Száll a madár, ágrul ágra,

Száll az ének, szájrul szájra;

Fű kizöldül ó sirhanton,

Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének

Hős fiai szép Enéh-nek:

Hunor s Magyar, két dalia,

Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét

Kiszemeltek, hogy követnék;

Mint valamely véres hadra,

Fegyverkeztek könnyü vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,

Őz vagy szarvas nem menekszik;

Elejtették már a hímet –

Űldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek

Puszta martján sós tengernek,

Hol a farkas, hol a medve

Sohasem járt, eltévedne.

De a párducz, vad oroszlán

Végig üvölt a nagy pusztán,

Sárga tigris ott kölykezik,

Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is, lemenőben,

Tüzet rakott a felhőben;

Ők a szarvast egyre űzik, –

Alkonyatkor im eltűnik.

Értek vala éjszakára

Kur vizének a partjára;

Folyó víznek partja mellett

Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,

Megitassunk, meg is háljunk,

Monda Magyar: viradattal

Visszatérjünk a csapattal. –

Haj, vitézek! haj, leventék!

Micsoda föld ez a vidék,

Hogy itt a nap száll keletre?

Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én ugy nézem,

Hogy lement az déli részen.

Szólt egy másik: nem gondolnám:

Ott vöröslik észak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,

Megitattak, meg is háltak,

Hogy majd reggel, víradattal

Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,

Bíborodik az ég alja;

Hát a szarvas nagy-merészen

Ott szökdécsel, túl a vizen.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!

Érjük utól azt a gímet.

És – akarva, akaratlan –

Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,

Még vadabbak ott a puszták,

Ember ottan egy fűszálat,

Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,

Szíksót izzad csupasz ormán,

Forrás vize nem iható,

Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;

Itt is, ott is égnek azok,

Mint sok őrtűz setét éjjel

Lobban a láng szerteszélyel.

Minden este bánva bánják,

Hogy e vadat mér’ kivánják,

Mért is üzik egyre, nyomba,

Tévelyítő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,

A gímszarvast űzni kellett,

Mint töviset szél játéka,

Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik

A Mejóti kis tengerig;

Süppedékes mély tavaknak

Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára

– Köd előtte, köd utána –

Míg az ember szélyelnézne:

Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! Hol van a vad?…

Egy kiáltja: ihon szalad!

Más kiáltja: itt van, itten!

A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,

Minden bokrot átaldöfnek;

Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:

De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja

Merre van a hazánk útja?

Kerek az ég mindenfelé –

Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!

Tanyát verjünk; itthon vagyunk;

Selyem a fű, édes a víz,

Fa-odúból csöpög a méz,

Kék folyam ad fényes halat,

Vörhenyő vad ízes falat,

Feszes az íjj, sebes a nyíl,

Harczkalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Hogy elúntak otthon űlni,

Halat csalni, őzet űzni:

Új kalandra, szebb csatára

Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sík fenyéren

Zene hallik sötét éjen,

Zene, síp, dob, mély vadonban,

Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,

Tánczot ropnak, ugy mulatnak;

Szőve ködbül sátoruk van:

Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe’;

De a földi lyányok szépe:

Lyányai Belárnak, Dúlnak,

Tündérséget ott tanulnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;

Agg Beláré tizenkettő;

Összesen mind: száz meg kettő

A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,

Kilencz ifjat megbüvölni,

Szerelemre csalogatni,

Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,

Szivszakasztó mesterséget;

Minden éjjel számot adnak,

S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,

Fény után ők, födve éjjel,

Mennek óvást, mennek árnyon;

Ki lepét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,

Bátya, bennem végig csikland;

Monda Hunor: vérem’ hatja

Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!

Kiki egyet az ölébe!

Vigyük haza asszonyunkat;

Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,

Kantárszárat megeresztnek;

A leányság benn, a körbe’ –

Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,

Futna szélyel a leányhad;

Elől tűzbe, hátul vízbe,

Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,

Szárnyok lévén elrepűltek;

De a többi hova legyen?

Földbe bújjon? elsülyedjen?…

Abbul immár nincsen semmi:

Szűzi daczczal tündér lenni;

Vágtat a ló, és a pusztán

Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének

Két fiáról szép Enéhnek;

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,

Hunor, Magyar nője lettek;

S a leventék, épen százan,

Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel

Megbékéltek asszony fővel;

Haza többé nem készültek:

Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,

Sátoruk lőn szép otthonná,

Ágyok áldott nyugalommá:

Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szűltek hősi nemre,

Szép leányt is szerelemre;

Dali törzsnek ifju ágot,

Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,

Két vezéré kétszer-ketten,

Feje lőn mind egy-egy nemnek:

Száznyolcz ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,

Magyaré a magyar nemzet;

Szaporúság lőn temérdek:

A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,

Dúl királynak dús örökjét; –

És azóta, hősök párja!

Híretek száll szájrul szájra.