II.

Ebéd után, este nyolctól kilencig, a kis hercegek közül a nagyobbacskák találkozni szoktak a „Bob“-klub egyik nagytermében.

Legfelső elhatározásokból történik igy.

Hadd barátkozzanak össze egy kicsit, amig minden utógondolat nélkül barátkozhatnak. Később ugy is egyre jobban elválasztják őket az érdekeik. Tanulják meg idejekorán, hogy össze kell tartaniok, ha nem akarják, hogy a népeik sorra megegyék őket.

Most még abban a korban vannak, a mikor legkönnyebben megérthetik egymást; a mikor kevés kell hozzá, hogy az ember barátságot kössön.

Különböző koruak, de a legnagyobbik sem érte el még a tizenhatodik évét; s a legkisebbik éppen tizenkét esztendős.

Az volna a rend, hogy sohase maradjanak felügyelet nélkül. De a különböző rendü és rangu felügyelők is emberek. Végre is, nincs unalmasabb és kellemetlenebb társaság, mint egy nagy csapat kamasz, – akárhonnan keltek ki. Aztán ez a legkedvezőbb idő, a mikor a bármily cimü és rangu felügyelő ur egy kis kaland után járhat. Ha sorra megszökdösnek, van rá egy és más mentségük és ürügyük persze még több.

A kis hercegek most is magukban vannak, mint rendesen. Nem bánják, sőt jobban szeretik igy. Már vannak közölni valóik, amelyeket nem szivesen kötnek a felügyelők orrára.

A kisebbik fiuk egyelőre diabolót játszanak. A néha táncteremnek is használt nagy klub-szoba igen alkalmas erre a célra.

Az egyik sarokban, belesüppedve egy roppant karosszékbe, tizenöt-tizenhat éves, görnyedt mellü fiu ül. Az ölében nyitott könyvet tart; olvas.

Ezt a fiut nem szeretik a többiek s a háta mögött az Ember-nek csufolják.

Miért?

Ez a fiu Pál nagyherceg. Nikolájevics Athanáz nagyhercegnek első házasságából született harmadik fia. De a többiek ugy tudják, hogy Pál nagyherceg az életét egy orvosnak köszönheti; s a nagyuri fiuk minden e félét kitünően tudnak.

A gúnyos elnevezés azt akarja mondani, hogy ez nem olyan, mint ők; ez csak ember, egészen egyszerüen ember.

Pál nagyherceg közelében négy nagyobbacska fiu beszélget. Tizennégy-tizenöt esztendősök.

– Hogyan van az, – kérdezi Amadeo herceg, a barcellonai gróf fia, a kis svéd hercegtől, aki mindössze három nappal ezelőtt érkezett, – hogy te csak most tanulsz meg korcsolyázni?

– Azért nem tudok korcsolyázni, – felel a kis svéd – mert mi eddig minden telet Cannesben töltöttünk, amióta csak megszülettem. És tudod, hogy ott soha sincs jég.

– Pedig nálatok, otthon – szól Albert herceg, a norfolki fia – van jég és hó elég. De talán havat is csak most látsz először?

A görnyedt mellü felnéz a könyvéről és odaszól a kis svédnek:

– És egyáltalán láttad-e már valaha a hazádat? Vagy folyton csak költöztök, amerre jobb, a szezón szerint?

Nem felelnek neki. Már megszokták rosszakaratu, szuró szavait és nevetésének gúnyos rikácsolását.

A kis svéd helyett az egyik diabolo-játékos, aki éppen arra ugrál, akar értekezni a görnyedt mellüvel.

– Micsoda könyv van előtted? – szólitja meg.

Hanem amaz hamarosan lerázza a nyakáról.

– Ne nyulj hozzá; kinaiul van. Valami Marx irta.

A diabolo-játékos odább áll. Kiderül, hogy a kiváncsiság nem gyötörte valami tulságosan.

A négy nagyobb fiu ezalatt tovább beszélget.

– Rossz esztendőben jöttél ide először.

– Miért?

– Mert nem akar esni. Már három hete, hogy nem kaptunk havat.

– A tavalyi is rossz esztendő volt, de az idei még rosszabb.

– Messziről kell hozatni a havat, mert különben lehetetlen volna fentartani a pályát.

– És mire idehozzák, a hó nagyobb része elolvad.

– Persze megolvasztja a nap.

– Éjjel kellene szállitani.

A görnyedt mellü megint megszólal:

– Ne féljetek. Van ember, aki szállitsa. És ha a kilenctizedrésze elolvad, van munkáskéz elég. Majd hoznak tizannyit mindenfelől. Annyi az ember, mint a nyű.

A norfolki fia nem állhatja meg, hogy oda ne szóljon neki:

– Mi bajod mindig a munkás kezekkel?! Neked nem kell havat szállitanod. Mi közöd a dologhoz és mit törődöl velük?!

Az Ember gunyosan nevet:

– Hát persze, akkor nem kell törődnöm velük!

A kis svéd elbeszéli, mennyire gyönyörködteti őt ez az uj mulatság s a másik három vitatkozni kezd, hogy melyik sport jár a legtöbb élvezettel.

– Nekem az első a bobsleigh.

– Nekem a skeleton.

– Én nem tudok a sportok közül választani. Csak sport legyen. Nekem minden sport egyformán kedves.

Amadeónak a sportról a sportsman-ek jutnak eszébe s magasztalni kezdi azt a merészséget és hidegvért, amelyet Arvid, a dán koronaherceg tanusit.

– Annyi bizonyos, – mondja a norfolki fia – hogy nincs a klubnak egy tagja se, aki ne csodálná az ő halálmegvetését, de…

És vitatkozva dicsérgetik, mindegyik azt, akiről igy emlékeznek meg: „nekem ő az ideálom a sportban“.

– Én is szenvedélyes sportsman leszek – buzdul fel egyszerre Ernő, a kis porosz herceg. – Nincs szebb, mint szenvedélyes sportsmannek lenni. Ez a leggyönyörübb foglalkozás. Ebben fejtheti ki az ember legjobban az erejét és az ügyességét; ezzel vivja ki a nők bámulatát és mindenkinek a tiszteletét; és ha az ember kiváló tud lenni a maga sportjában, különösen, ha több sportban tud kiváló lenni, ez a legdicséretesebb dolog a világon.

– Hát mi az ördög lennél egyéb, mint szenvedélyes sportsman! – szól közbe Pál nagyherceg. – Valamit mégis csak kell csinálni! Hiszen nem fekhetel a hátadon egy egész életen át!

– Világos, – vág vissza Albert herceg – nem lehet mindenki orvos. Még vannak akik addig találják az életet a legszebbnek, amig az ember az életével játszhatik. És alighanem ezek a legkülönbek.

A görnyedt mellü nem felel.

– Igen, veszi át a szót a norfolkitól a barcellonai – a legszebb az életben az életveszedelem és ezt a szépséget sohase érzi át jobban az ember, mint ilyenkor, a mikor a természet a legridegebbnek látszik, a mikor hó takarja a veszedelmeket, a mikor a csipős hidegben, az éles, tiszta levegőn az ember megkettőzött erőt érez magában, a mikor ha egész nap odakinn vagyunk a szabadban, gyorsabban kering a vérünk…

– Az élet mindig nagyon szép! – lelkesedik a fiatal svéd.

– Igen, nagyon szép, – morog a görnyedt mellü – de csak addig, ameddig amazok megengedik, hogy ilyen életet élj! Hanem, ha majd azok nem fogják megengedni!…

Nem kérdezhetik meg tőle, hogy kiket gondol, amikor „amazok“-at emlegeti; valaki belép a terembe s azonnal magára vonja a figyelmet.

A valaki: András, balkáni herceg, egy tizenöt éves fiatalember, az albán király másodszülött fia.