OVERWORKING.

Valaki egy hajóstisztet vezetett be a társaságunkba. Alig, hogy megismerkedtünk vele, már el is felejtettük. Nagyon kevés vizet zavart az asztalunknál; a bemutatkozás percétől fogva a figyelmes hallgató szerepére szoritkozott. Nálunk pedig veszedelmes vitatkozások voltak napirenden s mindig sokan versengtünk a szavalás jogáért. Aki sohase hangoztatta, hogy most ő tette be a garast, azt észre se vettük.

A második vagy harmadik este azonban mégis csak meg kellett látnunk a szótlan tengerészt. Egyikünknek-másikunknak föltünt, hogy ez a csöndes ember mily szemmelláthatóan jól mulat a mi lármás társaságunkban. Nem mondhattunk olyan rossz élcet vagy régi anekdótát, amelyet jóizüen meg ne nevetett volna: akármit hallott, meglátszott az arcán, hogy neki mindez uj és érdekes.

Később elkisért bennünket mindenüvé. Elvittük bálba, szinházba, mulatóhelyekre: hát hadd mulassa ki magát! Minden érdekelte és nyilván gyönyörködtette; néhány rövid szóval, de mindenért lelkesedett!

– Milyen gyönyörű nők, de milyen gyönyörű nők!… milyen nagyszerű szindarab!… milyen ügyes, káprázatos látványosság!… – efféle szavakban tört ki belőle az elragadtatás. Még a kávéházakban is csupa Eldorádót látott. Alig tudott megválni tőlük: mindig ő ment utolsónak haza.

Közben megtudtuk, hogy meglehetősen nehéz szolgálata van, s hogy az élete, amig szolgálatban van, nemcsak nagyon egyhangu, hanem egy kissé sanyaru is. Ritkán van része ilyen háromhónapos szabadságban, amely most közénk vezette; s ez a ritka szabadság bizony már a vége felé jár.

Akkor igazán nem csoda, ha ennyire tudja élvezni a pihenés örömét és „a főváros minden varázsát“. (Ez a kifejezés tőle való.) De örült is minden csekély szórakozásnak és minden közönséges látnivalónak, mint a gyerek. Nem mint a fővárosi gyerek, hanem mint az olyan gyerek, aki az erdőben vagy a pusztán nőtt kamaszszá. Ha egyenesen a Tűzföldről jött volna, nem csodálhatta volna gyermekiesebb gyönyörködéssel ezt a várost, ahol – mint magasztalással mondta – minden második ház kávéház.

Olyankor, ha éjjel hazafelé menet, kettesben maradt valamelyikünkkel, nem is titkolta el, mily fájó szivvel hagyja itt ezt az aranjuezi életet.

– Még csak egy hetem van!… még csak öt napom van!… – számlálgatta a napokat szomoruan.

És hogy minél alaposabban kiélvezze a még rá várakozó – oly rövid! – gyönyörüséget: nagyokat nézett és nagyokat hallgatott, közben pedig nagyokat huzott mindenféle szeszből, akármi került az asztalra. Ugy ivott, ahogy csak tengerész tud inni.

Vagy három nappal azelőtt, hogy lejárt a szabadsága és visszautazott az állomására, az ujságok rémes hajószerencsétlenség hirét hozták, s a mi vacsorázóasztalunknál is egész este csak erről a katasztrófáról volt szó.

Természetesen nem hallgattuk el műkedvelő megjegyzéseinket és nem győztünk eléggé álmélkodni azon, hogy noha alig van nap, amely valami új, hasznos találmányt ne hozna és noha az ember egyre jobban urává válik az elemeknek: a hajószerencsétlenségek száma nem kevesbedik és az emberi elme még most se tudott kieszelni semmit, aminek a segitségével, ha a szerencsétlenséget soha se is lehet kizárni, legalább annyira lehetne csökkenteni a veszedelmet, hogy az efféle borzalmas katasztrófa a nagyon ritka, a kivételes esetek közé tartozzék… Még vadabbakat is mondtunk.

Eszünkbe se jutott, hogy megkérdezzük a köztünk ülő egyetlen szakértő véleményét, annyira megszoktuk a szótlanságát.

S a mi hajósunk nem jelentkezett magától. Végighallgatta odavetéseinket, mintha egyetértene velünk, vagy mintha éppen ez a tárgy érdekelné a legkevésbbé, megvárta, mig a vita leviharzik, aztán eljött velünk nem tudom melyik mulatóhelyre, s egész este hallgatott és ivott.

Csak reggel felé, amikor a kávéházban mindössze hárman-négyen maradtunk, kivánkozott ki belőle, a mit a nagy társaságban elhallgatott, nyilván azért, mert félt mindentől, ami a szónokláshoz hasonlitott.

Fölhasználta az első alkalmat, amikor a beszélgetés lankadni kezdett és ezzel a kijelentéssel lepett meg bennünket:

– Az este, amikor a katasztrófáról volt szó, nem akartam vitatkozni, mert attól tartottam, hogy talán untatnám a társaságot; de szeretnék erről valamit mondani, ha ugyan érdekli az urakat.

Ez volt az első eset, hogy nem kellett kérdezgetnünk és magától hozakodott elő valamivel. Azért csak érdeklődést láthatott az arcunkon, sőt talán kiváncsiságot. Figyelmünk beszédessé tette.

– Én azt hiszem, – folytatta, – hogy a hajószerencsétlenségek száma mindaddig nem fog csökkenni, ameddig nem lesz kisebb az emberek kapzsisága. Mert, meg vagyok győződve, minden esetben ki lehet mutatni, hogy a katasztrófának az alap-oka valami esztelen, könnyelmü vagy lelketlen takarékosság volt.

Sietett megmagyarázni, miért gondolja ezt.

– Azok a társaságok, amelyek a tengeren a személy- és az áruforgalmat igazgatják, mindenütt rettenetesen kihasználják az emberi munkaerőt. Kockázatos takarékosságból, a veszedelemmel nem törődő gazdálkodással kizsákmányolnak bennünket; visszaélnek azzal, hogy embert mindenre, minden föltétel mellett kapni. A hajón mindig csak annyi a munkaerő, amennyi éppen okvetlenül szükséges. Elég egy-két embernek a betegsége és – ami ebből szükségképen következik – a többinek a nagy fáradtsága, egyiknek-másiknak a kimerültsége – és már beáll a veszedelem. Csak egy kis vihar, meg egy kis – minduntalan kinálkozó – véletlen kell, hogy a katasztrófa megtörténjék. Éreztek-e valaha igen nagy kimerültséget? Ha igen, úgy tudják, hogy van egy állapot, amikor az ember jár-kel s olyannak látszik, mint aki ébren van, de valójában nincs magánál; az esze nincs helyén és se a megfigyelése, se az ereje nem több, mint amennyi egy alvajáróé. Gépiesen elvégzi a megszokott dolgát, de nem tudja, hogy mit csinál. Tessék ebben az állapotban egy hajót vezetni, kivált viharban! És a kimerültségnek van még egy ennél is sulyosabb állapota: az az állapot, amikor az ember a pihenésnek, az alvásnak olyan gyötrő szükségét érzi, hogy nem törődik többé semmivel a világon, hogy összeomlik egész erkölcsi ereje és az elalvás gyönyörüségéért kész odaadni az életét, nemcsak a tulajdon életét, hanem a mások életét is, mindent. Ezt az állapotot már kevesen ismerik; még elképzelni is csak az tudja, aki már próbálta. Én ismerem ezt az állapotot. Pedig, amint láthatják, hatalmas testalkotásu, ép, erős, egészséges ember vagyok, aki kibir egyet-mást. Rossz embernek sem tartom magamat. És mégis… Egyszer, egy ilyen állapotban, előre láttam a veszedelmet, éreztem, szinte tudtam, hogy a pokolba viszem a hajót és olyan végtelen, olyan halálos fáradtságot, olyan kimondhatatlan, szörnyü fásultságot éreztem, ugy szomjuhoztam a pihenést, legyen ez bár a nirvána, hogy nem tudtam többé törődni semmivel, nem bántam a halált, nem sajnáltam senkit és semmit, és abban a bizonyosságban, hogy egypár perc mulva el fogok pusztulni és velem együtt el fognak pusztulni a többiek is, átadtam magamat és az egész hajót a sorsnak, akárminek, ami jöhet, aminek jönnie kell, csakhogy a félálomból belemerülhessek a mély álom, a teljes öntudatlanság édes gyönyörüségébe, amelyet ebben a pillanatban a menyországnak éreztem. Egy hajszálon függött mindnyájunk élete; a vakszerencse tette, hogy megmenekültünk; előre láttam a hajónk pusztulását, ugy, mint valami elkerülhetetlen bizonyosságot és mégse volt erőm csak egy mozdulatot is tenni a veszedelemből való kiszabadulásra, képtelen voltam ellentállni az álom vágyának. Igaz, hogy félig már ekkor is aludtam, sőt talán nemcsak félig.

Elbeszélte az esetet.

Igaz, lehetett már akkor másfél vagy talán két napja is, hogy egyáltalán nem aludtam. A rend az, hogy négy óráig teljesitünk szolgálatot s aztán fölváltanak. Először könnyelmüségből mulasztottam el azt az időt, amelyet az alvásnak kellett volna szánnom, korhelykedtünk. Másodszor már idegességből nem tudtam aludni. Harmadszor azért loptam meg magamtól az álmot, hogy szivességet tegyek egyik társamnak, aki rosszul érezte magát, s aki helyett valakinek szolgálatot kellett tennie. Azután megint rám került a sor. Végül amaz nagyon beteg lett, a másik társamnak pedig – egy másik betegség következtében – egyéb munkát kellett végeznie, s mert rendes körülmények között is mindnyájunkra szükség volt, annyira, hogy egyszerre csak egyikünk lehetett szabad: nem volt, aki fölváltson. Szóval, már alig álltam a lábamon s rettenetes álmosságot éreztem. De hát nagyon kevesen voltunk!…

Január vége felé jártunk. Szörnyü hideg volt s egyszerre vihart kaptunk. Órákig szakadt a jeges eső s paskolt a lenge eresz alatt. Csuromviz voltam; a jéghideg nedvesség átjárta a köpönyegemet, a ruhámat, a bőrömet, a csontomat. Koromsötét éjszaka borult ránk; s a süvöltöző szél folyton verdeste rajtam az ázott ruhát. Annyira fáztam, hogy vacogott a fogam; az álmosságom kezdett leküzdhetetlenné válni. És nekem ott kellett maradnom a poszton; vezetnem kellett a hajót.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy nem gondolkozom. Aztán, hogy el-elbóbiskolok. Összeszedtem minden lelkierőmet és egyre figyelmeztettem magamat: „Oda kell vigyáznod! Oda kell vigyáznod!“ Majd rájöttem, hogy gépiesen ismételgetem magamban ezeket a szavakat, folyton ismételgetem, de nem tudom, hogy ezek a szavak mit akarnak jelenteni és hogy mire kell vigyáznom. A szemem majd leragadt az álmosságtól. Rajtakaptam magamat, hogy nem tudok figyelni sehová, hogy öntudatlanul teszem, amit teszek, a megszokás valami ösztönével, mint az állat és hogy már csak hébe-hóba eszmélek.

Azután a lelkierő valami utolsó maradványával meg-megsarkantyuztam roskadozó eszméletemet. Mozogni igyekeztem, egy helyben állva is lépéseket tettem, hogy ébren maradjak. De föl-fölriadva észrevettem, hogy már félig alszom; hogy állva is el-elalszom… Még ki-kizökkentem a szendergésből, de éreztem, hogy már nem vagyok magamnál. Mind tartósabban ejtett hatalmába a zsibbadtság. Olykor még ostorozni akartam magamat: „Oda kell vigyáznod!“ De már nem tudtam, mit akarok és éreztem, hogy nem tudom, mit csinálok. Éreztem, hogy a szunnyadásom mind tovább és tovább tart és már-már kihat az egész testemre.

Végre megtörtem és átláttam, hogy már nem birok magammal. Hogy már nem akarok küzdeni, hogy már nem bánok semmit, csak egy leküzdhetetlen vágyat érzek: ledőlni és aludni! És talán már aludtam is. Még meg-megmozdultam, de már aludtam. Valami isteni kéjérzet melegitette át a testemet, éreztem, hogy belesüppedek a teljes öntudatlanságba… és ugylátszik, hallucinálni kezdtem.

Mert egyszerre két nagy zöld szemet pillantottam meg, két, merőn rámszegzett, nagy zöld szemet. Lehet, hogy ez a két nagy zöld szem nem volt álom; lehet, hogy a hajó egyik macskája bámészkodott rám… mert a hajón, hogy a patkányokat pusztitgathassuk, sok macskát tartottunk. Lehet, hogy valamelyik macskának az a szeszélye támadt, hogy egyszer megszemlél egy igazi vihart, és éjszakai kóválygásában megállapodott előttem, elbámulva azon, hogy: hát ez a fekete alak mit keres itt, ebben a cudar időben?!…

De én ezt a macskát a Részvénytársaságnak néztem és a csodálatos zöld fényre meredve, igy orditoztam… vagy csak álmodtam, hogy orditozok:

– Te, Részvénytársaság, te cudar Részvénytársaság, te gyalázatos Részvénytársaság, kiszipolyozod a csontjaimból a velőt és most eljöttél, hogy lásd a müvedet?! Merőn nézel rám, ijesztő zöld szemeddel, mert nem akarod, hogy elaludjam, még most sem akarod engedni, hogy elaludjam?! Hát dögölj meg, mert én csak azért is elalszom, mert én egy percnyi alvásért odaadom az életemet, mert én nem bánok semmit, nem törődöm senkivel, ütközzünk össze a poklokkal, azt sem bánom, én szivesen megyek a halálba és viszem a többieket is, a hideg, jeges, fekete vizbe, a nedves sirba, a zuhogó, fekete hullámokba, és dögölj meg mérgedben, mert én magammal meg a többiekkel elpusztitom a hajódat is, és aztán höröghetsz, hogy: milyen kár a pénzedért!… dögölj meg mérgedben, rám hiába meresztgeted undok zöld szemed, én nem törődöm veled és nem törődöm a halállal, nevetlek téged is és nevetem a halált, nekem mindegy, ha az arcomba ugrol is, nekem mindegy, mert én aludni akarok, aludni akarok!…

Ebben a pillanatban valami rémes tülkölést, bugást és csöngetést hallottam, mindenféle fényességek, fénypontok, fénycsikok, fénysávok jelentek meg káprázó szemem előtt… és, ugy látszik, erre már fölébredtem. Mert a vad kiabálás magamhoz téritett… egy pillanatig azt hittem, hogy megőrülök… de aztán már teljesen az eszemnél voltam és tisztán hallottam egy vad, durva hangnak az orditozását:

– Gazemberek, piszkok, disznók, mit csináltok, alusztok?!…

Egy roppant nagy hajó haladt el mellettünk, mondhatnám: egy hajszálnyi távolságban, mert az összeütközéstől és a mi hajónk szétlocscsantásától igazán csak egy hajszál választott el bennünket.

Hiába adott mindenféle jelt, hiába szórt fényt és harangozott: én nem láttam, nem hallottam, csak mentem előre, nyilegyenesen, neki a halálnak.

Pedig ott álltam a helyemen. Ott álltam, feketén mint a Bolygó Hollandi, akinek a hajója némán vonul a nagy végtelenségbe. Ott álltam, teljesen elcsigázott testtel, lélek nélkül, haszontalanul.