VIII.

A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám.

Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. Mélységesen szégyenkezve gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni szerettem volna az elmémben egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet, Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a rossz Gyulának minden gondolatát.

Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.

És Katához nem tudtam hozzáférni.

Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt. Észre kellett vennem, hogy szemmel tartják… mintha tőlem őriznék. És Kata is mintha szökött volna előlem. Néha meg olyan különösen nézett rám!

Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De mihelyest eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a parkban.

Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül találtam, de csak egy pillanatra.

A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele.

Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára beszéltünk tanúk nélkül?

De ő szólított meg.

– Nini, nem ment el a fürdőbe?

– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és megkérdezhetem…

– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja meg, hogy udvarolni járt!

Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás rejtőzött volna.

Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már ott voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.

– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó napot.

(Náthás vagyok? No, az nem csoda!)

Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.

Vajon ki fog-e nyílni az ablak? Vagy megbüntetnek, a hogy érdemlem?

Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi ezután következett, abban nem volt köszönet.

Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik czigarettát a másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem akart kivilágosodni.

Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a szokatlan világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is megdöbbentett.

– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy olyasmit vettem észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék a Guszti néninek. El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek. De ez most már meghaladott álláspont. És azért nem is beszélem el az apró megfigyeléseimet… nincs sok időnk… különben is fölösleges. Mert már nem csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne. A Guszti néni tudniillik színt vallott. Nem mondom el, mit szónokolt… most is minden pillanatban rám nyithatja az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától! Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha társaságban lát, úgy találhatja, hogy megváltoztam… Előre figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy akármit lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem változtat meg! De színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a nagypapának. Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság későn jutott eszembe. Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik. Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet! Megértett?

– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet nem tudtam mondani.

Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak bezárult.

– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a pad alatt!

De azért nem volt kedvem tréfálkozni.

Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen (nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – azalatt oda jutottam, hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon!

Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban! Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s azóta kitették melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített virágokhoz hozzáérni tilos!«

S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhödöm a bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, hanem, telhetetlenül, a szórakozásra is ráéheztem, hogy profán szívvel az élvezetet kerestem akkor, a mikor csak az áhitatnak lehetett helye bennem!

De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a buta véletlen.

A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk – a legjobb érzéseinkért!

Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta – a mit különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét.

– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert eddig nem tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat győz meg róla, és ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki. Ennél is többet. Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös. Talán még többet, még többet!… Milyen jóleső, milyen édes érzés! Csakhogy… és mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a mikor még nem is örülhettem a fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez – már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja, megmérgezi az örömömet! Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre bejelenti, hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, – ha tettetem, hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények születnek a kiválasztottak számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út! Az az édes kis teremtés persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli: mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis ügyes játszadozás után, jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó, ha jó a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom mindenképpen: a reménytelenség.

Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni, hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! – bizony, ez nem éppen megtisztelő feladat!

És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra!

De úgy kell nekem!

Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású, más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban, a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke művészléleknek, hanem síma beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak, fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem csak a munkámat, – ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett játékrendezés, haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze, – mit is keresek én itt, hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se fogják előttem leereszteni?!