X.

Mégis visszamentem. Nem is sokára.

Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott benne: »Várom.«

Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam meg a feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely nyilatkozat-tételre szólított fel: elkészítem-e az unokája arczképét, avagy családi gyászom következtében netalán úgy alakultak a körülmények, hogy ezek immár megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem össze a hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, teljesen lehetetlen, nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ siettem eldobni ezt a fogalmazványt!

Most már megvallottam magamnak, hogy tizenegy napon át nagyon szenvedtem.

Nem részletezem itt, hogy ezen a tizenegy napon át Kata mennyire hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot, mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre.

Tudom, hogy gyónásom türelmes hallgatója így ítél meg magában:

– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre két nyúl után szalad!

A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen tisztelettel tiltakozom.

Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi engem az utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető legkeservesebben foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg elmémben, mint az a tudat, hogy van valahol egy Ausztrália nevű világrész, a mely csodálatosan különbözik a miénktől, s a melyről ennél sokkal többet nem igen fogok tudni, mert ezt a messzeeső világrészt én soha se fogom látni. Arra, hogy Kata egyszer olyan vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam, mely lelkemet minden tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb izgalmakkal fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, mint egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha.

Ha szaladtam: csak egy irányban szaladtam.

A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van bennem egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, a mi később történt.

Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén felsorolt léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a komoly érzés ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit eleve végzetesnek sejtettem.

És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, hogy egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell vallanom, hogy addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam tisztán, csak gyanitottam, hogy ez a kis lány milyen mély hatással volt rám. És azt képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a szívtől…

Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett látnom, hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – furcsának tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá tartozik a történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik éjszakán, a melyet már otthon töltöttem: egy álomlátásból megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt érzek, sokkal jobban hozzá forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint öntudatom hinni akarta. Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a szívem nagyon hangosan szólalt meg, és felvilágosított.

»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell mesélnem, hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az ostoba álom, vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden fegyelem alól kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása.

Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az alant nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a kedvesem, rongyos ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya egyik sarkában, a legvédettebb helyen húzódott meg, és a fegyvereinket töltögette. Az embermagasságú falak csak úgy a hogy oltalmaztak bennünket; jobban védett a sötét, csillagtalan éj. Gránátok és bombák röpködtek a fejünk felett, s a fekete éjszakában nem láthattam Katát, csak olyankor, ha alulról egy-egy óriási tüzes csóva lobbant fel, mely megvilágította a táj egy részét, néha az égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz ilyen kivilágítással kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk… boldogan láttam, hogy: még most is ott van!… és összemosolyogtunk. Ajkamon még ott égett a csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte… hanem ujra meg ujra átéreztem annak a tudatnak a gyönyörüségét, hogy: ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő él! ő az enyém!… a karomban csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt zeneként hallgattam, és az az egyre ismétlődő, a felcsapó lángok nyomán ujra meg ujra felvillanó gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – valami soha se ismert édes érzéssel töltött el…

Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes kábultságomból, mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, mielőtt megízlelte az álmában látott édességet, felsóhajtottam:

– Milyen szép álom volt!… Milyen kár, hogy már fölébredtem!…

És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az öntudatlanul átélt gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az élet örömét, az élet tudatának testi gyönyörüségét még soha se éreztem át ennyire, az élvezetnek ilyen erejével, mint most, a mikor nem voltam magamnál.

Utóbb megpróbáltam mosolyogni azon, hogy milyen furcsa volt ez az álom:

– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, ilyen odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan csapongását.

De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában küzdünk, mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem hogy milyen tüzű lelket viszünk az ügy szolgálatába.

És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az életet, hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó.

Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam.

Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam »átkos hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről most már tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik és még valóra válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell mondanom, az egész életem olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint ezek a legutolsó napok?!

Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a megtisztelő, hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével mehetek vissza, mintha csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se fogja gyanítani, hogy nem ez volt a szándékom, és hogy, mint egy megvert kutya, csak visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent mondjak; mert ha most igent mondok, senki előtt se kell szégyenkeznem – magamat kivéve.

De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes lelki vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy cseppnyi akaratom!

Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a legjobbnak gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok szenvedni, mint képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek arra a fájdalmas elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, minél keservesebb rám nézve, hogy szakítanom kellett, annál bizonyosabb, hogy: jobb előbb szakítani, mint később, a mikor csak még keservesebb volna.

Hanem Katának a sürgönyére sutba dobtam minden bölcseséget.

Most már, igenis, változott valami.

Most már nemcsak magamról van szó, hanem mindenekelőtt: róla.

Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a csodában való reménységről – az ő nevében is?

– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, hogy visszamenjek – siettem elhitetni magammal, a mit jól esett elhinnem. – Lesz, a mi lesz. De Kata megvárhatja, és meg is várja tőlem, hogy öregasszonyos szomorkodás helyett megkíséreljem kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy mi az ördög…

És rögtön találtam egy másik kitünő okot is.

– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? Az, hogy egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy ezentúl nem láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében beszélhetek vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés már megszakadt közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira elkeserített, azóta leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, visszavonulásom bizonyára eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell gondolnia, hogy rosszúl okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, a minőkkel gyanúsított, semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen hosszú időre. Ha nem így volna, ha nem így gondolkoznék, okvetetlenül megakadályozza, hogy visszahívjanak. Tehát most már nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni Katát, legalább egy darabig nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha őröket állítana melléje olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek, vagyis azt teszem, a mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is megértette, hogy mi keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az igazi oka hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos találkozóinkról nem mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja találni a módját, hogy olyan szabadon találkozhassunk, mint az első időben; talán még többször láthatom, mint eddig…

Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a leghamarább induló gyorsvonattal.