt fejezte be a tanulmányait, annak már tudnia kellene egy kis irodalomtörténetet.

– Mintha valamelyik ujságban olvastam volna egyetmást erről az asztalról.

– Hogyne olvastál volna! Mindegyikben. A Recsky-asztal Budapest legnagyobb irói és művészi társasága. Azt mondhatnám, hogy a Recsky-asztal az irói és művészi börze. De ezzel keveset mondanék… A Recsky-asztal nekünk az, ami a rómaiaknak a Fórum volt. Ha a Recsky-asztalnál okosan szerepelsz, egy-két esztendő multán kész ember vagy. A Recsky-asztalhoz nagyon sokan járnak; minden este egész klubbot találsz ott; ez a mi érdekeink fő-boszorkánykonyhája; ha itt félelmessé tudod tenni magadat, mindent elérhetsz, amit csak akarsz. De nem beszélek róla többet; majd meglátod, mert mindjárt odamegyünk. Ilyenkor, tizenegy tájban, kezdődik ott az élet. Ámbátor a te érdekedben egy kicsit habozok, hogy már ma elvigyelek-e oda vagy várjak holnapig?

– Miért?

– Mert akármilyen tehetség rejtőzik benned, a külsőd egy cseppet se vall tehetséges emberre. Olyan alakod és arcod van, mint másnak, mint a közönséges embereknek. És mi jogon akarsz megélni, ha éppen olyan vagy, mint más, mint mindenki? Csak az egyéniségnek van joga az érvényesüléshez.

– Nem értelek.

– Ha valaki nem közönséges ember, hanem egyéniség, a külsejében is meg kell mutatnia, hogy ő valaki és más, mint a többiek. Holnapra okvetlenül csinálj magadnak valami maszkot. Az egyéni külső az érvényesülésnek legelső feltétele. Legalább is fésülködjél másképpen: ugy, ahogy senki se szokott. Várj csak! A mellényed jó.

– Nagyon régi.

– Épp ez a jó benne. Ma már nem hordanak ilyen gombokat. Ezek a régi gombkötők munkáira, a sujtásra meg a paszomántra emlékeztetik az embert. Ezek jól jelképezik a vidéki erőt. Levegő és földszag van bennök. Gyerünk!

A Mester csönget és Jurenákné megjelenik.

– Ténsasszony, – szól a Mester – ez a fiu itt Lángváry Ákos, jeles fiatal irónk. Ugy nézzen rá, hogy nemsokára ott látja az arcképét minden képes ujságban. Baj esetén ugy felelek érte, mint magamért.

– Kérem, Örkényi ur, kérem. Csak minél többször legyen szerencsém…

– Mit csinál a Juliska? – nyájaskodik Örkényi ur. – Már régen nem láttam a szinpadon.

(Juliska kezdő szinésznő az Uj Szinháznál és Jurenáknénak unokahuga.)

– Bizony, már hónapok óta nem kapott jó szerepet, – panaszkodik a vendéglősné.

– No, rajta leszünk, hogy a Lángváry darabjában jó szerepet kapjon – osztogatja áldását a Mester.

Egynegyed tizenkettő. A Mester és a Tanítvány megindulnak a Firenze-kávéház felé.

Husz-harminc öreg ember, a városnak husz-harminc különböző helyén, nyugodtan alszik. Nem sejtik, milyen boszuságok elviselését méri ki rájok a sors ebben a negyedórában. Fogalmuk sincs róla, hogy nemsokára milyen lázasan fogják őket kitessékelni a világból, hogy helyet csináljanak két nagyétvágyu fiatalnak.