III.

– Hallottátok, mi ujság? – szól a balkáni herceg. – A nagypapát ma délután, mikor autóján haza igyekezett, bombával felrobbantották és megölték. Ugy szedték össze a holttestét, nem tudom, hány darabban.

A balkáni hercegnek a teste nem remeg az izgatottságtól. Az arca meg éppen tökéletesen nyugodt. Néha jó, ha az embernek aranyból van az állkapcája.

A „nagypapa“ délelőtt még Macedónia koronás királya volt. A meglepő hirt senki se akarja elhinni. A balkáni herceget kérdésekkel rohanják meg ifju barátai.

– Honnan tudod?

– Ki mondta?

– Hiteles értesités érkezett?

– Bizonyos, hogy nem hazugság az egész?

– Nekem Gusztáv mondta, – feleli a balkáni herceg, – Gusztáv, az öreg komornyik. Látta a sürgönyt. Különben már mások is beszélik. Ugy látszik, illetékes helyről jött a sürgöny.

Valamelyik kis diabolo-játékos Gusztáv nevének hallatára elneveti magát. Máskor a többiek is nevetnének. Gusztáv, az öreg komornyik, szakasztott mása Erichnek, a fiatal gerolsteini nagyhercegnek, leszámitva azt a csekély különbséget, hogy nem őszült meg annyira, mint a fiatal nagyherceg – és ez a bámulatos hasonlatosság a derünek olyan kiapadhatatlan forrásává lett, amelyet a Saint-Maurice-ban időző fiatalság nem győz eléggé méltatni.

A diabolo-játékosokat különben ez a nagy ujság se zavarja ki mulatságukból. Csak a nagyobb fiuk bujnak össze egy kissé tanakodni.

– Szegény nagypapa, – szól a balkáni herceg, – neki talán jobb igy!… Mikor az embert üvegcsövön táplálják, mikor az ember üvegcső nélkül már nem tud élni… bizony Isten, jól járt. De nekünk most hirtelen haza kell utaznunk a temetésére. És éppen most, amikor a legjoban mulatunk! Micsoda malőr! Alig egy félórája, megint kövér pelyhekben hull a hó… három hét óta először!… Milyen gyönyörü napunk lett volna holnap! Kár!

– És éppen most, – szólal meg Pál nagyherceg – amikor otthon olyan kedélytelen állapotok vannak!

– Eh, – felel a balkáni herceg – először is, soha sincs az ember jobban bebiztositva, mint közvetlenül a merényletek után…

– És aztán farkasszemet nézni az életveszedelemmel, van-e ennél nagyobb gyönyörüség! – gunyolódik az ember.

Egy pár pillanatig hallgatnak. Aztán Amadeo herceg szólal meg:

– Csak azt nem értem, hogy még nem unták meg!… Hiszen alig hogy elkövették a merényletet, már szijjat hasitanak a hátukból! És ők ezt jól tudják előre. Aztán meg mit érnek az önfeláldozásukkal? Nyomban uj ember lép a meggyilkolt helyébe és semmi sem változik.

– Hja, ők igy mulatnak! – mondja az Ember.

– Tőled kitelik, hogy igazat adsz nekik – szól a norfolki fia.

– Nem. Csak értem őket – vitatkozik az Ember. – Meg tudom magyarázni magamnak, ha nem tetszik nekik, hogy vannak szerencsések, akiknek az egész élet csak folytonos játék, és akik ezt a szerencsét az ő bőrükből vasalják ki. Ha kinézek az ablakon, itt a hegytetőn csupa olyan embert látok, akik örökösen csak uj meg uj játékokon törik a fejüket. Szolgálatukba veszik a feltalálókat… még a feltalálókat is lefoglalják maguknak… eszeljék ki, hogyan lehetne minél többet és minél változatosabban mulatni, többet és változatosabban, mint valaha ember mulatott. A mulatság-vágyuk telhetetlen, kielégithetetlen; minden uj kieszelés csak uj vágyakat olt beléjük. Az igényeik sohase voltak se mohóbbak, se határtalanabbak. Pedig a módjuk, az kevesebb, mint valaha. És mégis, a helyett, hogy engednének a követeléseikből, a helyett, hogy megalkudnának a körülményeikkel, az időkkel, és megadnák magukat a kérlelhetetlen sorsnak, csak egyre telhetetlenebbek, csak egyre mohóbban szomjazzák azokat az érzéseket, amelyeket valaha a félistenek érezhettek, ha ugyan valaha voltak ilyenek. De, terringettét, ennyi félistent nem tud eltartani a föld! Odalenn, a mélyben, a szurtos emberek egyre többet izzadnak és egyre nehezebben szuszognak. Pedig szerényebbek volnának, mint ti. Nem jut eszükbe széles jókedvükben, hogy játékot keressenek még az életveszedelemben is; egyszerüen élni akarnának, ha lehetne. De mig ti nem fértek meg a bőrötökben, amazokat nem hagyják meg a bőrükben, hanem kirázzák belőle őket. Szóval, meg tudom magyarázni magamnak, hogy ha András nagypapájának még több és még több pénz kellett a még több játékra, a még több mulatságra, hát nem tetszett nekik, hogy ezt a még több pénzt és még több pénzt éppen tőlük kérte. Mit törődtek ők azzal, hogy ez nem éppen a nagypapának kellett, akit már csak üvegcsövön lehetett táplálni?!…

– Hagyjátok Pált – szólt a barcellonai. – Már megint kinaiul beszél.

*

Másnap az albán király családjával és kiséretével elutazik. A többiek ott maradnak és már kora reggel boldogan sietnek ki a sporttérre.

Örülnek a frissen esett hónak.

Mintha semmi se történt volna. Egész nap hallatszik vig lármájuk a hegytetőn s a hótakarta lejtőn sebesen siklanak lefelé a bobok és toboggánok.

És odalenn, a mélyben, csak dübörög, egyre dübörög valami.