I.

– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam hozzá. – Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy?

– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se voltam ennyire – feleltem.

– Mi bajod?

– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. Egyéb bajom nincs, de nekem ez is elég.

– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg kevés a vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való bizalmadat?

– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s jövőmben nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj ez.

– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond óráim. A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most neked.

– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, lenéz az alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek magatokat! Én is vesződtem, a míg ide jutottam!«

– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az egészséged, mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi kellene még?

– Egy garas ára siker. Egy kis hit. Valami kevés öröm.

– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De ilyen bolond az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; észre se veszi a gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. Mikor aztán megöregszik, már nem akarna semmit, de mindenét odaadná az eltűnt évekért. Nem tudja élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, megszerzett; csak kesereg, hogy nem tud visszafiatalodni.

– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A mester ma is fiatalabb, mint én…

– Igen, lélekre. Köszönöm.

– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, úgy látszik, soha se fogok eljutni.

– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem szerelmeskedtem annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; de ha lefestettem őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz rá lefesteni őket! Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel korábban értem el, mint ti fogjátok, hogy nem kell robotban dolgoznom; de mit ér ez? Most már volna időm szerelmeskedni, a kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te kiállsz a kapuba, és egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te vagy; én kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként nem azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy ne csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd egészen ennek adod a lelkedet: a siker eljön magától, nem kell hínod. Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit másoknak éltél, az mind a művészetednek fog kamatozni. De ha ennyire bolygat az alkotás láza: próbálj már egyszer valami nagyot.

– Kicsit se tudok én már, mester.

– Téged bánt valami, fiam. Beszéld el, mi történt veled?

– Higyje el, semmi se történt.

– Akkor hát beteg vagy.

– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az én bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát alszom naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. Úgy eszem, mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm olyan, mint egy bikáé.

– Ettől még nagyon rosszak lehetnek az idegeid.

– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem tapasztalom, hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, mester. Ép, egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni kell: erős is. Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a »Hungaria« csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem jut eszembe semmi, nem tudok kitalálni semmit, annyit se látok és érzek, mint egy fűszeres. A materiális élet, a melybe belemerültem, mint Harold Harfagar király a tenger fenekére, nem ereszt vissza; a lomhaság tündérei lenn tartanak, nem tudok fölemelkedni. Majdnem minden időmet a szabadban töltöm, s néha megkapnak: a fák, a víz, a sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a napfény játéka egy hullámfodorral, a növényvilág szivárványos bűbája, egy-egy tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai. A napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha még tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele fáradok, s kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a lelkem akart. Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet csinálni. Valamit, a mi bizonyos. A mihez nem ér fel a kicsinyesség, s a minek nem árthat az idő. Valami olyat, mint a Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha már a rendkivüli tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább valami olyat, a mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is meg legyek elégedve.

– Mondom, hogy ideges vagy.

– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz éves vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy más pályát, elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. És azt kell hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs elég tehetségem.

– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, hanem az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, a mire vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat kinőni.

– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe ejtheti az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy azt az egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban lesujtana, mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy mesterséghez konyitunk s ebben az egyben is kontárok vagyunk? Itt van ez a nagy, haszontalan test a maga mindennapos követeléseivel; csupa apró, de parancsoló és türelmet nem ismerő követeléssel… és a szellem, a dicső szellem, melynek játszva kellene előteremtenie, a mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a kielégítésére szükséges, a szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk, kínlódva se bir valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a mivel elhallgattathatná ezt az éhes kutyát.

– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle kételkedések, és hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem vitatkozom veled. E helyett egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a munkát, a melyről szóltam.

– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen azt rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul.

– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az orvos nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a míg az étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s azon lesz, hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az étvágyadat, azzal az új erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb eledel ad. Én is ilyenforma kúrát ajánlok. Most már, hogy kibeszélted magad, tisztában vagyok a bajoddal, s elmagyarázhatom, hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig elhanyagoltad a művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a legnagyobbnak. Egy szép napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s iszonyu hévvel fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De meglepetve vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi ügyességedet, s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt szerető duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is asszony! Ekkor rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó viszonyt; persze, éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most aztán lecsüggeszted a karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: tulajdonképpen mi történt veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, azt nem lehet csak úgy visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra megszerzed, de ne félj, semmi baj. Szép lassan visszahizelged magad úrnőd kegyébe; nem vívod az eget, de addig sántikálsz és udvarolsz a haragos szépségnek – hiszen csak nő!… – míg egy napon észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd, barátom, az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi becsvágyadat, de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való feladat, ha mondom.

– Értem. Egy öreg péknét kell lefesteni, az összes smukkjaival együtt.

– Nem. Egy nagyon szép asszonyt, a ki már nem él.

– Fényképek után?

– Igen.

– Csakugyan betegnek való munka.

– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven arczképe is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a leányka most tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem tudom, mondjuk: tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a fényképek és a tizenhat éves hasonmás látásából el kell képzelni… nem… látni kell: milyen volt az asszony huszonöt-huszonhat éves korában.

– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot!

– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó képet, a melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit kapsz, a mennyit akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert ismertem az asszonyt. A kis leányt folyton látni fogod, a mi ér annyit, mint a fényképek. Szóval a feladat nem nehéz; persze, művész szeme kell hozzá.

– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! Esküszöm, hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára!

– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig ugyanerre a munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, mely mindenkorra nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk a dolgot. Most is rám gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam be az igéretemet. De nemet kellett mondanom.

– Világos! Kinőtt már a mester az efféléből.

– Most is csak azért nem vállalkoztam, mert ki kellene mozdulnom a fészkemből, hogy a kis leányt láthassam. Már pedig nincs az a csábítás, a mivel engem el lehetne csalni hazulról. Egy köszvényes embernek a megszokott kényelme, a nyugalma, a helyben maradhatása az első dolog a világon.

– És a kis leány nem jöhetne ide?

– Nem, mert vidéken laknak, télen-nyáron, és jó messze innen.

– E szerint még utazgatni is kellene?

– Érdemes lesz oda utaznod, mert kitünően fogod tölteni a nyarat.

– Az egész nyarat ott tölteni!… Mért?

– Mert másutt sehol se tölthetnéd jobban. Biztosítalak, hogy nem fogsz haza kivánkozni; tőlük meg ott maradhatsz, a meddig akarsz. Megjegyzem, bár ezt már nem volna szabad elárulnom, hogy szó van a kis lány arczképéről is.

– Ahá! Ez attól függ, hogy a pályázó miképpen tudja megoldani az első feladatot?…

– Természetesen, de e felől nyugodt vagyok.

– Köszönöm. A kérdéses nyárspolgárok azonban, úgy látszik, bizalmatlanabbak. És tán kényesebbek is.

– A kérdéses nyárspolgárok egy cseppet se nyárspolgárok. Olyannyira nem, hogy az az úr, a ki kért, küldeném el, ha már magam nem mehetek, a legtehetségesebb tanítványomat, ez az úr Magyarország utolsó oligarchája: Szepessy Kristóf báró.

– Tyű, teringette! Ezt a nevet ismerem az ujságokból.

– Ha szorgalmasabban lapozgatnád a könyveket, ismernéd a történelemből is. Annak idején nagy szerepet játszott Magyarország politikai életében.

– Ez már régen lehetett.

– Régen, a kiegyezés előtt. Azok közé az aulikusok közé tartozott, a kik itthon is bizonyos megbecsülésnek örvendtek. Hatvanhét óta azonban visszavonult.

– Akkor hát ő az oka, hogy olyan keveset tudok róla.

– Azért jó lesz, hogy ha tájékozódol egy kissé. Akármilyen rég letűnt nagyság, szereti, ha tudják, hogy ki volt.

– A fődolog az, hogy most már semmi. Magánzó.

– Exczellencziás úr és aranykulcsos vitéz. Olyan aranykulcsos vitéz, a kit egy tolószéken hurczolnak jobbra-balra, de a ki azért megköveteli, hogy az egész világ folyton süvegelje.

– Nagyon öreg úr lehet, a ki már nem sok vizet zavar.

– Ne gondold azt. Úgy hiszem, közelebb van a nyolczvanhoz, mint a hetvenhez, és akármilyen öreg, nem tudott nagyobbra nőni, mint egy lovászgyerek. De ez a kis öreg a tolószékében is kemény legény. Majd meglátod, hogy arra felé, három vármegye határán belül, csak az történik, a mit ő akar.

– Az arczkép is az ő kivánsága?

– Az is az övé. Te, figyelmeztetlek valamire. Ha festésről lesz szó, Angelit és Canont a világért se dicsérd az öreg előtt. Először ezekkel tett kisérletet. De az egyik, már nem tudom mért, nem vállalkozott, a másik meg olyan képet festett, a mely a bárót éktelen haragra lobbantotta. Megsemmisítette a képet, s azóta hallani se akar a bécsi mázolókról.

– S a mester azt hiszi, hogy én szerencsésebb lennék, mint híres elődöm?

– Híres elődöd nem láthatta az eleven hasonmást, a ki akkor még nagyon kicsi volt. Aztán meg híres elődödnek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy egy bájos Dubarryt festett, a báró pedig – és ezt meg fogod érteni, mihelyt meglátod a fényképeket – szentképet akar. Igen, szentképet, és nem valami »à la Watteau« kecses alakot vagy holmi Fragonard-féle bájosságot. Az öreg úr ugyanis, a mint látni fogod, nemcsak kegyelettel, hanem valóságos rajongással viseltetik a menye emléke iránt.

– A menyét becsüli meg ennyire? Ez uj. A nagyon öreg emberek halott-kultusza nem szokatlan dolog. Azt hiszem, ez a kultusz nem annyira sírontúli szeretet, s örökös emlékezése a már csak emlékeiben élőnek, mint inkább tüntetés a hálátlan élők ellen. »Látjátok, így tudom én imádni, a haló porában is, azt, a ki szeretett és megbecsült engem, a hogy megérdemlem, és a hogy ti nem tudtok szeretni és megbecsülni!…« Ezt akarja mondani. De hogy valaki a halottai közül éppen a menyét tegye öreges érzéseinek bálványképévé, ez, meg vagyok győződve, eddigelé igen ritkán fordult elő a világtörténelemben.

– Mondasz valamit. Sőt meglehet, egészen igazad van, mert ezt a rajongást, a mely még a halotthoz is hűséges maradt, ugyan senki se jósolta volna meg, tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt. Az öreg báró tudniillik sehogy se akart beleegyezni fiának a házasságába. Hiába kérlelte az egész család, nem engedett és utóljára is megtagadta a jóváhagyását. De a fiatal báró is Szepessy volt, azaz makacs, hajlíthatatlan és minden pokollal szembeszálló. Mikor látta, hogy nem tudja megtörni apjának az ellenállását, túltette magát rajta. Elveszített egy hitbizományt, de feleségül vette a kis nevelőnőt.

– És a vén oligarcha most egy ex-nevelőnőt gyászol?

– Te ezt vigjátéknak találod, és mulatsz rajta. Hja, barátom, minden élet: tragédia, de ez a sok tragédia néha ilyen vigjátékokból alakul ki, a mi azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a vigjátékok anyaga ugyanegy, vagyis: nincsenek vigjátékok, csak olykor vigjátékoknak tűnnek fel, a közönbös néző előtt, a tragédiák egyes részletei. Lásd, ez a nyakas öreg, a kiben minden nyakassága mellett is oly kevés a következetesség, a maga rendíthetetlen elveivel – mert az elvei most is rendíthetetlenek – messziről kitünő vigjátéki alaknak tetszik, és mily szomorú sorsot mért rá előbb a komikus konokság, utóbb a komikus következetlenség! Nem fogom elbeszélni az egész regényt…

– Miért ne beszélné el? Ráérek.

– Mert magam sem ismerem. Csak a száraz tényeket tudom, de ezek is érdekesek.

– A tényeket kitalálom. Megjelent az első baba; a fiatal anya felpakolta a kis kitagadottat, és beállított vele a bősz nagypapához. A bősz nagypapa ellágyult és beleszeretett a fiatal mamába.

– Megjelent az első baba és a fiatal anya nem adott életjelt. Hanem a férj, a ki elég bolond volt lemondani egy hitbizományról, hogy elvehessen egy szegény nevelőnőt, megint gondolt valami bolondot. Azt gondolta, hogy elmegy az északi sarkra, és nem lehetett otthon tartani. Bolondabbat már nem gondolhatott volna, az igaz, és hogy miért tette ezt, igazán nem tudom megmondani. Máris megunta volna a feleségét, a kiért olyan nagy áldozatot hozott, vagy nem szerette volna eléggé a kis porontyát? – nem hiszem, mert ismertem az asszonyt. Daczból tette volna, hogy keserüséget okozzon az apjának, vagy hogy aggodalmakat keltve kierőszakolja a bocsánatát? – nem hiszem, mert ismertem őt is. Inkább azt képzelem, hogy nem tudta tűrni a szegénységet, vagy jobban mondva: nem tudta elviselni, hogy szegénynek lássák otthon. És mindenesetre valami sikert várt ettől a vállalkozástól; az expediczió, a melylyel elment, nagy port vert fel akkor. Bizonyára nem azért ment el, hogy soha se térjen vissza. De nem tért vissza. Háromnegyed év se telt el, mikor meghozták a hírt, hogy odaveszett, az egész expediczióval.

– Ezt megtehette volna egy pár évvel előbb is.

– Az özvegye nem így fogta fel a dolgot. Legalább nem siránkozott a tulajdon baján; csak azt gyászolta, a kit elveszített. Hogy mi lesz vele s a gyermekével? – csak mások kérdezgették; ő maga soha. Azt hitték, hogy házalni fog a nyomorúságával, s majd sorra járja férje rokonait. Nem ezt cselekedte, hanem azt, hogy elment egy kis tót faluba, a hol kivüle mindenki bocskort viselt, s beállott tanítónőnek. Az öreg báró mindennap kinézett a küszöbre, nem lát-e ott egy kis lányt, meg egy czédulát, a mire ez van irva: »Tőletek való; tartsátok el.« Bizony nem látott ott semmit. Várt; azt hitte, hogy az idő megtöri ezt a kis tanítónőt, a ki arról álmodozik, hogy a büszkeség fényüzését is megengedheti magának. De hiába várt. Mikor aztán elúnta, hogy egyre csak lesse az unokáját: okosabbat gondolt. Követet küldött a menyéhez és megüzente neki, hogy fia özvegyének és árvájának ott van a helye a többi családtag között, az ősi fészekben. A tanítónő a szép szóra is nehezen hajlott, de a gyermek jobblétéért végre engedett.

– A többit ki lehet találni.

– Nem lehet kitalálni. Az öreg, a mint látni fogod, teljességgel nem érzelgős természetü. Még ma is kordában tartja a családját, s azt gyanítom, nem valami nagyon lelkesedik a többi sarjadékáért. Többet mondok. Egyetlen fiának, a halottnak, soha se tudta megbocsátani, hogy búcsutlanul ment el az óperencziákra, a nélkül, hogy egy szót üzenjen haragos atyjának. A halálhír után is csak úgy emlegette, hogy: »az az úr«, vagy: »a sarkutazó.« Később letett erről, hogy ne okozzon fájdalmat, előbb az özvegynek, utóbb az árvának. Azóta nem beszél róla; mintha soha nem is gondolna rá. S az élők irányában még keményebb tud lenni. Otthon is oligarcha; zsarnokoskodó, rideg családfő s olykor kegyetlen pater familias. A leányai, s ezek családja, kivételképpen se látták gyöngédnek; egyik unokája, a kire egyszer ráijesztett, fél tőle, mint egy öreg krampusztól. Más véleményét soha se hallgatta meg; nyájas szavakat, kedvességeket nem hallott tőle senki; alárendeltjeivel szemben – s ő a családját is ebbe az osztályba sorozta – csak a szigorúságát éreztette. Egyetlenegy lény volt a világon, a ki ki tudta forgatni magából: a menye.

– Mondom, hogy: bele szeretett.

– Azt se csodáltam volna. Mert ez az asszony bizony édes-kedves teremtés volt, és én például, én csakugyan bele szerettem.

– A mester mindig őszinte tisztelője volt az asszonyi nemnek, mint mindazok, a kik az ifjuságukat józanságban töltötték el, és – igen bölcsen – távol maradtak attól a veszedelemtől, hogy nagyokat csalódhassanak.

– Hiába csúfolsz. Én elhiszem a te tapasztalásodnak, hogy az asszonyok nagy többsége rossz, képmutató, hazug; de annyit láttam, hogy vannak jó asszonyok is. És ha kinevetsz is, mondok még valamit. Látod, én hiszem és vallom, hogy a jó asszonyok között, a kik talán kevesen vannak, vannak még kevesebben, a kik magasabb rendü lények, mint a többi ember.

– A szépek, a kik csodálatosképpen jók maradtak.

– Nem, hanem azok, a kiknek a kedvességében van valami kifejezhetetlen, a mi a virágillatra emlékeztet. Azok, a kiknek egyénisége a tisztalelküségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan melegét sugározza, a mely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe…

– Szóval a mester hisz a tündérekben?

– Ha nem volnának tündérek, azt mondanám, hogy nem érdemes élni.

– Pedig tündért látni, úgy látszik, csak keveseknek adatott.

– Minden ritka, a mi méltó rá, hogy vágyódjunk utána.

– És ennek a hitnek ott kell lennie a képen?

– Ott lesz, akármilyen kételkedő vagy; a kis lány meg fog téríteni. Csak aztán túlságosan bele ne bolondulj, mert ez nagy baj volna rád nézve.

– Ó, mester, sokkal romlottabb vagyok én, mint képzeli! Az angyalok engem már nem tesznek szerelmessé, csak az ördög fajzatja; ez se annyira, hogy bajba sodorhatna.

– Az előbb azt mondtam, hogy: ne csüggedj, most meg azt mondom, hogy: ne bízd el magadat! Én elhiszem, hogy otthon vagy ebben a szakmában, és hogy nem tartozol azok közé, a kik hamar megperzselődnek; de láttam én már ennél nagyobb csudákat is. Az öreg ridegebb legény, mint te…

– Mégis megperzselődött.

– Azt nem hinném, mert régen túl van az már minden bolondságon. De ha a szíve nem is fogott tüzet – talán soha se is volt neki – lélekben ugyancsak ellágyult a menye rövid uralkodása alatt. És ezt meg tudom érteni. A családi élete, meglehet, hogy főképpen az ő hibájából, mindig szomoru volt; igaz, hogy ő se kényeztetett senkit, de őt se kényeztették. Egyszerre beköltözött a kastélyába…

– A napfény, a virágillat, a mosoly.

– Jól mondod, és sajnállak, ha mindezt soha se találtad együtt egy leány vagy asszony alakjában. Úgy járhatsz, mint az öreg, a kinek akkor nyílt meg a szeme, a mikor már jobb lett volna vakon maradnia. Azt hiszem, már közel járhatott a hetvenhez, a mikor megértette, hogy mi az, a miért érdemes élni, és hogy miképpen kellett volna élnie. A tolószékben ocsúdott föl: »Lám, milyen jól ülök itt! Lám, milyen jó, ha kedves arczok vannak az ember körül!« S a bünhödése az volt, hogy alig ismerte meg, már el is veszítette ezt az uj, szebb világot.

– E szerint a veszedelem még nagyobb, mint gondoltam. Most már igazán nem tudom, hogy menjek-e vagy ne menjek. A mester küld; de minél inkább tájékoztat, annál nehezebbnek látom a feladatot.

– Persze hogy küldelek. És azok után, a miket mondtam, tisztában lehetsz vele, hogy nem küldenélek, ha nem volnék bizonyos benne, hogy meg fogsz felelni a várakozásomnak. Mindezt nem hallgathattam el; de látom, ideje, hogy a feladat nehézségeiről rátérjek az ügy kellemesebbik oldalára.

– Halljuk.

– Először is úri dolgod lesz; soha még úgy gondodat nem viselték. A kastélynak Magyarországon nem igen van párja; csak Angliában látni ilyen várszerü, hét tornyos palotákat. Herczegi lakást kapsz benne; válogathatsz vagy húsz szoba közül, a melyek mindegyike csupa kényelem. Annyi cseléd áll a rendelkezésedre, a mennyit kivánsz; a kastélynak olyan nagy a szolga-személyzete, hogy egy másodrangu német nagyherczeg hadseregét könnyü szerrel legyőzné. Aztán úgy élsz, a hogy kedved tartja; senki se kérdi: hová méssz, mikor jössz haza. Ha tetszik, elbarangolsz az erdőbe; vadászgatsz, kirándulsz, tutajra ülsz, s egy sebes kis folyón, vad szikla-óriások közepett, elkalandozol Lengyelország felé. Ha nem akarsz, napokig nem jössz ki a szobádból. A kastélyt gyönyörü park környezi; ha az embergyűlöletnek akarsz élni, s megkivánod a remeteséget, egész nap kedvedre ábrándozhatol.

– Ez már beszéd.

– Viszont, ha társaságra szomjazol, bő részed lehet benne. A kastélynak mindig sok a lakója. A család maga is… várj csak… kilencz vagy tiz tagból áll; azonkivül soha sincsenek vendég nélkül. Néha annyi ott a kisasszony, hogy három nap is bele telik, míg megismered őket. Ezekkel aztán annyit játszhatsz lawn-tennis-t meg mi az ördögöt, hogy nemsokára álmodban is angolul beszélsz. Asszonyok dolgában már szegényebb a vásár, de ha éppen flirtelni óhajtasz valakivel, mindig akad egy-két pasasér.

– Mester, én azt kezdem gyanítani, hogy engem erre a küldetésre nem a tehetségem, hanem a kabátom jelölt ki.

– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy »merci.« A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem volna el, se Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi.

– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a festés csak ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet fog játszani, mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, a ki minden játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel jobban szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak férfi, az istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó kisegítő s olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy szegénynek nincsen pénze…

– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre cselédszerzőnek álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, akár soha feléjük se nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; felhozatod magadnak. Mikor oda méssz, bemutatkozol a családnak, és pont. Igaz… ők nem fognak neked bemutatkozni, azért nem lesz fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy valamelyik kisasszonyt a másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis Kata, Viktor bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni. Megjegyzem, hogy a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét kell viselnie. Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok. Ez Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket, mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már mindegy. Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született gyermek s az egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a legifjabb. Most már nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy kicsit selypes beszédü s feltünően kis termetü asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz az öreg báróra. Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán sokat lármázik, de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan beszél, ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel, nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, a kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti nénivel élj barátságban.

– Nála van a pénztárkulcs, ugy-e?

– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. Ezek közül a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony lányával, a papa, a miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a minisztert?!… Már minden nevet elfelejtek!

– Mindegy. Majd megtudom.

– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A grófkisasszonyok közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind igen kivánatos hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A miniszterék, a papa nélkül, évente csak hat hónapot töltenek a kastélyban, de neked ez is elég lesz.

– Mit tudni azt előre?

– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a folytonos ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem el a család bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel vagy a másikkal egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten soha sincsenek egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik menekül.

– Ez a kettő alighanem férj és feleség.

– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de férj és feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A törvényes elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza után törvényesen is elválasztották őket, már nem emlékszem, mikor.

– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A törvényes elválás után is?

– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se tudják, hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak fogták pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi családtag. A férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb lányának a fia. Hanna bárónő annak idején egy szegény katonatiszthez ment feleségül, a kinek a »Freiherr« czímen kivül nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem él se a Freiherr, se Hanna bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu származott, a ki idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge kora óta nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög is kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a leánya.

– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van irva, hogy valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét nemzedéken át, a míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a családból.

– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság csak becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem volt semmije…

– Ezt a refraint már ismerem.

– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez egyszer nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi jót; egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy akar, de ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára többé ne számítson. A míg él, nem segiti semmivel, s ha meghal, unokájának még csak a neve se lesz benne a végrendeletben. Albert urfi, bár ez a várandóság volt az egész vagyona, nyugodtan lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg senkit, mert nem volt sem az első, sem az utolsó.

– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett unokája életepárjába.

– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez a barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a kastélyban. Az elvált asszony különben nem él vissza a neki felajánlott vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s egy idő óta éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat betegeskedett, s ez idő tájt az orvos leánya hónapokat töltött a kastélyban. A mi Albert urfit illeti, ez nem nagy kedvelője a családi életnek; azt hiszem, legjobban szeret biliárdon aludni. Házaséletének három esztendeje alatt nem is lábatlankodott sokat az öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta látogat el sűrűbben a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével. Abból, hogy mindig olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált felesége is ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az asszonynyal. Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát a kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, Albert urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja ott a levegőt.

– Ezzel az érdekes párral tehát aligha fogok találkozni.

– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, nyáron, ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, ugy-e, hogy a kastélytól nem messze, gyalog egy jó órányira, egy csinos fürdőhelyre jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az ördög! Nem világhírü, nem is nagyan látogatott, mert rosszak a közlekedési viszonyai, de a vize csodás hatásu. Legsűrűbben a lengyelek keresik fel, Magyarországból csak kevesen. Nálunk nem is igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely; völgykatlanban rejtőzik… köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El ne mulaszd ezt a kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át többször is, mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a lengyel asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes, meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek minduntalan van valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert urfinak az elvált felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a vidékről való, itt van a rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen használja. Természetesen, azalatt, míg itt tartózkodik, gyakran átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban egy-egy hetet, s aztán visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint tehát találkoznod kell vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a kastély összes lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb ugorj át a fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy, keveset láttál, a mióta eleven vagy.

– És ezt csak most mondja a mester?! Ezen kellett volna kezdeni!

– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok közé küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz kötélnek, a csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a kifogásaid ellen.

– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz?

– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha a hírét hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen elforgathatja a fejed!

– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal fenyegetett meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony foszt meg az eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy elragad a cziklon. Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két veszedelemtől, ellenben igen valószinü, hogy soha se fogom látni se az egyik, se a másik hölgyet.

– Hohó! Az előbb már azt mondtad, hogy elméssz!

– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni készül. De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: »föltéve, hogy megyek«.

– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a Szepessyek történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül tudtomra add: »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, barátom, így nem fogsz lerázni a nyakadról!

– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy kicsit a dolgon.

– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. Különben nem mondanád meg, hogy miért habozol?

– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni valónak. Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: »Így jár, a ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!«

– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak gorombáskodol velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle voltam közöttük?

– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim volna. Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a mester harmincz éves korában már dicsőségben gazdagon állított be hozzájok. De én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen szegény ficzkó vagyok, nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem tudom hány forintért, továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés csizmáért, akárki is lóhátról beszélne velem.

– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr gőgösebb ember a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi klenódiumait, mélyen elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza napvilágra. Ilyenkor aztán ragyog. De erről az oldaláról nem lesz módod megismerni. Veled, ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; olyan túlzottan, alázatosan udvarias, mint a minők a vele egyívásu nagyurak voltak, a kik a terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe a megtámadhatatlan formába rejtették el a kevélységöket. Mindig nagyságos úrnak fog szólítani; a hányszor csak beszélsz vele, mindannyiszor körülményesen elsorolja összes czímeidet; s oly czerimóniásan udvarias, oly túlságosan illedelmes lesz, hogy eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a szavaiban. De aztán látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így beszél, mert mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien szives emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben tartják a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is, és bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt helyezel rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy rémesen udvarias levelet.

– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. Mondjuk: huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet.

– Nem bánom, ha megigéred, hogy holnap igent mondasz.