IX.

Három nappal később elkészültem a régen megkezdett munkával.

A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg »kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és kért, tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is.

A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az ecsetemet, mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek nesztora – a nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – felugrott volna tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és átnyujthassa.

(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet merek vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az isten, de csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a bárókisasszonyokat, és nem azért, hogy meg is lássam őket.)

Ötöltem-hatoltam, s végezetül nem tudom mit feleltem.

Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a dunajeczi kastély birálóinak – pedig egyre több és nagyobb lelkesedést fakasztott – annál kevésbbé tetszett nekem. Hogy röviden jellemezzem, azokat a szavakat használom, a melyek magukban foglalják minden idegenkedésemet. Hideg és élettelen volt. Csinos, tetszetős, síma, hibátlan, kifogástalan, szóval rossz. Azt az elragadó földi bájt, mely a Kata arczáról sugárzott, anyjának arczképére nem tudtam átlopni.

Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker vigyorgott szemembe.

– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna egy lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni.

Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az elégedetlenségből kevés is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy sajnálattal gondoltam arra a szomorú békességre, a melyben otthon éltem.

– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban folyton, mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, Géraldine-ok.

Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek ugyan elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se szabadulhatok meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen kevés telik ki tőlem! – de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, minduntalan parancsolnak velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. Aztán csak cselédsorban lévő emberek békülhetnek ki azzal a szereppel, a melyet itt nem háríthatok el magamtól, a melyet most, akarva, nem akarva, játszanom kell.

Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy magam is szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen tudnám tükröztetni képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi gyönyörüséget találok?

Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig tartó habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom – arra kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a másik arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám.

Mi tart hát vissza? Maga a kis lány?

Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért késlekedem, mert jól esik tovább is látnom őt.

Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy pár hónap multán mégis csak el kell szakadnom tőle.

Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak?

Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; ennyi az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre fog esni, hogy végre is le kell mondanom róla.

Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek hirtelen elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig mozdulatlanul ülnek mély tengerfenéken, de ha egyszer neki lendülnek, hogy no most hamar cselekedni fognak, akkora elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez igazán esztendőkig kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki akarnák pótolni a sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt, hogy semmiféle anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel.

A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a világból, a hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl csak ujabb keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen támadt, de nem tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon.

Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a családomban – pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e miatt azonnal el kell utaznom. Este, mikor a többiek már visszavonultak, megirtam a bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam és elhajtattam Jablonkára, az éjszakai vonathoz.

Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, hogy végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt bennem, s a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam el. Valami szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton hagyni.

A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét.

– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – igaz, hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől megválni most olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak megadatott, s a boldogság mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez az Eldorádó épp olyan elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság maga. A lehetetlenségek sárkányaival kellene megküzdenem, hogy eljuthassak a közelébe, s ennek a küzdelemnek a vége az volna, hogy le kellene buknom egy örvénybe akkor, mikor már láttam a vizen imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó körvonalait. Jobb előbb mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak pillanatoknak a fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a minek áhitjuk, reméljük.

Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság isteni italának egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd is azt a leányt, a kit ma minden élő lény közül a legjobban szeretsz, s a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, a melyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig solus eris, egyedül léssz.

És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a tájékra, a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a melyet a sötétség eltakart előlem.