A TEMETŐBEN.
Az ismeretlen tiszt, heves szemtüzelés után, tüntetően kezdett babrálni egy képes ujsággal, s aztán letette. Szeréna, aki már előbb néhány szemvillanással biztositotta az ismeretlent teljes jóakaratáról, jól láthatta a képes ujság cimét. Egypár percig várt, hogy a társasága ne vegyen észre semmit; aztán elkérte a pincértől a lipcsei illusztrált ujságot s átlapozta.
Két kis ceruza-jelet talált benne, e két szó alatt: mikor, hol?
Mikor? – ezen nem kellett törnie a fejét. De az a kérdés, hogy: hol? – egy kis zavarba ejtette.
A tengerparti sétauton, az egész világ előtt? – az lehetetlen. Fiume valamelyik mellék-utcájában? Véletlenül találkozhatnék a leányaival. És az ördögtől nem félt, de félt a leányaitól. Már nagyocskák; és milyen kinyilt szeműek! Egy kicsit elhanyagolta és egy kicsit elkényeztette őket. A fejére nőttek és egy idő óta mintha ellenőriznék. Ha véletlenül meglátnák az ismeretlennel, képesek volnának utána menni s kikémlelni, hová megy? A kisebbik már is oda súgta neki, hajmeresztő konfidenciával:
– Szeréna, ne kacérkodjál olyan sokáig azzal a tiszttel, mert rosszat gondolnak rólunk!
Gyorsan kellett elhatároznia magát. Nyolcadmagával ült az abbaziai Quarnero-kávéházban, s a társasága már készülődött. Csolnakázni akarnak. A magános tiszt sem fog órákig várakozni.
A képes ujságnak azon a lapján, amelyre abrakadabrákat firkálgatott, egy temető képe volt látható. A kép szélére, mintha a kalligrafiában gyakorolgatná magát, rárajzolta ezt a szót: Fiume, s fenn, ahol a lap kelte és száma olvasható, bekarikázta ezt a számot: 3. Ha a tiszt nem túlságosan ostoba, s ért egy keveset a drót nélkül való telegrafáláshoz, ebből meg fogja érthetni, hogy holnap délután három órakor a fiumei temetőben kell sétálgatnia. Mért éppen holnap? Mert most már öt óra felé jár az idő. Tehát ma már nem, csak holnap, s természetesen nem később, mint holnap.
A temető… Szerelmi találkozóra nincs alkalmasabb hely, mint a temető. Se veszélytelenebb.
Másnap már két órakor útnak indult, hogy megszökhessék a leányai elől, akiknek félkettőtől félháromig tart az angol órájuk.
Gyönyörü októberi nap volt, egyike azoknak az őszi napoknak, amelyeken a természet mintha még egyszer, utoljára összeszedné minden erejét, hogy meleget áraszszon: hasonlóan ahhoz a szép asszonyhoz, aki a negyvenedik évéhez közeledik, a rettenetes időhöz, az utolsó szerelmek idejéhez.
Ki kellett nyitnia az ernyőjét, olyan melegen sütött a nap. S mialatt aprókat lépegetve, lassan sétálgatott tova a halmokon, – amerre máskor nem igen szokott járni, – azon gondolkozott, mit mondana, ha ismerőssel találkoznék, aki talán azt kérdezi: mi jutott eszébe, hogy éppen a temetőben sétál? Senkije se fekszik ott.
Csakugyan, még abban is szerencsés volt, hogy sohase vesztett el se gyermeket, se testvért, senkit, akit egy kissé szeretett, jóbarátot se. A szülei már nagyon öregek és még ma is élnek. Még a férje is él. Mintha a halál mindenkit kimélne, aki akár közelebbről, akár távolabbról, hozzátartozik.
De irigylik is sokan életének sima folyását, amint irigylik a kényelmét és minden szenvedelmességtől, minden idegességtől ment, nyugodt természetét!
Ő, ő nem irigyel semmit, csak az ifjuságot. Ha még egyszer húsz esztendős lehetne!… Azért az egy esztendőért szivesen odaadná mindazt, ami még következik.
Nem volt érzelgős természetü, de a magánosságban pár pillanatig elmélázott.
Furcsa! Még a kedveseit is mintha valami hatalom védte volna mindaddig, amig mellette voltak. Csak akkor érte őket baj, ha elhagyták, vagy elhagyta őket.
Hanem alig lépett be a temetőbe, már is rájött, hogy valakiről mégis csak megfeledkezett. Persze, az egész élet csupa felejtés; folytonos, szakadatlan felejtés.
Közel a bejáróhoz, az út szélén, fehér márványból való, még majdnem egészen új sirkövet pillantott meg, s a temetőben az első név meg az első följegyzés, a melyre a pillantása esett, ez volt: „Itt nyugszik Teodorovics Simon, élt 37 évet.“
Igen, ez egy kissé az ő halottja. Ez egy kissé ő miatta halt meg.
A férje ölte meg párbajban, ezelőtt hat évvel.
Szegény Simon! Milyen vidám, elmés, aranyoskedvű fiu volt! Szép ember is, de mindenekfölött szeretetreméltó. Ahol megjelent, ott azonnal derü és jókedv ütött tanyát. Kifogyhatatlan volt a kedves tréfából, a nevettető ötletből; fel tudta villámozni a legálmosabb környezetet; pezsgő vidámság, dal, muzsikaszó, kacagás járt a nyomában. Mindenki mindig csak Simont kereste; férfi, asszony, leány, mindenki őt találta a legkedvesebb cimborának; egymaga egész társaság volt. És igen, az asszonyok még jobban szerették, mint a lányok.
Amellett a legjobb fiú volt a világon. Soha a tréfáival se bántott senkit, soha se vétett semmiféle emberfiának, kivéve azokat a férjeket, akikkel csak az történt, amit megérdemeltek.
És most itt fekszik, a két kezét összekulcsolva szépen, mozdulatlanul! Nem táncol többet macsicsot, – amivel annyi asszonyt nevettetett meg.
Milyen bolond az élet! Hogy ennek a vidáman zajongó, ötletes, tréfás, kedves embernek éppen ő miatta kellett elnémulnia!
Miatta, akit soha még csak meg se csókolt!
Nem különös-e, hogy a férj, akinek a golyója leteritette, joggal lehetett volna féltékeny nem egy emberre, és mig a sok közül soha egyre se féltékenykedett, ezt az embert, aki nem tartozott a sok közé, meg kellett ölnie párbajban?
Igaz, talán nem ő rajta magán mult, ha soha se lett a Simon kedvese. Neki is nagyon tetszett ez az ember, akiért sokan rajongtak, s akit még többen becéztek, szinte bálványoztak. Aztán akkor már régen túl volt rajta, hogy a házasságot komolyan vegye. Eleinte kacérkodott is, még pedig ugyancsak, az egész asszony-társaság kedveltjével, s hizelgett volna a hiúságának, ha könnyedén elhódithatja a féltékeny asszonykájától… később is el-elbolondoztak… de ez volt az egész.
Mért ne vallaná meg magának, hogy: igen, amazon mult minden? A férfin.
Akkor boszankodott is a dolgon. Nem értette a Simon viselkedését. Mindig tisztelettudó és kedves maradt iránta; nagyon kedves, de tulságosan tisztelettudó. Pedig lehetetlen volt észre nem vennie, hogy nem haragudnának meg érte, ha jobban közelednék. És nem közeledett. Ugy, hogy a viseletét szinte sértőnek találta volna bármely asszonyi önérzet. Egy darabig nem lehetett egyebet képzelni, csak azt, hogy: talán érdekesnek akar látszani… ügyetlen ember, aki nem veszi észre, hogy már fölösleges minden komédiázás.
Most már érti, ami akkor rejtelmesnek tünt föl előtte. Ez a bolondos ember komolyan vette a kötelességét. Nem akart izgalmakat, szenvedéseket okozni az asszonykájának, aki olyan őrülten féltette a férjét, a milyen őrültségre csak az olasz vér képes. És ez a szerencsétlen a fejébe vette, hogy éppen Szerénától kell féltenie az urát. Elég volt hozzá egy semmitmondó, de elfogott pillantás, hogy otthon a legrémesebb jelenetekkel lepje meg a szegény Simont; néha az egész szomszédság összeszaladt a jajgatására. Utoljára a szegény Simon ugy kerülte Szerénát, mint az ördög a tömjént; ha véletlenül mégis találkoztak s felelnie kellett Szerénának, mialatt beszélt, mindig másfelé nézett. Szeréna végre kezdte érteni a dolgot; nevetségesnek találta ezt az emberpárt: vállat vont s nem foglalkozott többé velök, Simonnal se.
És mégis éppen ennek az embernek kellett meghalnia miatta; mig a többiek, azok, akik ölelésének és csókjainak emlékét szerte vitték a világba, ma is vidáman szaladgálnak, ki erre, ki arra.
Természetesen buta véletleneknek kellett összetalálkozniok ehhez is, mint minden balesethez.
Az egyik véletlen az volt, hogy a férje éppen akkor kapott egy évi szabadságot. Ennek a férjnek, aki az esztendő legnagyobb részében a messzi tengereket járja, ennek a férjnek, aki kiszolgáltatta őt annak a sorsnak, hogy ott keresse az asszonyi boldogságot, ahol éppen találja, ennek a férjnek, akinek a legkisebb hibája az, hogy mindig utazik, aki csak akkor kellemes férj, ha távol van, s akkor a legkellemetlenebb, ha megtér a családi körbe – ennek a férjnek akkor, kivételképpen, itthon kellett lennie.
A máskor csak nevetni való asszonykán pedig éppen akkor hatalmasodott el legjobban a féltés őrültsége. Nem különös-e ez is? Féltékenységi dührohamai akkor váltak mindennaposokká, amikor Szeréna már rá se nézett a szegény Simonra. Szeréna akkor volt a legszerelmesebb Andry kapitányba.
Andry kapitánynak, jól emlékszik, épp azon az estén igérte meg az első légyottot. A hajóstisztek bálján, a második négyesben. Ugyanennek a négyesnek a vége felé történt, – Szeréna még szinte érezte a kapitány lehelletének a forróságát, – hogy a hatodik figurában összekerült a szegény Simonnal is, mint minden más táncossal. Az ujja hegyét nyujtotta neki s pillantása a kapitányt kereste. De a féltékeny asszonynak, aki folyton az urát leste, úgy rémlett, hogy titokban megszorongatták egymásnak a kezét. Megvárta, mig a négyes véget ért, aztán Szerénához ment és bokrétáját Szerénának az arcába vágta. Pirosabb volt, mint bokrétájának szertehulló rózsái.
Szeréna elsápadt és szótlanul törölte meg az arcát.
Ha ez véletlenül olyankor történik, amikor férje a messzi tengereket járja, Szeréna megelégedett volna azzal, hogy ennyit mondjon:
– Angela, nagyon ostoba vagy!
És elsimitották volna a dolgot, hogy a férj soha ne is tudjon róla.
De a férj éppen ott ásitozott a bálteremben és Szerénát dühössé tette, hogy éppen a férje jelenlétében kell ezt a megalázást elszenvednie. Ha ő most békülékenynek mutatkozik, mit fog képzelni ez az ember: micsoda jeleneteket kell neki átélnie azalatt, amig a férj a messzi tengereket járja?!
Igy a botránynak párbaj lett a következése s az ostoba golyónak keresztül kellett mennie a szegény Simon testén.
Most itt fekszik, két kezét hiábavaló imádságra kulcsolva, mozdulatlanul. Már nem féltik senkitől.
De Szeréna-e az oka, hogy meg kellett halnia?
Nem. Ő, férjének a keze, meg az ostoba golyó, mind csak eszközei voltak a véletlennek.
Ezt a szegény embert a felesége ölte meg. A szerelmes asszony oktalan féltékenysége és esztelen indulatossága; a szerelmes asszony akaraterejének hiányossága, lelki fegyelmezetlensége; az a gyöngesége, hogy nem tudott ura lenni magának; józanságának, belátásának a fogyatékossága; az a gyerekesség, amely nem tud számot vetni cselekedetének a következéseivel, és utoljára, de nem utolsóképpen az a naivság, mely komolyan vesz bolondságokat.
Bezzeg sirt, jajgatott, visitozott aztán, mikor kilyukasztva vitték haza a férjét!
Igazán szánni való volt a gyászában. Három esztendeig valósággal őrjöngött a kétségbeeséstől. Szép szemét kisirta kicsinyre, s megcsunyitotta, szinte megöregitette a fájdalom, az önvád, az elhagyatottság, a sok szomoruság és keserüség, a folytonos szánom-bánom.
Utóbb mégis csak elcsitult.
És az idő mult, az idő rohant. Lassankint kiapadtak a könnyei. Lassankint felejteni kezdett. Aztán elkövetkezett az óra, amikor nem tudott többé egyedül maradni. Végre a mult héten férjhez ment egy jóravaló fiatalemberhez.
Hja, efezusi matrónákkal van tele a világ!
Hát érdemes-e az életet komolyan venni?!
És a szegény Simon most itt fekszik, csöndesen, szépen, illedelmesen. Nem táncol többé macsicsot, amivel hajdan annyira fölbőszitette a féltékeny asszonykát. Pedig most már táncolhatna, éjfélkor. Nem féltik többé senkitől.
Hát nem gonoszság-e gyerekes észszel komolyan venni, ami csak jókedv, dinom-dánom, rövid, nagyon rövid ideig tartó „tréfa, terefere, tánc?“ – ahogy a szegény Simon szokta mondani.
Valami neszt hallott. Arra pillantott, s látta, hogy a tiszt jön.
A tiszt annyira sietett, hogy egyszerre csak megbotlott valamiben és a kardja hozzávágódott az egyik sirkőhöz. Szeréna észrevette, hogy a szegény Simon sirköve volt az.
