XI.

Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s délután két órakor már a kastélyban voltam.

A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A főispán, szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra. Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő talál kerülni: és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.

A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A dohányzóban? Furcsa!

Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte megzavarodtam.

Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó szőke embert… a szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a kire egy idő óta gondolni sem akartam.

A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét szobájában meghallottam ugyanennek az embernek a nevetését. Annyira elbámultam, hogy észrevehették rajtam.

Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak:

– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert: Albert báró!

Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és ugyanazon személy!

Hályog hullott le a szememről.

Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet… képzeletem elvégezte a munka többi részét, és – mindent megértettem.

De hát mit érdekel engem most már mindez?!

Ez a gondolat magamhoz térített.

Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, hogy úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik, a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket.

Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – szemtelenül hazudtam, mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy én úgyis csak jelentkezni óhajtottam…

– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje engem nem zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí.

Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt.

– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a gyanúját elaltassam – mert a legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek-e a megtisztelő felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én életviszonyaimban is változás állott be… – és így tovább, mintha könyvből olvastam volna.

El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.

Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig olyan egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt hozzám, mint eddig.

A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam: fölkeresni Katát.

– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a parkban találja őket. Már epedve várják.

Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor messziről megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb hollóseregben…«

No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit!

Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek között ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett.

A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban:

– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az egyik Nusi.

– Bele akartunk ugrani a halastóba! – tódította egy másik.

– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a Géraldine-ok egyike.

– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott égi ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt.

És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig vártam, hogy abba hagyhassam ezt a komédiázást.

Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is csalódtam. Egy negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott a víg bandától.

És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart.

Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan néztünk egymás szemébe, így szólt:

– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. A felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, soha se fogok férjhez menni.

Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se tudtam, hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a gyönyörüségtől! Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben. Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne mindez?

Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a részletei kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – megvallottam neki, milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még jóra fordulhat, s hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden reménységemet. Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette azokat az embereket, a kiktől a jövője függött.

Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz – Valéria.

– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap reggel, és tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan képzelik, én azt fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak.

– Beszélt már vele?

– Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki mindent.

– És Valéria – biztatta?

– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. Talán csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De megigérte, hogy mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet. A sürgönyömet is ő küldötte el.

– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az egész kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is fölér egy egész táborral… és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. Mit gondol, már nem gyanakszik?

– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit gondol magában.

– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem gondolja, hogy így van?

– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is maga készítse el: a nagypapa kívánsága; az édes anyám arczképe nagyon tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát visszahívja… csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal áll elő… ha elmond mindent, a mit észrevett. Ezt nem merte tenni. A nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól. És ez a leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt látná, hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt gondolhatja, hogy maga is meg tud birkózni velünk.

– Félek, hogy igaza van.

– Neki vagy nekem?

– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy semmit se jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát biztató jelt.

– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán mégis javunkra vált.

(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – ez úgy se érdekel senkit.)

– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen fogadott, mintha soha se gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem költöztetett máshová.

– Ezekben a jó jelekben se bízom.

– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra, és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar. Az is valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.

– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig. Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk.

– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a sarkunkban.

– És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne féljen.

(Ismét szünet.)

– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, hogy felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak. Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!

– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni egyszer igen-igen szerelmes volt a bácsiba…

– Kibe? A főispánba?

– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi házasságot.