Követje azonban keleti császárnak

Lőn tiszteletére Etele királynak;

Ura üdvözlését gyors paripán hozta,

Társaival útján Etelét nyomozta.

Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek,

Csergét18), különállót, a völgyben ütöttek;

Azután, Budáról se hallva se kérdve,

Indultak Etelnek a tiszteletére.

Fényes ajándékot hoztak vala bőven,

Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,

Pénzt is egész terhet; rajta van az érték

A hogy az erszénynyel fontszámra kimérték.

Sátorba nyitottak, engedelem nyervén;

Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;

Etele a szókat érti vala folyvást:

De azért kívánta, magyarázza tolmács.

Én uram, a császár – amaz igy beszélle –

Küldi ajándékát s üzenetit vélle;

Izeni hűségét, tiszta barátságát,

Hívja szövetségre a hunok országát.

Messzefutó hírét hallotta nevednek,

S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;

Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék

Szolgái előtted, kívánva szerencsét.

Nem akar ő, mondja, veled élni hadban,

Akar ő szomszédi kegyes indulatban;

Vásárt Duna mentén városaiban nyit,

Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.

Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja,

Testvére gyanánt lesz a hunok királya;

Ajándékban is ő lel gyakori módot;

Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot –

Adaját megadná, (szavait cseréli,

Átszúrván Etele szemének az éli;)

Fegyvert birodalma részére ha fognál,

Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.

Hallá közelebbről hadad összes költét,

Melylyel a szomszédok füleit megtöltéd:

Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;

De követségünkben, halld, mit izen részül:

Ország a tiéddel megy amott hosszába’,

Jobb kézre melyet hágy a lefutó Száva:

Népe, az illirség, s ki lakik az hellyen,

Felzendült uram és az ő urok ellen.

Császár letapodná fejöket egy topban,

De hada másutt kell, mindenfele jobban;

S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,

Máglyára menendő van annyi eretnek.

Ha hát – ez uramnak üzeneti hozzád –

Kész engedelemre pártosait hoznád:

Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;

Megbízva mi jöttünk ezen alku végett. –

Követek szavát így Etele megérté;

Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;

S miután a szólnok választ ada nem-mel,

Igy feddi, keményen összekapott szemmel:

Tudnia császárnak illő, s követének,

Valamíg a húnok fejedelmi élnek:

Senkise’ hallá még Buda király holtát,

Legfelyül intézi hunok összes dolgát.

No tehát ő hozzá mentek ezen nyomban,

Ajándékkal is őt kéritek azonban;

Magam is ott lészek, a mi engem illet,

Társa levén, hű kard az oldala mellett.

Erre lehajolván a követek mélyen,

Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?

S miután a király engedte, joházva:19)

Csendesen igy szólott halkal magyarázva:

Buda királylyal – mond – ebbe’ közünk semmi.

Császár Eteléhez parancsola menni.

Czélt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;

Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.

Ki fogódznék, ugymond, töveszakadt ághoz?

Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indákhoz? –

Buda már volt, a mi. Etele a „lészen.“

Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen.

Etele az ily szót látszik vala unni,

Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;

Ellenes indúlat perczenetig vívja;

Jőjenek – igy végzé – mikor ismét hívja. –

Maga pedig menvén Buda hőshöz átal,

Jöttire a bátyja megfordula háttal,

S hogy szólani kezde, akkor is az görbén

A semmibe nézett, és monda kitörvén:

De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel?

Gőgös Etel, látom mily czélra törekszel!

Követek dolgában mit tudok én tenni!…

Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.

Oh! bár e világon élve ne is járnék,

Látni magam’ fogytát, mint reggeli árnyék;

Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,

Kinek egy hörpentés a világ hatalma!

Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén;

S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?

Ha! vagy az a más ült helyibe az én-nek?

Lettem örökömben hazajáró lélek?

De azért se! mondom. Én mondom: azért se!

Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:

Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy – vagy!…

Máskép szakad a húr: a mi valál, az vagy.

Felforra Etelnek hirtelen a vére,

Zúgó patakokban ömlött a fejére;

Mint malom örvényzett két füle, – s az ajka

Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:

Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan,

Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!

Mintha nekem járni volna okom görbén,

Ha kaján elmével hitemet megtörném!

Mi vagy te?… aszott fű pelyhe az út mellett,

Gyönge akaratom neki a lehellet!…

Akarom: volt, nincs… majd! – Ezzel mene gyorsan,

Mint mikor az égnek villám tüze harsan.

Követeket mingyár’ küldi Etellakra,

Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;

Küldi kalaúznak gyors ménü futárját:

Jó gondviselésben, alkura, ott várják.

Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon;

Köde haragjának esik az-nap folyton,

Estefelé tisztul. Kezd szállni magába;

Reggel mene önként Buda sátorába:

Bátya! tüzes voltam, mert marczona voltál,

Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:

Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,

Hanem a beszédem halljad előbb végre.

Igazságtalanúl engem itélsz abban,

Hogy irántad volnék ravasz indulatban;

Követek hibáját magam is feddettem, –

Ők még se’ akarván én ide siettem.

Császár, igaz, őket hozzád nem utalta,

Egyenest énhozzám jőni parancsolta:

Tán mivel én a had folyamát intézem; –

Akárhogy akármint: benne semmi részem.

Ajándékot is ők valamennyit hoztak,

Én kétfele raktam jó-eleve aztat,

Sátromban azóta felezetten áll az:

Én voltam az osztó: te jövel és válaszsz.

Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.20) –

De nem ennyi, testvér, e követség haszna,

Nem arany, és a kő mely becsesebb annál:

Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.

Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban:

Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:

Omló birodalmat jobb védeni néppel,

Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.

Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám,

Kényemre azontul fordítok a dolgán;

Ki az én erőmön szokta meg a járást,

Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.

Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi:

Ugy van; de az ok nem köznép hiu tapsi:

Akarom, terjedjen húnok birodalma,

Gyökerit más földre bocsássa hatalma.

Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,

Soha középszerben tespedve nem állhat;

Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy –

Nyakadba is omlik, támaszszad akárhogy.

Császár dolgait én, kémek után, hallom:

Azért követekkel szerződni javallom;

Teszem is… de, bátya, ne az ellenedre!

Testvér, addsza kezed’ józan feleletre!

Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna,

Szoritom a császárt éventi adóra,

Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,

Zsákmánynyal is onnan kiki gazdagodnak.

No hát, az okos szón engedve tanácsod,

Akaratom légyen a te megbízásod;

Ne mondja, ki látja vér daczol a vérnek:

Etele és Buda együve nem férnek.

Igy szóla, erővel de azér’ nyugottan.

Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,

Nem, mintha szavának értené a mélyét,

De mert maga fölött érezte személyét.

Azt látja, hogy öcscse kínálja felesnek,

Hasznot is a harczból, gondolja, keresnek;

Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte:

Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.

Valaki már azt is meghozta fülébe,

Öcscse hogyan mordúlt követek elébe.

Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,

Valamint a holt szén gerjed eleventül.

Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen,

Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;

Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:

S immár az Etele sátra felé mennek.

Kiket a mint Gyöngyvér sátor alól ketten21)

Megláta kijőni nyájas szeretetben,

Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra

S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.

Buda is megfordult, hogy visszatekintsen,

És monda nejének: Jöszte velünk, kincsem;

Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél,22)

Rest asszony! pedig, im, hármat alig lépnél.

Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért,

Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,

Arany-ezüstér’ nem, az egész világért:

De hiába esdünk ilyen boldogságért.

Jer hát, Aladárral magadat múlassad,

Ilda unalmát is mindennap oszlassad;

Hiszen akar együtt volnál vele mindég:

Te vagy a gazd’asszony, ő szeretett vendég.

Indult a királyné Buda e szavára,

Menet mosolyogván kissebbik-urára, –

Bár esze megáll, oly csuda történt e nap;

Mert elpanaszolta Buda néki tennap.

Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben,

Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben; –

Most, fia képéhez piros ábrázatját

Lehajtva, mutatta messzirül az atyját.

Mint rózsabokorbul riad a madárka,

Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;

A bokor ott guggol, keble marad tárván,

Kisded szökevényét hű fészkire várván.

S mint fürjike apró lábait a fűben,

Szaporázza léptét a fiu sűrűbben,

Egyenest apjának szalad a szép gyermek,

Gondolja, no mingyárt az ölében termek.

De mikép pillangót lebegő csuklyával,

Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,

Sejti az a cselt már és félre csapódik,

Lába tekervényes szaladásra oldik.

Ángya pedig űzi hő gerjedelemben,

Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;

Ilda kaczag tulról könnye szakadtáig,

S fájó nevetésben elfárad odáig.

Mire odaért, már biztos menedékből

Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;

Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;

Gyöngyvér komoly arczczal rösteli a dolgot.

Szállsz le hamar onnan! – Ilda fiát feddi –

Rosz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?

Megköveted mingyár’ szerető nénédet!…

Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.

Czélját hogy elérte, nem bánja továbbá,

Hagyja magát tenni béketürő bábbá,

Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen

Borítani csókkal, s hazavinni kézen.

Otthon egész estig gyönyörűn mulattak,

Ez nap örömére nagy lakozást laktak

Egyben ama két hős, meg a felesége; –

Buda és Etel közt igy lett meg a béke.