II.

A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon óvakodtam a szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet kaptam a bárótól.

Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és »kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt továbbá, mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal szerencséltetem. Az irás idegen kézből eredt, de a tolószékből nem is várhattam sajátkezü levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. Kétszáz éves okiratokon látni efféle aláirást. Azt hittem volna, hogy török betükből van összeróva, ha a boríték violaszin pecsétjén föl nem ismerem a Szepessy-czímert.

Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon kezdtem, hogy szemrehányást tettem a mesternek.

– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva vezetni.

Még ő kerekedett feljebb.

Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, meglep és lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam beleegyezni, hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett elégednem azzal, hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig hamarjában lehetett: a hét utolsó napjáig.

– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De figyelmeztetlek, hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, mert úgy intézkedem, hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék érted.

– Ha elkésném, majd csak kapok kocsit az állomáson.

– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; egy közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S föltéve, hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen alkalmatossággal késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba.

– Ha már benne vagyok – feleltem – jól van, fel fogok kelni.

S a mester azzal búcsúzott el tőlem:

– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a legjobb orvos a világon. De addig is irj néha.

Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy feketét, hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, kivasaltattam összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a könyveket, a melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok elolvasni. Aztán átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig majd csak történik valami, a mi meghiusítja az elutazást.

Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után.

Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti programmomat. Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a vonat, azonnal betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok magamba a legerősebb borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz előérzet kerített hatalmába, és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak kellő vigasztalást.

Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi felfordulna, akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak példás józansággal teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki a lovaitól nem tanult józanságot, minden igyekezete kárba veszett: a villamos kocsikkal se sikerült összeütköznünk.

A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, hogy kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a legjobb helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a kapus elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, Miskolcz, Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a párbajozónak az: »Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a párbajvezető segéd! Ugyan miért siet úgy?

Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. Már benne vagyok az árban.

Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le kellett mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok utazni, s legalább füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, kalapskatulyával, táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a fülke ajtaja előtt, s kérdő tekintetet vetett még láthatatlan megbízójára. Aztán egy lefátyolozott arczu hölgy magas alakja vált láthatóvá. Bepillantott a folyosóról a fülkébe s rögtön utasította a szolgát:

– Tegye csak ide! (A hangja fiatalosan csengett.)

Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az ellenséget látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a helyzettel; a kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a kedves utitárstól. Ez százszor történik meg velünk, de azért az utazás kezdetén mégis ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön szólal meg bennünk, az ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek szűk ez a világ, s a mely a másik emberben csak a zsákmányára leső ragadozót látja. Homo homini lupus.

Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen megenyhül, néha teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén ősi önzésben. De megjelenésének a pillanatában még a szép asszony se tudja eloszlatni a barlanglakó féltésének némi maradványát; a másik önzés rendesen oly keveset igér, a legjobb esetben oly távolba néz, s oly kétes eredményről suttog!… Ellenben az egészen bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony, vele született érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a legkellemetlenebb utazó ügynöknél.

Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, s mi több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy megjelenése inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha szerelemmel fogom szeretni.

– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s az a kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben érintett.

Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, határozottan boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt jelentette:

– Ezzel az úrral nem törődöm.

Sőt talán még többet. Például, a mi már igen bántott volna:

– Ennek az úrnak bizalomgerjesztő arcza van; itt jó helyen leszek.

De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá szakértő szem, hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő szépségét. Ezt a termetet semmiféle útiruha nem rejthette el. Vannak hatalmas lányok, a kiken látni, hogy sohase lesznek Júnókká, hanem asszony korukban, és még harminczas éveikben is megmaradnak hatalmas lányoknak; mert formáik tökéletességében van valami kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a szépség teljességének és az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak valami örök s velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt akarta kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta eltitkolni.

A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt utasításokat adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen helyezze el, a szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített vele.

Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára sem. Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb védelmi eszköz, mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. Ide ugyan nem jön be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében nem tartja a táskáját Budapesttől Kassáig.

Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, hogy tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja és egy cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett többé észre. Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a perronon szaladgálókat nézegette, még most is fátyola mögül: viszont én is szemügyre vegyem őt, hosszasan és szemtelenül, a kalapjától a lábujja hegyéig.

A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az átlátszó, könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy gondtalan életnek örvend: a czipője, kalapjának a formája és útiruhájának a szerény átlagtól elütő, nem közönséges szabása menten elárulta. Ez a ruha egyéni ízlésre, merészlelkü szabóra, tiszteletet parancsoló czégre és tarka-barka számlára vallott. Nem titkolom el azt a gyöngémet, hogy a jól öltözött szép asszony nagyobb hatással van rám, mint a szegényes ruháju, ha még oly bájos is. Esztetikai érzékemet bántja és elkedvetleníti, ha isten legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi szépségnek, valamely gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája; mert én a finom és ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges kiegészítőjének, a szép asszonyok természetes örökének, soha el nem játszható tulajdonának, jogos és köteles pompájának tekintem. A szegénység látványa akkor sért a legjobban, mikor közém és a szépség közé tolakodik, s a sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet. És a rongyokba burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a természetes tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors mostohaságát!… Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül ruházkodó szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől idegen gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és lelohasztja élnivágyásomat.

A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó, ellenkezőleg!

Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek ez az első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon mi járatban s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem asszony, egy pillanatig se lehetett kétségem – mert alakjának lányos vonása a rá leselkedő vén rókát nem ejthette tévedésbe. Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná megkülönböztetni, hogy egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a nevelést, az életmódot, a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s az egész már lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett és örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon mi a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és mi a »Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos hölgy a menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami mélyreható tekintet; a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy a mai világban már semmit se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; mért ne utazhatnék egy leány egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. De az ilyen leány, a kit az egyik állomáson feladnak, a másikon levesznek, mialatt magára van, másképpen viselkedik, másképpen néz és másképpen köhög. A fellépésnek az a biztonsága, melyet a fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is meggyőzte volna; de az öltözködése is asszonyra vallott.

Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik rangosztályába tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. Azonkivül, hogy erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a bizonyos esetben csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több önérzet sugárzott, semhogy ez a föltevés megállhatott volna. Igaz, hogy ez a kor a bámulatos utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon kivül álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél fogva eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely egykor a legjobb körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel tudnak versenyezni az igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le is főzik az előkelő hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek ezek a legtanultabbjai (nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban mindig kezdők maradnak. Kitünően utánoznak mindent, csak az önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van a viselkedésnek egy »nem tudom mi«-je, a mit minden éleslátásukkal, minden szinészi tehetségükkel s az asszonyi tanulékonyságnak minden hősies erőfeszitésével se tanulnak meg soha.

– Nem – szóltam magamban – ehhez az önérzethez nem ért az, a ki maga kovácsolta meg a szerencséjét, s a szépségével és az emberekhez, meg a körülményekhez való alkalmazkodással vívta ki, hogy másnak mutathassa magát, mint a mi valójában. Ezt az önérzetet csak az tudja alkalmazni, a kinek otthon egyszerüen rendelkezésére bocsátották a pénzt, mert hozományul kapta a papától, vagy mert a férje keres. Csak az a kérdés, hogy a papa meg a férj még most is vesződnek-e, mert még nem jutottak el a harmadik osztályból a másodikba, s a másodikból az elsőbe – avagy már ott ülnek az égi békében, a legelső osztályban?

De miért nem kisérte ki senki a vonathoz, noha a podgyászán látni, hogy messzi útra megy?

Ezt a magánosságot nem értettem. Szinésznő volna? Akkor másképpen öltözködnék. Nem tudna lemondani arról az örömről, hogy a jó ízlésével legalább egy kis feltűnést keltsen.

Az évei számát se tudtam eltalálni. Azt láttam, hogy túl van a húszon és innen a huszonötön. De hogy pontosabban itélhessek, meg kellett várnom, míg fátyol nélkül láthatom az arczát.

Úgy számítottam, hogy ennek akkor érkezik el az ideje, ha majd a vonat, végre-valahára, elindul. A kisebb csomagjai között egy könyvet vettem észre; az úton nyilván olvasni akar. Mikor olvasni kezd, majd csak fellebbenti a fátyolát, s ha megtudom, hogy mit olvas, megkapom a feleletet összes kérdéseimre. Mondd meg, hogy mi az olvasmányod, s megmondom, ki vagy.

Ebben a pillanatban egy kis meglepetés ért: a fátyolos hölgy hirtelen olyan mozdulatot tett, a mely e helyütt annyira váratlan volt, akár egy sikoltás. Az előbb még kissé előre hajolva, mozdulatlanul, közönbös tekintettel nézte a vonat körül lévők sürgését-forgását, az elkésettek sietését, az elutazók kisérőinek hosszas ácsorgását, s a kalauzok nyugalmas készülődését; egyszerre – jól láttam, mert nem vettem le róla a szemem – összerezzent, hátra kapta a fejét s ijedten huzódott vissza a kocsi belsejébe. Oly kevéssé tudta leplezni az izgatottságát, hogy hirtelen felindulása szinte felmentett a köteles illendőség alól, s mint a ki önkéntelenül pillant fel, hogy lássa, mi baj érte a szomszédját, kiváncsian néztem ki az ablakon, hogy megtudjam: mi vagy ki ijesztette meg a velem szemben ülő, hirtelen elváltozott hölgyet?

Nem kellett tanakodnom, hogy mely irányból jöhetett a baj; azonnal megtaláltam a feleletet. A perron már tisztulni kezdett; a ki el akart utazni, már beszállott, s a kisérők, csoportokba verődve, egy-egy oszlophoz húzódtak, vagy megállottak valamelyik kocsi ajtaja előtt, hogy még néhány pillantást vagy még egy pár szót válthassanak az elutazókkal. A jövés-menés megszűnt; a vasuti személyzet is előre vonult, a szolgálati kocsi tájékára. Arra, a hol mi ültünk, egészen néptelenné vált a perron, s a mi kocsink tájékán csak egy alak volt látható: egy szőke úriember, a ki a kezét zsebre dugva, nyugodtan sétált a vonat közelében, koronkint megállva, s egy-egy pillantást vetve az ablakokból kikandikáló asszonyi fejekre.

Látásból már ismertem ezt a szőke urat. Többször találkoztam vele, sok ember közt, nem tudom hol, alighanem a legnagyobb nyilvánosság helyein: a színházakban, s szóval a hol mulatnak. Annyira sohase érdeklődtem iránta, hogy megtudakoljam a nevét és nemzetségét, de most, hogy ujra megpillantottam, határozottan emlékeztem, hogy már korábban is eszembe jutott: milyen jó volna pofonvágni! Van sok arcz, a mely az első pillantásra fölkelti bennem ezt a platonikus vágyakozást; az olyan arcz, a melyről lesugárzik gazdájának az a szent hite, hogy az egész világ csak ő érte van, s hogy a többi ember mind azért lélekzik, hogy neki legyen min mosolyognia. Istenem, hány ilyen arczczal találkoztam rövid néhány év alatt!… És a sok, sok vágynak kielégítetlenül kellett elhervadnia!… Milyen szomorú is az élet!

A szőkét egyébként az asszonyok csinos embernek mondták volna. Nekem, a ki a férfi-szépséget fából-vaskarikának tartom, ebben a tárgyban nincs véleményem. Öltözete ízléses és kifogástalan volt, a mi nálunk ritkaság; föllépésének biztonsága és öntudatossága, járása, tekintete, tíz lépésnyire is láthatóvá tették, hogy a kiváltságosak közé tartozik.

Bár csak sétált a perronon, mint akárhány utas, a ki elhelyezvén a holmiját, kimegy a fülkéjéből, s a vonat elindulásáig frissebb levegőt szí és kényelmesen járkál a kocsija közelében: mégis úgy tetszett nekem, mintha keresne valakit, s mintha nemcsak esztetikai érdeklődésből nézegetné a kocsiablakokból kikukucskáló női fejeket. De ha keresett valakit: a viselkedése ezt nem árulta el. Gonddal ápolt alakját tökéletes nyugalom pánczélozta; még azt se lehetett leolvasni róla, vajon csakugyan el akar-e utazni, akár a mi vonatunkkal, akár a következővel, vagy csak vár valakit, hogy elbúcsúzzék tőle.

Visszapillantottam a fátyolos hölgyre. Ez, ellenkezőleg, éppenséggel nem titkolta el, hogy mi foglalkoztatja. Úgy behuzódott az ülés mélyére, a hogy csak lehetett, s mialatt tekintete önkéntelenül követte a kint eltávolodó alakot, arczát nem hagyta el az ijedtség és szorongás kifejezése. Úgy látszott, nem törődik vele, hogy mozdulatait egy idegen férfinak a tekintete illetlen figyelemmel kiséri; egy pillantásra se foglalkozott velem, mintha ott se lettem volna. Annyira lenéz? Vagy oly zavarban van, hogy az idegen eszébe se jutott? Hamarjában nem tudtam, mit gondoljak.

Akármennyire boszantott, be kellett látnom, hogy az a föltevés a helyes, a mely egy cseppet se hizelgett a hiúságomnak. Mikor a szőke úriember odakint megfordult és megint közeledett az ablakunk felé, a hol most már okvetetlenül meglátta volna a fátyolos hölgyet, mert szembe jött vele s csak egy lépésnyire volt a kocsinktól: érdekes útitársam felugrott a helyéről, kimenekült a folyosóra s meglapult az első oldalfalnál. Világos volt, hogy nem nagyon érdekli, mit gondolok róla és viselkedéséről.

Ebben a perczben végre megindult a vonat.

Elképzeltem, hogy künn, a folyosón, milyen nagyot lélekzik valaki. De magam is örültem, hogy megszabadultunk a kellemetlen szőkétől. Mert hogy megszabadultunk tőle, a felől nem volt semmi kétségem. Egy szempillantással előbb még a perronon láttam; ha el akar utazni, bizonynyal nem várja meg az utolsó másodperczet, mert az induló vonatra felugrani tilos, s a ki már elszánta magát az utazásra, nem koczkáztatja meg, hogy egy kis kényelmeskedésért lemaradjon az orra elől meginduló vonatról.

Utitársam is úgy gondolkozhatott, mint én, mert a hogy kiértünk az állomás nyílt részére, láthatóan megnyugodva tért vissza a helyére. A mint előbb nem igyekezett elrejteni az ijedelmét, most se palástolgatta, hogy mi jár a fejében. Azt képzeltem, hogy könyvet vagy ujságot vesz elő; ha a csomagjaival foglalkozik, vagy elolvassa a Cook-vállalatnak a fülke falán olvasható hirdetését: ezzel már elismeri, hogy nincsen egyedül, s jelzi, hogy az ügyei nem tartoznak rám. De ennyi figyelemmel se tisztelt meg. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, s mintha mosolygott volna fátyola alatt. A mellettünk elsuhanó tárgyak egyike se tudta megkapni érdeklődését, s tekintetéből, mely valahol a távolban veszett el, kiolvashattam, hogy gondolata most is a szőke úr körül jár.

Ha egy hölgy ennyire elárulja érdeklődését valaki iránt, a ki férfi, egy idegennek, a ki szintén férfi, a szemeláttára: ez már magában véve is sértő az idegen úrra nézve. Mert az idegen úr született vetélytárs, hogy ne mondjam: vetélytárs hivatalból; a másiknak az ő orra előtt való kitüntetése tehát a mellőzésnek legfelső foka, az elutasításnak leghatározottabb alakja. Ha még hozzá a hölgy észre se akarja venni az idegen urat, s nemcsak hogy a férfit nem látja meg benne, de, a mi már lenézésnél egyebet nem jelenthet, még csak mint közönséget se veszi számba: a sértés kettős.

Akkoriban pedig kényes legény voltam, s éppen az ily dolgokban a legérzékenyebb. Eszem ágában se volt, hogy egyszerüen zsebrerakjam a lekicsinylést, s minél rosszabbul kezdődött az ügy, annál erősebben buzgott bennem a szándék, hogy csak azért is észrevétetem magam.

Megvallom, még az is megvillant a fejemben, hogy durván torolom meg a sértést, a »szemet szemért, fogat fogért« elve szerint: kicsinylést kicsinyléssel. Igen nagy kedvem lett volna egyszerüen megszólítani s vidáman czélozni a lefolyt némajelenetre. Vagy, még durvábban, egy mondattal intézni el a köztünk fenforgó lovagias ügyet. Például ilyenformán:

– Nagyon örülök, nagysám, hogy sikerült megszöknie a szőke úr elől.

Ennek a gondolatnak a mentségéül nemcsak arra hivatkozom, hogy a velem szemben tanusított mélységes lenézés szinte jogot adott a bosszuállásra. A milyen a jónap, olyan a fogadj isten. Végre is, én nem kerestem az ő társaságát; véletlenül, sőt az ő hibájából kerültünk egy kocsirekeszbe, s azért, mert én kénytelen vagyok valahová utazni, neki nincs joga éreztetni velem, hogy nem tart a maga világából valónak, és hogy, magyarán szólva, kutyába se vesz. Ha megcselekedtem volna, a mi egy pillanatig kisértett, bizonyára egyebet is felhozhatok a védelmemre. A fátyolos hölgy fesztelen viselete akárkit felbátoríthatott kisebb-nagyobb szemtelenségre. Ez a fesztelenség eredhetett gőgből, de eredhetett máshonnan is, például rossz nevelésből, közönséges lélekből, hogy a legrosszabb esetet ne is említsem. S ha gyanítottam is, hogy egy elkényeztetett és igen gőgös valakivel ülök szemben: senkise köteles a látszatot hosszasan elemezni; a félreértés következményeiért mindig azt terheli a felelősség, a ki a félreértésre alkalmat ad. Végül a fátyolos hölgy viseletének nyilván megszokott, teljes és tökéletes szabadsága gyanut kelthetett a legálmosabb észjárásu gavallérban is, s az imént látott furcsa jelenet felszabadíthatta a képzeletet, hogy olyan következtetést vonjon le a látottakból, a milyen neki tetszik.

Hanem azért nyomban elutasítottam magamtól a rossz ötletet. Finomabb bosszúra áhitoztam, s minél inkább szabadjára bocsátottam felingerelt képzeletemet, annál jobban elment a kedvem minden illetlenségtől. Nem fogom elrontani a dolgot azzal, hogy ajtóstól rohanok a házba, valami tapintatlansággal, vagy éppen durvasággal. Nem lehetetlen éppen, hogy vakmerőséggel hamarább czélt érnék, de a másik út biztosabb. A vakmerőség néha fényes jutalomban részesül, de a legtöbbször mindent elront; s mit ér, ha az ember azon kezdi, hogy mindjárt az első perczben betörte a fejét? Aztán a vakmerőséggel csak a kis és könnyü győzelmeket nyerik; a nagy és nehéz győzelmekhez stratégia kell. Ha tévedtem volna, és a győzelem könnyü, akkor tévedtem abban is, hogy valamit meg kell torolnom. Akkor nem nézett le, hanem csak komédiázott előttem. De minden érzésem tagadta ezt, s minden arra vallott, hogy erős ellenféllel van dolgom, a kivel szemben jó körültekintőnek lenni.

Szóval, jobban meggondolván a dolgot, egyelőre békén maradtam. De ez a béke csak fegyveres béke volt.

Mert végre a tartózkodásnak is megvan a maga határa. Semmi illetlenséget nem vethet a szememre, ha az arczom nyiltan tükrözi a viselkedése után nagyon is érthető, kifejezetten férfiui érdeklődést. Azért a szememet nem igen vettem le róla; erre feljogosított a némajelenetével. S a tekintetemben volt valami alig észrevehető, barátságos mosolygás, mely felelet akart lenni az ő fenséges közönyére. Utóljára is észre kellett vennie nem tolakodó, de szavak nélkül is beszédes hódolatomat. És annyit, nagynehezen, elértem, hogy kezdtem terhére válni.

Fölkelt, s odább tolva egy kalapskatulyát, elővette a könyvet, melyre már tiz percz óta lestem. Az első pillantásra észrevettem, a halványsárga borítékról, s a füzet alakjáról, hogy a könyv a Tauchnitz-féle gyüjtemény egyik ujabban megjelent kötete. Tehát angolul olvas; ez már tájékoztató.

Aztán visszaült a helyére, megkereste a könyvben azt a fejezetet, melyet egy begyürt lappal jelölt meg, s olvasni kezdett. Ej, hát a fátyolát még most se emeli fel?

Úgy látszott, azzal akar felelni nem titkolt s túlontúl állhatatos érdeklődésemre, hogy arczát nem teszi ki tekintetem kiváncsiságának. De a fátyol sokkal inkább akadályozta az olvasásban, mint képzelte, s pár percznyi kisérletezés után, egy hirtelen mozdulattal, mely világosan ezt fejezte ki: »Eh, mit törődöm vele?! Hadd bámészkodjék!« – felhajlította a selyemből készült pókhálót a keresetten egyszerü, de szemmelláthatóan párisi kalapra.

Szerencse, hogy ültem; mert ha véletlenül állok, meglepetésemben talán igen gyorsan találtam volna leülni. Ariosto hires mondása jutott eszembe. Mennydörgettét! Ha szép, a mit látni enged: a mit eltakar, felülmul minden képzeletet.

Persze, a fátyol alól a legjobb szem se veheti ki a teint csodás finomságát, egészségét és üdeségét. (»Arczbőr«-ről beszélni ilyenkor istenkáromlás volna; a teremtés remekének rendőri leirása.) Nem sejthettem, a míg csak a fátyolon át láttam az eltitkolhatatlanul finom vonalakat, az arcz egyéni varázsát sem. Ez a varázs abban állott, hogy nála a klasszikusan szép formákat érzékies báj sugározta be. Nem volt ezen az arczon semmi szabálytalanság, de nem volt meg a szabályosság hidegsége sem. Eszem ágában sincs, hogy megpróbáljam leirni; egyszer, később, megpróbáltam lefesteni, az se sikerült.

Azt hiszem, egy jó negyedóráig nem jutott eszembe, hogy megnézzem, mit olvas; annyira belefelejtkeztem a most fölfedezett arcz apró szépségeibe. Mikor test és lélek versenyeznek az érdeklődésért, rendesen a lélek húzza a rövidebbet.

Arra emlékszem, hogy jóval túl jártunk Rákoson, mikor a könyv visszahódította a figyelmemet. Nehéz volt kibetüznöm a Rudyard Kipling nevét, mert a könyvet majdnem az ölében tartotta; de utóbb rájöttem arra is, hogy a Dsungelról szóló munkát olvassa.

Közben néha kitekintett az ablakon, s szórakozottan nézte a meglehetősen egyhangu tájékot. E szellemi kirándulások előtt és után, bár soha se nézett rám, látnia kellett, hogy két figyelmes szem tapad rá; s úgy gondolom, rajtakapott, mikor egy cseppet meghajoltam, hogy a könyv czímét elolvashassam. De ha szemem nem tágított mellőle: ő se lankadt, és nem vett észre, akárhogy mozgolódtam. Hódolatom nem hatotta meg; kiváncsiságom nem csalt mosolyt ajkára.

Igen boszankodtam volna, ha nem látom, hogy Rudyard Kiplingnek se sikerült lekötni a figyelmét. Lassan és odaadás nélkül olvasott; látszott rajta, hogy egy kissé únja a tanulságban gazdag állat-mesét, s csak azért olvas, mert valamivel el akarja ölni az időt.

Minthogy én is ebben fáradtam, szárnyra bocsátottam a képzeletemet, s az olvasmányból következtetve, ezeket állapítottam meg magamban szép útitársamról:

– Jobban szereti a komoly olvasmányt, mint a léhaságot, s jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Valami nagy csalódás érhette, s ez tulságosan józanná, kételkedővé és bizalmatlanná tette. Különben ábrándozásra hajló természet; egy regényes jellemü erdész vagy egy szabad vadász, a ki hű a feleségéhez, mint Rip Van Winkle, még visszaadhatná a hitét. Nagyon büszke és nagyon jellemes; büszkébb és jellemesebb, mint okos, bár a jó nevelés és műveltség lelki fogékonyságát igen kifejlesztette. A »szép szellem«-ek gyöngéiből semmi sincs benne; nem szenvedélyes olvasó, mert nem hisz az iróknak. Általában nem rajong semmiért és senkiért; a művészetek iránt közönbös, igazán csak a természetben tud gyönyörködni. Hidegnek tartják; pedig azok közül való, a kik képesek a legnagyobb fellángolásra, ha akad, a ki bánni tudjon velök. De ennek Prométheüsznek kell lennie, a ki az égből lopja a gyujtót. Őszinte, bátor és makacs; szenvedélyes életre született, de körülményei nyugalmas és kicsinyes életre kényszerítették. Azért azt hiszi magáról, hogy már összes gyöngéit eltemette; pedig csak legény kell a gátra… ha ugyan mindebből egy szó is igaz.

Idáig fűztem lenge következtetéseimet, a mikor egyszerre valami árnyékot pillantottam meg a fülke ajtajánál. Oda néztem, s ha a mennykő csap le mellettem, nem ért volna nagyobb meglepetés. Megismertem a szőkét.

Tehát nem maradt a poklok fenekén! Velünk jött és azóta sorra járja az első- és másodosztályu kocsikat, hogy megtalálja, a kit keres. A vasuti személyzetnek nem volt annyi esze, hogy visszarántsa, mikor felugrott az induló vonatra; vagy csak nem vettem észre, hogy az utolsó pillanatban fölszállt, s nyugodtan elhelyezkedett, talán egy lépésnyire tőlünk.

Néhány másodperczig mozdulatlanul állott a fülke betett ajtaja előtt, s olyan arczot vágott, mintha azt akarná mondani: »Nini, ez éppen nekem való hely!« Majd, miután egy kis darabig élesen nézte a szép asszonyt, félretolta az ajtót, belépett, s illedelmesen köszönt:

– Jó napot!

Aztán, nem várva feleletet, helyet foglalt az ajtó közelében, azon az oldalon, a melyiken én ültem. A podgyásza egy szivarból állott.

A szép asszony csak most vette észre, hogy üldözője ismét megjelent, mintha a felhőkből cseppent volna, vagy mintha a sülyesztőből bujt volna fel, a hogy Luczifer, a zöld ördög, a balettben. Talán ő is látta, vagy érezte, hogy előbb valami árnyék állotta el a fülke ajtaját, de nem ügyelt oda; egy-egy kiváncsi azelőtt is bepislantott az ajtón.

Azt hittem, fel fog sikoltani. Bámulatomra azonban, most sokkal jobban uralkodott magán, mint annakelőtte. Megrezzent, és arczát láng borította el, de ez volt az egész. A következő másodperczben már úgy tett, mint a ki lerázott a nyakáról valami alkalmatlan embert, s aztán tovább olvassa könyvét.

Egyébként a szőke úr fogadtatása teljességgel nem volt szivesnek mondható. A szép asszony egyáltalán nem felelt az üdvözlésre, s az én »jó napot«-om igen ridegen hangzott. Aztán mély csend. Ilyen csend állhat be egy pillanatra akkor, ha »kinn a bárány, benn a farkas«-t játszó gyerekek közepett egyszerre csak megjelenik az igazi farkas.

A szőke csendesen mosolygott a bajusza alatt. Alighanem elképzelte és méltányolta érzelmeimet.

Az első dolga az volt, hogy a szivarját letette a hamutartóba. Ez a figyelem nem hatotta meg szépünket. Bármennyire igyekezett uralkodni magán, láttam, hogy szinte reszket a haragtól, s egy szót se ért abból, a mit ujra meg ujra olvas.

Fölvetettem magamban a kérdést, vajon mi történhetett e két ember, az üldöző és üldözött között? De alig koczkáztattam meg a legelső föltevést, megzavart a kalauz, a ki jött és a jegyeinket kérte.

A szőke úr nem mozdult, mintha őt nem illette volna a felszólitás. Csak akkor adott életjelt, mikor a kalauz visszaadta előbb az én jegyemet, aztán a szép asszonyét, s végül feléje fordult.

– Nekem nincs jegyem – szólt. – Kérem, váltsa meg a legközelebbi állomáson.

– Meddig tetszik utazni? – kérdezte a kalauz.

– A meddig ez a vonat megy – felelt a szőke, és pénzt vett ki tárczájából.

– Orlóig? – tudakozódott egy kissé meglepetve a kalauz, a kinek feltűnt, hogy emberünk jegy nélkül ugrott fel a vonatra, s nem akarja megmondani, hogy hol fog leszállni.

De gyanuját, mely az első pillanatban talán szökevényt és a büntető törvénykönyvvel való összeütközést szimatolt, nyomban eloszlatta a tökéletesen nyugodt arcz és az előkelő megjelenés.

– Mondjuk Orlóig – hagyta rá a szőke, de egyszersmind befejezte a felvilágosítást, mert a hangjában volt valami, a mi eleve útját vágta minden további kérdezősködésnek. Ez a nehezen elemezhető »nem tudom mi« főképpen sok fenséget és legalább ötszáz éves eredetü, kemény ősöktől örökölt, vérbeli türelmetlenséget fejezett ki. Talán megvolt benne a fenyegetésnek egy halovány árnyéka is. Mintha messziről, igen messziről, azt villogtatta volna, hogy: jaj az alkalmatlankodónak, mert a levegő villamossággal terhes és a jövendő méhében pofonok is rejtőzhetnek. De meglehet, ezt már csak a képzelet magyarázta bele. Annyi bizonyos, hogy a szőke hangjának gyanus recsegésében parancsoló erő volt, mely megtehette hatását a fenyegetés legcsekélyebb árnyalata nélkül is. A biborban születettek utánozhatatlan hanghordozása nem szorul rá erre a nyomatékra. Gazdag skálájával, melyben mintha a koronázási harangszó ünnepiességétől a szemtelenség éles diszkántjáig a hangok egész világa benfoglaltatnék, mindig megigézi azokat, a kik csak rózsabokorban jöttek a világra.

A kalauz nem okvetetlenkedett tovább, s én nem tudtam meg, hogy a szőke meddig óhajt terhemre lenni.

A készülődése mindenesetre rosszat jelentett. Úgy látszott, maga se tudja, hová megy, csak megy a szép asszony után, akár a lengyel határig. De honnan sejti, hogy a szép asszony nem Poprád, hanem Orló felé utazik? Tisztában volna vele, hogy az üldözött hová készül? Vagy csak találomra vált jegyet egyenes irányban, s ha a szép asszony már Füzes-Abonyban kiszáll, hogy egy szárnyvonalon folytassa útját, kiszáll ő is, és nem törődik vele, hogy kidobta a pénzét?

Abból, hogy a jegyét nem váltotta meg előre, ki lehetett találni, hogy csak az utolsó pillanatban határozta el magát erre a kirándulásra. Alighanem akkor történt ez, mikor mind a ketten azt hittük, hogy már megszabadultunk tőle; néhány másodperczczel az indulás előtt észrevehette az ismerős alakot, és habozás nélkül, úgy a hogy volt, felugrott a vonatra. Kétségtelennek tűnt fel előttem, hogy, mint a görög bölcs, minden podgyászát magával hordja; ha a holmija itt volna, valamelyik szomszéd fülkében: bizonyosan előre gondoskodik jegyről. De ez nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ismeri a szép asszony útitervét. Talán csak azt nem tudta, egy félórával ezelőtt, hogy az üldözött ma indul-e, vagy holnap. A felől se lehetett kétségem, hogy az üldöző és üldözött jól ismerik egymást. De ha így van, mi az oka, hogy az üldöző, mikor utólérte a menekülőt, minden szó nélkül ült le vele szemben? Mire vár? Mit akar? Hogy én legalább is annyira alkalmatlan lehetek neki, mint ő nekem, ez szintén a bizonyosságok közé tartozott. De mi a szándéka velem szemben? Ki akar böjtölni? Vagy arra számit, hogy majd kiugrat?

Ezek a kérdések sokkal rövidebb ideig foglalkoztattak, mint a mennyi idő alatt elmondom, s mikorra a kalauz elszállásolta az átvett pénzt, már elhatároztam, hogy kiábrándítom a szőkét. Ne tápláljon hiábavaló reményeket, s tudja meg, hogy kitartó útitársra akadt. Azért föltettem magamban, hogy nyomban megkérdezem a kalauzt:

– Mondja csak, mikor érünk Jablonkára?

A feleletre ugyan nem voltam kiváncsi, de ebből a kissé tüntető kérdésből megértheti a szőke – ha akarja – hogy én innen egyhamar nem tágitok.

Hanem a szép asszony megelőzött.

– Kérem – szólította meg a kalauzt – én külön fülkét akarok bérelni. Nyisson ki egyet és szállitsa át a podgyászomat.

A kalauz, a kinek a szeme előtt hirtelen kövér borravalók kezdtek tánczolni, az őszinte kétségbeesés egy önkéntelen mozdulatával kapargatta a fejét.

– Csakhogy, engedelmet kérek, rögtön nem szolgálhatok. Még a szolgálati szakasz se üres. Hatvanban már lesz hely elég, de addig…

Ekkor egy mentő gondolata támadt.

– Ha ugyan az Uraságok nem lesznek olyan kegyesek átülni más fülkébe…

Az ajánlatra felelni kellett.

– Ó, kérem, igen szivesen – hazudtam az udvariasság parancsához képest. De a készségemmel egyedül maradtam, mert a szőke konokul hallgatott.

– Köszönöm – felelt a szép asszony ridegen – de senkit se akarok háborgatni.

A hangjából bajos volt kitalálni, hogy a jelenlevők közül kire haragszik a legjobban.

Lehet, hogy mindnyájan vétkesek voltunk, de bűnbánatot csak a kalauz mutatott.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött – de ezen a vonaton tavasztól őszig igen nagy a forgalom és a felügyelőség… de utána fogok nézni…

Az arczáról leolvasható volt az a remény, hogy majd csak talál valahol néhány, kevésbbé előkelő utast, a kiket ki lehet tuszkolni a helyükből.

A szép asszony menten lekaszálta ezt a frissen sarjadzott, zsönge reménységet.

– Mondom, hogy senkit se akarok háborgatni. Gondoskodjék róla, hogy Hatvanban megkapjam a külön szakaszt; addig várhatok.

– Igenis.

A kalauz kiment, és szép haragosunk ismét bele mélyedt a Dsungelbe.

A szőkét hidegen hagyta ez a kis viszontagság. Talán valamelyes eredményt is várt a nekem oly kellemetlen fordulattól. A mint mosolygósan pödörgette gondosan ápolt bajuszát, s gúnyos tekintete czélba vette azt, a kit előbb csak az én pillantásom ostromolt, felforrt bennem az indulat, s egyszerre úgy tetszett, hogy mindazt, a mi előttem gyűlöletes, rendre feltalálom ebben a szőke ábrázatban.

Dühömben egy perczig arra gondoltam, hogy bele fogok kötni. Talán illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó feleletet ad, megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még jókor eszembe jutott, hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két embert a mult szorosabban fűzte egymáshoz, mint szeretném: fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a meggondolás kijózanított és leszerelte harczi készségemet.

De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, hogy híven ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget szinlelt, ott hagyjam őket, a hol vannak. A következetesség ezt hozta volna magával; mert ha czélom őszintén az, hogy ő nagysága vagy ő méltósága minél előbb hozzá jusson a kifejezetten óhajtott kényelemhez: valakinek csak meg kell kezdenie a visszavonulást. A természetes és szigoruan illedelmes viselet az lett volna: ha nem törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már csak azért is, hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem ágában se volt. Ha a szőke nem, hát én se.

Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a kecsegtető kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság végképpen el van rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, e felől, sajnos, nem lehetett semmi kétségem. A minden udvariatlanságra kész szőke nem fogja egykönnyen elereszteni zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két óra mulva, a szép asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke, szivarjával és podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába, vagy a világ végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja tovább, egy szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok, s nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé.

De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem csupán egy, hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom ellenére – a helyemen maradjak. A legjobb okom nem volt éppen nemes, de csak az vessen rám követ, a ki hasonló körülmények között másképpen cselekednék. A bosszu dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag szivességet, hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes szándékai számára. Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül áldozatomba kerülne a hosszas őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem a helyemen maradni, mert férfi férfinak nem csinál alkalmat; még jóravaló restségből, hanyagságból, figyelmetlenségből sem. A szőke ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak a férfira való örök agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál jobb, hadd egye a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is mondjon le arról, hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt maradok, s ha kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét szerez nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek ismernek.

Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző prédájául? Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett udvariasságommal; mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, csak ezt a másikat akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy minő hatást tett rá a szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy megvédelmezzem attól a kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után nyomban bekövetkeznék; mert a szőkét nyilván csak az tartja féken, hogy nincsenek egyedül, hogy egy harmadik, egy idegen szeme figyeli meg minden mozdulatukat. Ha a szép asszony nyiltan beszélhetne, bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam magára.

És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy letettem vérmes várakozásaimról, egy más fajta érdeklődés kerített a hatalmába: a titokzatossal szemben való gyerekes tudnivágyás. Mi lehet e között a két ember között? És főképpen: mi lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e az üldözöttet, vagy eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e szépünket a megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet lesz-e a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott képzeletemet.

Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam volna kiváncsiságból is.

Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett, azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz: »Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén hagytuk egymást.

Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. Látnivaló volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi finom idegei megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, szinte összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni magát olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a folyosóra, s megállott a szomszéd, népes fülke előtt.

A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s elhelyezkedett a mi ajtónk mellett.

Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de ezzel nem sokat értem el, mert a menekültet a szőke jól táplált alakja eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy a tájék csak kevéssé érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s minduntalan arra a helyre nézegetett, a hol a szép asszonyt sejtettem. Úgy látszott, még most se teheti rá kezét az üldözött karjára; ez alighanem olyan ponton állapodott meg, a hol az idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden merészebb támadástól.

Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem láttam egyiket sem.

Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a hol a legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, hogy nem marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet sürgése-forgása meg fogja óvni a tolakodásnak még a kisérletétől is. A szőke azonban nem csüggedt, hanem nyomon követte.

Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek utánuk. Ez az általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én további szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép szökevényt csak egy árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen bosszantó; de két árnyékkal már mulatságosnak találhatja a helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni neki se a biztonságot, se azt az örömet, hogy mialatt a másikkal kergetőzik, mellesleg mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy figyelemmel, a mely mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy túlságos érdeklődést tanusítok iránta.

De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két emberhez? Mit törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S mit tartozik rám, hogy hol vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak közönség vagyok, s mint közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a mit a legkényelmesebbnek találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem tetszik, akármit következtessen is ebből valaki, a kinek kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre elhatároztam, hogy az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni, a bor segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza semmi.

Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás után, csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár volt egy perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, mert az étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, máris igen sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam érkezőknek a pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet szorítani.

Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az egész társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy kövér úriember foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy beszélgetésre birjon. Jobboldalt egy derék családapa nagy gyönyörüséggel nézte gyermekeinek hajmeresztő neveletlenségeit. A többieket csak úgy láthattam, ha oldalt fordulva szemügyre vettem őket.

Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen lemondtam arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az őrangyal szerepét fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre nincs is szükség. Az érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta teáját, mintha semmi se történt volna. Az első pillantásra észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem haladt előre. Jó helyet biztosított magának, a honnan nem veszthette szem elől az üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, s a tisztes távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem másodperczéig egy lépésnyi területet se sikerült lealkudnia.

Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr végre is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt megtámadómmal szemben némi figyelmet szinleltem, elvégeztem magamban, hogy azokra, a kik jobban érdekeltek volna, nincs mért ügyelnem. A kaland reményét már korábban elveszítettem, s lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem unni a néma ostrom egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem törődöm velök.

Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a másik sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy miről van szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta át, a másiknak pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön szakaszt mikor foglalhatja el. De feltünt, hogy mind a ketten ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s halkan tárgyalnak vele.

– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, hogy miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, bizony megzavarodtam volna egy kicsit.

Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, nagy meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a melyen bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se volt rajta az izgatottságnak vagy az aggodalomnak.

Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos gyanu kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes előtte, mint az imént látott némajátékból képzeltem. S azt kérdeztem magamtól:

– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét kötöttek volna a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel?

Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. De kiváncsiságom ujra feltámadt.

A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is elhagyta az étkező-kocsit.

Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, egy üveg bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér úriember és a köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol előbb árván hagytuk Rudyard Kiplinget.

Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében; semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek.

Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van; belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt sehol.

Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha ugyan le akarták főzni.

Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt csalnak meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én vagyok az, a ki itt fölösleges volt?!

Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a szőkét, akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg fogom találni.

Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. Átvizsgáltam a szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy emlékeztem, hogy a vonatunkon nincs több első osztályu szakasz, de hogy eredmény nélkül vonuljak vissza, erről szó se lehetett. Keresztül törtettem a második osztályu kocsik egész során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam lehetetlennek, hogy a szép asszony csak a második osztályban kaphatott külön fülkét. De se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam megtalálni. A következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem lemondani, a mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv egy-két üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek elül kell lenniök. Azért csak tovább!

Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik osztályu kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a melynek néptelen folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen kereskedem. Ez a kocsi csak Hatvanból jöhetett velünk; különben tele volna, mint tele van a többi.

Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. Bepillantottam végre a harmadikba, és majd kővé meredtem.

Megtaláltam a szőkét is, a külön szakaszt is, de minő együttesben!

A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan mellette. Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az üldözöttet, a ki már nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy hosszu csókkal tartotta fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, mely elzárta a kegyelemért esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu férjek ismerhetik azt a szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre a váratlan látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a haragom volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az első, szerencsére, nem jutott szóhoz, mert értelmem a második érzésnek fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen mondjak le minden további kiváncsiskodásról.

Elillantam, s azzal biztattam magamat, hogy nem vettek észre.

Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal teli, sok, sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se éreztem, mert még a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre.

Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem ajándékozza el érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem érheti ekkora kudarcz.

Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely máskor is szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen nagy tévedésbe. No lám, a büszke tekintet és az önérzetes viselkedés! Ki hitte volna, hogy a legközönségesebb szerelmi kalandról van szó, egy vasuti kalandról!

Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen hölgyet kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy pillanatig se gondolok többé az egész esetre.

De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, tovább is foglalkoztatni fog.

Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a szőke. Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a tájékot, mint a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit csináljon.

Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló becsületéért unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön utazzanak, mintha nem tartoznának együvé. Szeretné megóvni a látszatot; nem akarja, hogy rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, hogy már ismerem a titkukat, s a szőkét, a ki okosabban óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte hozzám, hogy a felsült szerelmest adva, megtéveszsze itéletemet.

Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt kivánná elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem valószinü, hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak elfoglalva, s mire kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a látóhatárról.

Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt hallottak, és erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához tért, s nem engedte meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem tudják, hogy én voltam az, a ki megzavarta őket, de a nesz, a melyet hallottak, óvatosságra figyelmeztette és szétválasztotta őket.

Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a gondolatban, hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi sovány elégtételt találtam.

De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben tüntette fel az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak aggodalmai vannak, ez már valami; s hogy a szőke tiszteletben tartja ezeket az aggodalmakat, olyannyira, hogy kész komédiázni akkor, a mikor más férfi gondolkozni se hajlandó, ez meg éppen nem egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam.

Szóval kezdtem nem érteni a dolgot.

De a legnagyobb meglepetésem még csak ezután következett.

Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a pályaudvarban, s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem tért vissza hozzám. Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, a tulajdon szememmel láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt.

Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy majd csak kiokoskodom a magyarázatot, végül be kellett látnom, hogy talánynyal, még pedig megfejthetetlennek látszó talánynyal állok szemben.

Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott Miskolcz városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet egészen a határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az első vonattal vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal beszélt, nem is gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, hogy velünk tart akár az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az elhatározását, vagy pedig elérte a czélját. Az utóbbi nem volt valószinü. Bármily sokat mondott az a némajelenet, a melyet a külön szakaszban láttam: e tekintetben nem adhatott kielégitő magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid ideig voltak magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem őket; s alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott. Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta rá, hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra biztatta, hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, ama rövid percz alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent fülkémben, nyugodtan, mintha a hivatalból jönne?

A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, többé-kevésbbé elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy hamis nyomon járok.

– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – Bizonyára a szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és süket, nem vettem észre!

De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer keresztül küzdtem magamat azon a tömegen, mely a szomszédos kocsik folyosóin szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni kezdte, meggyőződtem róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép asszony még most is ott volt a külön szakaszban és semmi jelét se mutatta annak, mintha a következő állomáson ki akarna szállni, hogy valahol a közelben találkozzék imádójával, a ki talán csak a látszat kedvéért maradt le a vonatról s kocsin fog megérkezni.

Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet véletlenül történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a merről jöttünk. A semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta maga előtt? Annyi bizonyos volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit látott vagy gondolt, mert – bár hallania kellett lépéseim zaját – egy pillanatra se fordult a folyosó felé.

Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok egy cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A jobb sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, oly elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették volna.

Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, hogy az ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy lobogott volna is bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett hagyni azzal a reménynyel, hogy a változott és szerencsésebb viszonyok között majd csak észrevétetem magam. A szép asszony szemmellátható zárkozottsága, s azok az éppen nem biztató jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett vennie, a friss erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz valósággal elzárta előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta a magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést tiszteletben kellett tartanom. Mit érek vele, ha csak ily tisztes távolságból leshetem? S várhatok-e még többet, mint hogy a legjobb esetben kielégítem a kiváncsiságomat?

Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam feleletet. Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban szeretném, ha a szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, utóljára és most már minden szentekre, hogy nem gondolok rá többet.

De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha se veszi észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az örvény.