UJ VILÁG.
A „Vaskapu“-szálló a nyugati pályaudvarhoz közel, egy zugutcában huzódik meg. Nemcsak azért buvik el, mert szégyenkezik; alapos oka van rá, sőt mindennél fontosabb üzleti érdeke, hogy rejtőzködjék, mint az ibolya. A „Vaskapu“-szállót ugyanis nagyobbrészt csak olyanok keresik fel, akik nem szeretik, ha látják őket, amint ki- s bejárnak a Vaskapun; ha az üzlettulajdonos ur átköltözködnék a körutra, mindjárt be is csukhatná a boltot, mert elvesztené összes fővárosi vendégeit, – már pedig ezekből él.
De azért vannak a „Vaskapu“-nak jámbor vidéki vendégei is: jókedvü bácsik, akik teszik magukat, mintha nem tudnák, hová tévedtek, meg gyanutlan jóhiszemüek, akik évenként kétszer-háromszor is megszállnak a „Vaskapu“-ban, a nélkül, hogy sejtenék, hol laknak. Olykor jó falusi alakok állongálnak a kapuban a kis fiaikkal, meg a nagy leányaikkal, – a járókelők, a hordárok és az idejekorán felvilágositott utcagyerekek nagy mulatságára. Ezek a derék vidékiek hivek maradnak az olcsó, nem hivalkodó külsejü, egészen a tisztátalanságig szerény „Vaskapu“-hoz, mert nincs más igyekezetük, csak az, hogy jó messzire elkerüljék a veszedelmes fényüzést. És olyan mindegy nekik, hogy hol tanyáznak! Kilenc órakor már alusznak; az éjszakai nagy jövés-menés nem kelti fel őket, s nappal hiába nézelődnek, nem vesznek észre semmit. A nagy bámulásban nem látnak tovább az orruknál. Csak gyermekeik meresztgetik néha a szemöket; de ők ártatlanabbak a gyermekeiknél.
Állandó lakója azonban, aki hónapos szobát bérel, csak egy van a „Vaskapu“-nak: Véghváry Sebő ur, aki feleségével a harmadik emelet egy kétágyas udvari szobájában lakik.
Véghváry Sebő ur, mikor kibérelte a hónapos szobát, a bejelentő cédulán ezt irta a „foglalkozás“-rovatba: istállótulajdonos. S a „Vaskapu“ portása tudja, hogy Véghváry urnak a sportneve: Captain Luck.
*
Október végén, délután hat órakor, Véghváry ur és felesége otthon vannak, a harminchármas szobában. A fiatal asszony beteg; az ajtóhoz közelebb eső ágyban fekszik és ujságot olvas.
Véghváry ur fölvette a felöltőjét meg a cilinderét és menni készül.
A fiatal asszony megszólal:
– Elmész?!…
– El – felel Véghváry ur.
– Nem elég nékem a többi baj?!… Még hozzá egyedül hagysz?!… – nyügösködik a fiatal asszony.
– Ugy beszélsz, mintha örökre el akarnék menni.
– Ne hagyj itt! Amig itt vagy, nem félek ugy a haláltól!
– Megint képzelődöl?!
– Amig velem vagy, nem félek semmitől. De ha magamra maradok, nem tudok másra gondolni.
– Ne légy olyan gyerek. Nincs neked semmi komoly bajod. És nagyon jól tudod, hogy el kell mennem. Összetegyem a két kezem és azt várjam, amig a sült galamb a szájamba repül? Pénzt kell keritenem, akárhonnan. Egy krajcárom sincs.
– Mikor jössz vissza?
– Mit tudom én azt?! Ha ki tudok szoritani Bergertől öt forintot, mindjárt visszajövök. Ha nyolcig nem jövök, hozass fel magadnak vacsorára sonkát. Tőled nem tagadják meg.
– És akkor reggelig nem látlak?
Véghváry vállat von.
– Kártyázni fogsz? – faggatja tovább a felesége.
– Mi az ördögöt csinálhatnék egyebet?!
– Legalább csókolj meg előbb!
Véghváry ur valami csókfélét lehel a sáppadt asszony homlokára, aztán elpályázik. Lehalad a lépcsőn és kimegy a kapun.
A „Vaskapu“ portása a kapuban áldogál és a szomszédos korcsma csaposlegényével beszélget. Látja a kifelé bandukoló lakót, de nem köszön neki.
Véghváry ur elhalad a beszélgetők mellett. A portás a jobb hüvelykujjával egyet bök az eltávolodó gentleman után, hunyorit és csak annyit mond:
– Captain Luck!
*
A beteg asszony tovább lapozgatja az ujságot, de egy-két perc multán félrelöki, mert azon veszi észre magát, hogy nem tudja, mit olvas.
Előveszi kis kézi-tükrét a rozzant éjjeli asztalkáról; és hosszan nézegeti magát.
Milyen sötét karikák vannak a szeme körül! Milyen sárga az arca! Mennyivel öregebb, mint tavaly! A sok koplalás tenné? Eh, hisz azelőtt se élt valami nagyon jó módban! Sőt azóta, néhanapján, tengeri halat eszik és pezsgőt iszik rá. Igaz, hogy az efféle ünnepeket gyakori böjtöléssel kell megfizetni.
Milyen különös! Mihelyt az ura nincs mellette, már gyöngébbnek érzi magát. Ilyenkor mindenféle aggasztó tünetet fedez fel magában. Csakugyan tüdővészes volna?! Ej, hátha igazán csak képzelődik és ok nélkül gyötri magát?!
Leteszi a tükröt és tekintete az ablakra téved. Csak a szomszéd ház tüzfalát látja ott.
Hanem azért egy darabig ott marad a szeme. Elmélázik. Vajjon milyen ismeretlen élet rejtőzik a mögött a tüzfal mögött? Bizony, vannak emberek, akiknek mindenük van.
Körülnéz a harminchármas szobában. Micsoda nyomoruságot világit meg ez a villamos körte!
Egy másik vaságy, ott az ablaknál. Két rosz szekrény, egy sánta asztal, a mosdó, a fogas, két szék – és még ez se az övék! Szó sincs róla, egészen másféle élete volna, ha annak idején hozzá megy az első kérőjéhez, ahhoz a derék falusi doktorhoz.
Akkor rendben és tisztességben élne. De akkor is szegény asszony volna és – ki tudja?! – talán mindent nélkülözne. Nem volt, akit elkeseritsen az a lépése, hogy követte ezt a kalandort. Ha a szülei még élnek, talán nem tette volna. De csak rokonokat hagyott ott, jámbor, unalmas embereket, akikhez nem igen ragaszkodott, akik őt nem értették s akiket ő nem értett. Felesége lett ennek a kalandornak, mert vonzódott hozzá. Mit tudta még akkor, hogy kicsoda ez az ember?! És mert csak a szivére hallgatott, mert hozzákapcsolta a sorsát egy elzüllött embernek az életéhez, akit valójában csak később ismert meg, a társadalom épp ugy kitaszitotta magából, mintha ballépést követett volna el. Mindenki elhuzódott tőle; a régi ismerősei elfordulnak, ha látják; akikkel most érintkezik, szemtől-szembe lesajnálják, vagy nyiltan megvetik. Pedig ő mindenben ártatlan; pedig ő sohase vétett senkinek, – még az illendőség ellen se vétett.
Igaz, a férje nem tartozik a rendes, a kifogástalan emberek közé. Miből él? A vakszerencséből; kölcsönökből, a melyeket talán, valószinüen… sohase fog megfizetni; alamizsnából, egy-két tehetős rokonának az ajándékaiból… a könyöradományából, és főképpen a játékból… Leül kártyázni, akkor is, amikor semmi pénz nincs a zsebében, ami már talán csalás. És ő, amióta tudja, hogy kicsoda a férje, – csak egyre jobban szereti ezt az embert. Mégis szereti; mind jobban szereti.
Mert, ha nem tisztességes ember is, – jó férj. Neki jó férje.
Szereti őt és jól bánik vele. Vele szemben még önzetlen is. Amilyen szép ember, s amilyen nagy betyár, magába bolondithatott volna valami pénzes nőt is. De a szegény leányt választotta és megmarad mellette, mert szereti az asszonyát.
Már hozzáromlott? Meglehet. De néha megszólal benne az állati önzés és ilyenkor igy tanakodik:
Ki tudja?!… Ha ahhoz a derék emberhez ment volna, akihez nem vonzódott, aki már nem fiatal, s aki szintén nem adhatott volna neki valami nagy kényelmet és jómódot, talán már elsorvadt volna a nagy tisztességben. Talán már elvitte volna a tüdővész. Mig e mellett az ember mellett, aki olyan… furcsán keriti elő az ennivalót, legalább egy igazi asszonynak az életét éli… és – ki tudja?! – igy talán még meggyógyul!…
Már pedig ő élni akar… igen, csak élni, élni, élni!… De hát az erkölcs?!… Istenem, az erkölcs!… Mit vét ő az erkölcs ellen?!… Mit tehet ő akármiről?!…
*
Felkönyököl a párnájára és hallgatózik. Lépéseket hallott. Nem ő az. A valaki már elhaladt az ajtójuk mellett.
Már nem jön. Már nem kapott pénzt. És akkor aligha kerül elő reggelig. Nem olyan könnyü dolog az, kivárni a szerencsét, ha nincs egy koronánk se, amelyet kockára lehetne tenni!…
Félnyolc tájban megérkezik Bergerné. Igen, Berger csakugyan megtagadta az öt forint kölcsönt Véghváry urtól. De az emberséges füszeresné nagyon sajnálja a beteg asszonyt. Hozott neki sonkát, süteményt, egy kis csuporban kitünő levest is. Még az öt forintot is odacsusztatja a szegény ténsasszonykának.
Mrs. Luck pironkodik, de köszönettel fogadja el a kölcsönt, s olyan jó étvágygyal tünteti el a vacsorát, mintha már két napja nem evett volna egy falatot se.
Bergerné elbucsuzik.
A beteg asszony már jobban van.
Csak legalább ne maradna el sokáig az ura! Hiszen már pénzük is van!
De nem tudja értesiteni a férjét. Ki tudja, hányadik kávéházban kibicel azóta, hogy megszerezze a „szerencse-koroná“-t?!
Unalmában ujra előveszi az ujságot. Amint szórakozottan lapozgatja, tekintete egyszerre a sport-hirekre téved. Elmosolyodik, mert azt olvassa, hogy a pardubici nagy akadályversenyben „indul“ Captain Luck Polihisztor nevü ötéves lova is. Ez a Polihisztor az ő istállójuk. Az egyetlen lovuk; az egész vagyonuk. Véghváry a ritka nagy szerencse egy örökkön emlékezetes órájában nagyobb összeget nyert valakitől „hozomra“, s a vesztő, hogy lerójja a tartozást, átengedte neki Polihisztort. „Az istálló“ egy darabig lenditett valamit a Véghváry hitelén; s Captain Luck azóta se tudta eladni egyetlen telivérét.
Ezen a réven már szép pénzzel tartozik a trénernek s a tréner most nyakra-főre futtatja Polihisztort, mert csak igy lehet reménysége rá, hogy valaha hozzájuthat a követeléséhez.
Miért ne? Néha vak tyuk is talál szemet.
Néha a kapanyél is elsül.
Igaz, hogy Polihisztor eddig még „a zabját se tudta megkeresni“…
Mrs. Luck mosolyog.
*
Óriási dübörgés a lépcsőn.
Beront Captain Luck, kipirultan, elfulva.
– Polihisztor megnyerte a pardubici nagy akadályversenyt!
A kapanyél csakugyan elsült. Hogyan történhetett ez?
Semmi ördöngősség se volt a dologban. A pardubici hosszu és kacskaringós pályát nem igen ismerik a zsokék. Nem csoda; minden esztendőben csak egyszer vannak ott. De az az elhanyagolt, öreg zsoké, akit a tréner Polihisztorra ültetett, már kiismerte magát a pardubici pályán is. Eszeágában se volt, hogy megmutassa az utat a többieknek; különben is Polihisztor, akarva, nem akarva, hátul kullogott. És mig a komoly jelöltek lovasai rendre hamis utra tévedtek, s csak nagy tér- és időveszteség után kerültek vissza a helyes utra, hogy átugrathassák az összes akadályokat, addig az eleinte messze elmaradó, de a jó uton haladó Polihisztor szép lassan beugrándozott és bekocogott elsőnek.
A nagy eseménynek a puszta hire is elég volt rá, hogy Véghváry ur felválthassa a győzelmét egy kis aprópénzre.
Illő jutalom mellett száz korona kölcsönt szerzett egy ismerős pincértől.
– Ha nem volnál beteg, – szólt a feleségéhez – most elmehetnénk mulatni!
De hiszen már egy cseppet se volt beteg! Semmi baját se érezte; az örömhir azonnal meggyógyitotta.
Felöltözött és elmentek mulatni.
Mialatt lesiettek a „Vaskapu“ lépcsőjén, a beteg asszony a lépcső tükörfalába pillantva, boldogan vette észre, hogy az arca rózsásabb és a tekintete ragyogóbb, mint valaha, egy kicsit elgondolkozott.
Hogy ilyesmitől függ a sorsuk!… Sőt talán az élete!… De arra gondolt, hogy ha az, amit ők átélnek, egyáltalán lehetséges, akkor nemcsak ők, hanem sokan, nagyon sokan bünösök.
Ha az egész világ eltüri, megengedi, lehetővé teszi, hogy a kalandorság néha szerencsével járjon, mig a tisztes munkának soha se juttat a száraz kenyérnél egyebet: akkor nemcsak ők a bünösök, hanem bünös az egész világ.
És ezzel elaltatta a lelkiismeretét.
