Hullatja levelét az idő vén fája,

Teritve hatalmas rétegben alája;

Én ez avart jártam; tünődve megálltam:

Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába2) Bendeguz megtére,

Rof3) is oda szállott, jó Buda testvére;

Most Buda országol (mert ő vala közbül)

Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,

Sátora egy dombon kék égre szökellett;

Ez vala a város, ez Buda királyi

Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,

Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;

Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,

Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,

Melyet a fuvó szél tovalehel innét;

Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,

Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,

Szeliden országol húnok erős népén,

Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;

Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,

Áldozni, tanácsba, összehivá őket;

Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban

A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, im, öcscse Etele királyfi;

Bendeguz atyjoknak éltes daliái:

Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,

Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;

Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,

Tisztessége vagyon, de magát alázza,

Hódoló mosolynak arczát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,

Hún ágak apái, hún seregek főbbi:

Fényével a homlok mind szegül Budára,

Ő pedig ily szókat veszen ajakára:

Az öreg Istennek adassék tisztelet,

Ki hadszekerén jár magas felhők felett,

Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,

Jókra viszont jót ád két teli markával.

Tanácsot az ember bizva mikép leljen?

Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?…

Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,

Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.

Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;

Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?

Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –

Szél veri utjából, nem jut soha czélba.

Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,

Hagyja előbb fékkel igazitni száját;

De neki-bogárzik minden kicsiségre:

Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre.

Egyet tudok, a mi, emberi dologban,

Hogy sükere légyen, teheti legjobban:

Józan okos mérték. Ez folyamok partja,

Mely rohanó tettek árját visszatartja.

Mértékre a kalmár javait emelvén,

Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;

Mértékkel a bíró feleket juháztat,

Közöli a vágást, engedve hibáztat.

Ott az egyenesség, ott pihen a béke,

Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;

Két összefolyó víz háborogva indul

Míg színbe verődik – ám csöndes azontul.

Emberem az ember, ki, midőn vendégem,

Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;

A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja:

Tisztes öregségben az lész neme atyja.

Engem is oly szózat – Isten szava – inte,

Nem most, de szünetlen, és már eleinte:

Királyi hatalmom választani ketté;

A régi tanács, im, most serdüle tetté.

Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom?

Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?

Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:

Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Nem csökken az által húnok birodalma,

Hogy kétfele oszlik tetején hatalma;

Még terepélyesebb a fa, ha két águ,

Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.

Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,

Etele öcsémet királyul köszöntöm;

Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,

Igy, tartani egymást, két suly elegendő.

Nem gondolom azzal fénynek apadását:

Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;

Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,

Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal.

Én a sokaságot bírni tudom békén,

Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…

Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálcza;

Isten a jó tettet jóval koronázza! –

Igy szólva, felállott, s derekáról Buda

Nyujtá dali kardját Etelének oda.

Helybehagyák ott mind bölcs szavait, tettét,

Mivel öcscsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek

Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;

Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,

Feltüzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,

Előbb Buda karján ereit pedzette,

Aztán Etelének szögzé hegye fényét,

Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,

Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő –

Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,

Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul

Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,

Messze kirántotta szablyával a vérét;

Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garabonczok4)

– Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –

Bőrét lefeszíték, johait5) fölmetszék,

Nézni a nézőknek 6) oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre

Isten igazságát nem látta előre:

Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,

Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,

Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;

Körben-karikában zendült magas ének,

Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,

Izlelni előbb is Buda hősnek adta;

Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;

Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén:

Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN!

Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem:

Hogy e mai szertől soha el nem állok;

Etele öcsémmel visszát nem csinálok.

Serleg telijéből most oltárra önte,

Lenditve kicsínyég, társára köszönte:

S ivott valamicskét. Öcscse azonképen

A nagy örök esküt imádkozta szépen:

Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!

Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat,

Hogy e mai szertől valaha elállok,

Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,

Mind a maradékot oltárra zuhintá;

Serczegve a zsarát füstöt vete tőle,

Vérharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,

Fordultak az elmék vidor áldomásra:

Éjfélig örömmel ittanak és ettek,

Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.