Másnap az esztendő tavaszi reggele

Jó hún daliákra mámorosan kele;

Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:

Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,

Mint páva ha büszkén tollait berzenti;

Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,

Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,

Messzire a látás föl nem akad benne,

Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,

Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,

Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül;

Az arany idő is neki halott-sárga,

Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,

Marczona józanság hidegen csúsz rajta,

Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett:

Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,

Reggeli szokásból, kora üdvözletre;

Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:

Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:

Terem a bölcs íge koros ember nyelvén:

De, ki állandóan be is váltja tettel,

Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

Tegnap a mérséket ételben italban

Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:

De ma fejed bánja, csikorogsz utánna,

S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

Megkövetem arról királyi személyed,

Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed;

Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:

Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén

A nagy csata megvolt, Czezimornál szintén:

Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;

Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,

Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom;

Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen,

Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot,

Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot,

Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:

Még egyre világolt szász Detre aczéla.

Akkor megütének újfent Czezimornál,

Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán,

Nyila itt van most is, csontomba temetve:

Azóta nevem lőn: vashomloku Detre.

Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,

Vérem apadtáig, inam szakadtáig;

Végre kezét nyujtá, ő az aczél marku;

Tetszett énnekem a becsületes alku.

Nem adott el rabbá hadi szolga képen,

Kótyára hunok közt nem ereszté népem;

Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,

Szolgálni tanácscsal engede és karral.

S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –

No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;

Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;

Nem töri a járom; jól vannak szegények.

Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?

Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval?

Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta

Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.

Neked is azt mondom (terhedre ne essék):

Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;

Mert valamint józan szavaid el-etted:

Olyan vala tegnap az a másik tetted.

Mértékre imbolygott a beszéded rudja,

De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;

Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;

Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –

Az egy birodalom két főt hogy uraljon?

Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? –

Soha, soha nem költ józan okos észből!

Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?

Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?

Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –

Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

Tagot is embernek párjával az isten,

Ada csupán egy főt, urrá egész testen;

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,

Méhraj is indul csak egy anya röptére.

Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,

Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;

Neked irott könyv is hazudik rovásra,7)

Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté;

Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?

Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána

Egy helyet egyenkint megűltek utána.

Igy Apos, igy Zombor s valamennyi előd

Zengő szavu dalban forog a nép előtt;

Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:

Egyedül birá mind hunok országát az.

De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)

Megfelezéd tennap királyi személyed:

Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:

Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:

De nyugtalan, ádáz, mint harczi szilaj ló:

Az is megural, ha bátran töri féked;

De ha kezed gyönge, nekivadúl, s véged.

Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból –

Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;

Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,

Engeszteli önként becses marháival.

Megfogyatád önkint hatalmod egészét,

Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét;

Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:

Feljött az erős nap, halványodik a hold.

Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:

De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt;

Ne adja tanulnod a temagad kárán:

De ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

Engem a nagy vénség tart egyedül búra,

Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;

Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:

De, a mi veszendő, nem fordithatom meg. –

Igy zárta beszédét fejedelmi Detre.

Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;

Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:

Verte vadul szivét az ijedség szárnya.

Végre süket hangon, mely kétfele vásott:

Mit tegyek?… im késő, mondotta, tanácsod;

Sok is a bánatra, de kevés a tettre.

Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

Őrizd magad, ugymond, Etele hirétül:

Azzal Buda romlik, ha Etele épül,

S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,

Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa;

Félelem a gőgnek itató forrása,

Azzal veri szomját, növeli ártalmát;

Mig bátor eszesség letöri a szarvát.

Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:

No hát ne legyen több, vigyázz elejénte;

Színig ugyan tartja folyamot is partja:

De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:

Nehezen kél a ki egyszer alul fekszik;

És hegy tetejéről a kő ha megindul,

Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

No hát eleinte szemesen ügyeljed,

Hogy el ne szoritsa közös ülőhellyed,

Mert sanyarú lesz majd ülni kicsiny szélen,

S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

Atyafi jóságból, puha békességből,

Oda ne is engedj semmit a tiédből;

Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,

Félrerug a másik, noha nem akarja.

Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal –

De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;

Viszi saját kénye, rohanó dagálya:

Mint ha szelet fogván megered a gálya.

Im eleget mondék. Te fogadd tanácsom.

Tartok, nehogy itten Etele meglásson.

Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,

Mert messzire látó öreg időt éltem.

Ily szóval az agg hős elmene dolgára,

Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;

S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,

Forgatván elejét és végit a szónak.