A mely nap Etele megvála Budától,

Nem vált köszönetlen jó szittya hadától:

Mentében irányzá lova fékét arra,

Hol serge ma felgyűlt játszó viadalra.

Megálla, királyúl, tömött hadak élén,

Hangja erős, bár nem kiálta beszélvén,

A legutolsó is hallotta közelnek

Domboru melléből hangját nagy Etelnek.

Mondotta bucsúzni seregéhez jött el,

Bocsátani őket haza, szeretettel;

Dícsérte a népet összesen, egyenkint,

Zok szóval a multért nem illete senkit.

Nevezte apának, nevezte fiának,

Fiatalt öcscsének, öreget bátyjának:

Örül az is e szón, ki maga hozzá jut,

S ki látja becsülve a maga-formájut.

Mondotta, hogy immár vége vadászatnak,

Édes övéikhez kiki oszolhatnak:

E szóra felörvend hirtelen a népség,

Öleli, képzetben, váró feleségét.

De megint a szónak fordul vala rendi:

Háboru’ szándékát Etele jelenti,

Hova, ugymond, készül válogatott haddal,

Maga jó-szántából maradó csapattal.

Erre, miként tóba ha nehéz kő locscsan,

Pillanatig nagy zaj, s csend álla be mostan,

Pillanatig habját a sokaság verte:

Azután: „menjünk mind!“ – riad ezerszerte.

Senkit haza özvegy szerelem nem csábit,

Senki nem óhajtja ő gyenge családit;

Óhajtja: Etelnek szárnyán hadakozni,

Drága dicsőséggel zsákmányt haza hozni.

De király engesztő szavára lohadnak,

Lesz módja, igéri, ezután a hadnak;

E mostani: játék; fiatal gyakorlat,

Szoknia fegyverhez, ki először forgat.

Ti, büszke hun ágak ifju nemes vére!

Tanítalak immár a magam kezére:

Hadd mondják az apák: „mi csak egy országot –

Bírják ezek, íme, az egész világot!“

Holnap az ifjú had – rendeli – kövessék,

Tízre öreg harczos, nyíllal,33) egy-egy essék;

Bulcsura e dolgot úr-Etele bízza,

S forditja fakóját asszonyihoz vissza. –

Buda király pedig, szomorú-magában,

Ül vala, mint egy pók, palota zúgában,

Képzelete gyászos szőnyegeit fonta,

Árnyas szögeletben űl vala naponta.

Egy reggel a nője monda neki Gyöngyvér

– Letevé a hímzést potyogó sok könnyér’ –

Ide-oda holmit keze gyorsan rakván,

Háttal ura-felé, így monda, forogván:

Mit ér az az ember, ki egész nap ásit,

Ülvén gondolatok here záptojásit!

Sok idejét tölti, soha ki nem költi;

Halott az az ember, halála előtti.

Már a vak is látja, süket is már hallja

Buda király dolgát: hogy’ van feje-alyja:

De azért ő napról napra megént bízik,

Heverő bánatban eszik, alszik, hízik.

Férfi vagy? Az volnál. Király vagy-e? – Szégyen!

Hol embered, egy csak, ki felálljon s védjen?…

Mind, az utolsó is, oda-átal vannak,

Isten csudakardját leli Bulcsu annak!

Ezt is fölemelted, jobbágy neme nélkül,

Adván neki tennen húgod’ feleségül;

Most ez is a kardot – ihon a hálája! –

Mintha nem is volnál, más kézre találja!…

Vagy, had ura, Isten, részre te is hajlol?

Buda gyalázatján szíved örül, tapsol?

Húnok fejedelmét nézed üres bábnak?

Ajándékod adod, fő helyen, a lábnak?…

Nem adta, bizony nem! egynek ajándékul,

Se bolond asszonynak gyermeki játékul;

Adta egész nemzet fényére, javára:

És te vagy a nemzet elsője, királya.

Első! nosza állj ki, legelül a sorba;

Király ne tapodtasd magad’ önkint porba;

Gyüjts hadat és készülj – vagy aléltan várod,

Míg fejeden végkép telyesül a károd?

Jőn a keserű gyász, utol is ér nyomban,

Jaj, látom örökké riadós álomban,

Jaj, érzem örökké ímette a szörnyet:

Most is eremben fut, lázhidege környez.

Ember! valamerre, mig van idő, mozdulj;

A sors hadszekere – hallod üvölt – pusztulj:

Félre az utjából! mert bizony elgázol,

Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol. –

Háborodék lassan jó Buda ezekre,

Ajzotta34) nem egyszer száját feleletre,

Most, mint olyan ember, kit méreg eröltet,

Felugra, döfölvén botjával a földet.

Elég már! – rivalá – legyen immár vége!

Ne szutyongass mindig, Ármány felesége!

Mert, ha tovább a szót ellenem igy hajtod,

Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad.

Te vagy oka ennek, a te gonosz nyelved,

– Mert nem fér soha két asszony egymás mellett –

És most te pirongatsz, mintha eléggé nem

Marna kegyetlen bú a nélkül is éngem.

Könnyen, rövid észszel, szerez a nő patvart,

De tanácsa nincsen, ha megteszi a bajt,

A mit összekuszált, soha ki nem bontja:

Hadd álljon elő a férfi esze s gondja! –

Megnémula Gyöngyvér, szavain férjének,

Nem halla hasonlót, míg boldogan éltek,

Azelőtt szép szóval bánt vele s gyöngéden:

Most sír vala belrül a durva beszéden. –

Buda meg a főket hívatja tanácsra,

Készteti bús lelkét komoly elszánásra;

De alig egy-kettő, vontatva, jelent meg,

Mind látogatóba Eteléhez mentek.

Nem vala ősz Torda, se Szalárd, sem Bulcsu,

Még Detre is elment, a cselfe tanácsu;

Szömöre a kádár, az is indulóban

S vele négy-öt jobbágy volt még, habozóban.

Ezek, úgy dél tájatt, mikor összegyűltek,

S ide-oda gyéren, hallgatva leűltek:

Mingyárt üresebb lőn a nagy üres sátor,

S jobban mutatá, mily népes vala másszor.

Kin Buda gerjedve haragra idétlen,

Vétkesekért szidja vala, a ki vétlen,

Azért, ki jelen nincs, a nála levőket;

Keserü zok-szóval így feddi meg őket:

Eljöttetek? aj no! nagy nehezen. Csuda!

Hamarább gyülnétek, tudom én azt, oda,

Hol Bulcsu vezér van, meg az a vén táltos,

Vele mind a többi hiteszegett pártos.

Tudom én, árúló bennetek az elme,

Fél lábatok immár vagyon a kengyelbe’,

Buda király nektek, az ő szava, ennyi!

Pártos Eteléhez vágytok igen menni.

De megnő Buda még, bizony Isten! megnő;

Parancsol is, és nem panaszol mint ag nő;

Ollyat riad egyszer, hogy messzire hallik,

Mire sok kevély nyak törik avagy hajlik.

Ki az a hatalmas? mi joga van hozzá?

Etelét én tettem, a micsodás, azzá;

Etelét én köptem: s ha fejére hágok…

Mit szólatok ehhez, dölyfös uraságok?!

Nem szólt bizony erre ott senki Budának,

Hanem összenézvén vállat vonitának;

Ő pedig, egy kissé miután kifújta,

Így tüzelé mérgét nyavalyásan újra:

Hallgattok? nem akar jőni a szó vége?

Összebomolt, ugy-é, a tanács, az ige?

No, beszélek hát én! és nem hiu szélnek:

Meghallja ki mostan s kik ezután élnek.

Nem lesz Buda többé, az Égre! nevetség. –

Induljon Etelhez e nyomba’ követség:

Szömöre! mint első, te leendsz a szónok:

Parancsolom, ezt mondd ama lázadónak:

Vérhit köti hozzám, Isten előtt eskü,

Hadurat nem játszsza halandó eszes ki,

Sem eszes, sem bátor, sem dölfös erőszak:

A meddig ereszti, addig mehet ő csak.

Ittam az ő vérét, ő is az én cseppem’,

Hogy velem országol, mint öcse, legszebben,

Mint ifiabb testvér, kit alacsony ágból

Magamhoz emeltem, atyafi jóságból.

De az ő hálája hiteszegett ármány,

Gonddal tömi nékem az éjjeli párnám,

Reggel is, ágyamból üdületlen kelve,

Tegnapi gondjával vívódik az elme.

Se hetig, se napig hű nem vala hozzám,

Mióta uralmom vele híven osztám;

Gyűjte hadat mindjár’, rebegésben tartott,

Mit adék, fordítá ellenem a kardot.

Háboru, békesség: fő hatalom tiszte,

Hátam mögött ezt is egyedül intézte,

Követekkel végez, hadra ihon készül:

Nekem a bosszúság marad ebben részül.

Mondjad azért, kádár, izenő szavammal:

Indulni ne merjen szép ifju hadammal;

Külön a mit végzett, az előttem semmi:

Máskép – a mit adtam, vissza tudom venni.

Azt is neki megmondd, úgy akarom, bátran:

Hogy az Istenkardnak illő helye sátram;

Kérkedve magánál ne tartsa továbbat;

Illeti a főt az, nem pedig a lábat.

Nem adta Hadur, nem! egynek ajándékúl,

Se hiú asszonynak gyermeki játékúl:

Adta egész ország fényére, javára:

S én vagyok az ország elsője, királya.

Azért hadi népem’ mind’ haza széleszsze,

Derekára Isten kardját se övezze:

Máskép a kötött szert szálára kibontom,

Vérrel adott esküm visszafelé mondom. –

E szóval ereszté Buda el tanácsát,

Előbb Szömörének kijelölvén társát;

Sátorbul egyenkint hallgatva kimentek,

Künn tompa morajjal távoztak a rendek.

Az nap Buda lelke hajtja magát, mint a

Kézzel nekilódult függő tereh, hinta;

Haragja sehogy nem bir szünni sokáig,

Mint a megütött hab, ereje fogytáig.

De mikor estenden csillapodott vére,

Nagy félelem állt bé, a harag helyére,

Félelem és bánat kezdte szivét vájni,

Mint seb, ütéskor nem, azután szok fájni.

Lassítja menését, járván palotában,

Meg-meg is áll olykor, tünődni magában;

Este, miként gyermek búvik az anyjához,

Csüggedve imígy szól hites asszonyához:

Rettegek én, Gyöngyvér, – rettegek és fázom,

Hogy e mai lépés sietteti gyászom’;

Eteléhez nagy szót viszen a követség:

Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék.

Hallván e beszédet Buda királynéja,

Szép barna szemének felvirrada héja,

Rá bánatos arczát emelte szelíden,

Szánólag az asszony megszólala ígyen:

Jer, édes uram, jer! ülj ide mellém le,

Szegény bús fejedet, így, hajtsd az enyémre;

Ifju örömidben részem vala hajdan:

Feles feleséged hadd legyek a bajban.

Hibáztál; a harag vesztedre tanácsolt:

De ne félj, nem késő, Buda, hogy megmásold:

Lovas ember rögtön lovadat nyergelje,

Követid utjokból hogy visszaterelje.

Etelét csak szóval ingerleni félős,

Mert vele tart, ládd-e, sok csalfa kevély hős:

Gyűjts hadat, azt mondom, mig oda lesz hadban,

Hogy, mire ő megtér, te se légy magadban.

Arany-ezüst kincscsel teli nagy sok vermed:

Minek e holt marhát így élire verned?

Öseid rád hagyták: de te kire szánod?

Meghalsz: neki gyűjtél: se fiad, se lyányod.

Vagy azért kíméled, hogy magamat végre

Megfoszszon, ha talán jutok özvegységre?

Add! kinek egy részét, kinek a más részét:

Ha nem szeret ingyen, hű kutya lesz pénzért.

Adj sokat, és igérj többet is, a főknek:

Meglásd, valamennyi, pártodra szegődnek.

Most a követséget, forditsd haza utján;

Azután ne búsúlj, édes uram, hagyján!

Igy szólt a királyné, nyájas okos szókkal,

Rá’dásul öregjét megapolá35) csókkal;

Buda is vissz’adta melegen, háláson,

Azzal sietett, hogy hirnök után lásson. –

Szömöre azonban s vele küldött társa

Járnak vala immár jó futamodásra:

Tisza sodrát éjjel paripán meguszták;

Keletre, homályban, végnélküli puszták.

Szótalan egymással nagy utat menének,

Hallgatva dobajját az ügető ménnek;

Végre Kadarcs (ez volt a Szömöre társa)

Megkívánta igen, hogy szavait váltsa.

Pajtás uram! – ekkép fordul a bíróhoz –

Mi oka, hangod sincs, legföleb’ a lóhoz?

Máskor tied a szó, ha tanácsot űlünk,

S lakomán ha tréfálsz, mind kétfele dűlünk.36)

Felele a kádár: Ajh no!… szeretném, ha

Törpe bolond volnék, vagy született néma,

Semhogy Etelének ezt az izét mondjam,

Haragos nézését magam ellen vonjam. –

Így, ritka beszéd közt, azon éjjel s másnap

Kerülik zsombékját tenger Tiszalápnak;

Délest vala már, hogy felkaptak a hátra:

Látszott is Etellak, Etele nagy sátra.

Mint ha ki méheshez közelít távunnan,

Szálingani egyes bogarat lát onnan,

Azután mind sűrűbb a repesők rajja,

Czikázik a táncza, és zümmög a zajja;

Bong a tele kaptár; ki-be a nyiláson

Sok ezer fényes hát hentereg egymáson:

Úgy hemzseg az ember sűrűje, zajossa,

A mint közeledik Etele várossa.

Budaszállás ahhoz, gondolom én, semmi,

A hogy itt a népség jőni szok és menni,

A hogy palotái gazdag Etelének,

Mérföldnyi mezőben, tornyodzva kelének.

Nagy legelő, mellyen szűz-ménese futhat,

Térség vala közben, hol hadi nép futtat,

Azután felváltva paloták, karámok:

Nehéz volna, bizony, megmondani számok’.

Legszélen a szolgák sátorai voltak,

Egyszerü fenyvekből boronába róttak;

Azután beljebb mint csinosodni kezde

Gyaluval a hajlék símán beeresztve.

Csoportosan itt-ott hún fők palotái,

Megannyi kevély lak, megannyi királyi,

Város a városban elegyűl mezővel,

Közte szabad térség nagy távola zöldell.

Külön egy-egy várost asszonyai laknak,

Udvari népestül, melyen uralkodnak,

Legközelebb Krimhild Etele sátrához,

Függő folyosón jár, ha tetszik, urához.

Mindez csuda művel remeken alkotva,

Vésű hegye által virágzik a holt fa,

Hajt levelet, lombot, de nem úgy mint hajdan,

Idegen sok szinre van festve olajban.

Vérpiros a zöldje, arany a virága,

Sziszegő sárkánynyá fonódik az ága,

Zöld madarak közte hallgatva megűlnek,

Madárszavu csengők a helyett csendűlnek.

Közepütt nagy dombon Etele hajléka,

Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka,

Emelinti roppant szárnyát repülőre,

Aranybul egészen, verte ki szerzője.

Oszlopok a sátor mennyezetig folynak,

Indázva hol erre hol arra hajolnak,

Arany lemez a fát csillogva boritja,

Közte nehéz bársony’ dagadó kárpitja.

De, ki azt leirná, nincs az az irótoll,

Szem is elkáprádznék a látni-valótól;

Mint egy mesevilág, oly ragyogó minden,

Oly csuda, formákban, oly különös, szinben.

Jár sokaság ki s bé, valahol csak járhat,

Pezseg a nép szerte s ló, a nemes állat;

Az egész egy főnek fordul akaratján:

Mint Etele kedvén, esze gondolatján.

Lakozás egy hétig vala most, nagy ünnep;

Reggel, az új karddal, áldozat Istennek,

Azután hős torna, befejezve torral,

Este kemény vívás a bajnoki borral.

Háromszoros ünnep öröme gyűlt össze:

Etele mén hadba: búcsupohár lesz e;

Meg az Istenkardnak vagyon avatása;

Idvezlő követek fényes fogadása.

Jöttek vala, messze Ázsia-szélektől,

Követek nagy számmal atyafi népektől,

Valakik a húnnal egy fej alá tartnak,

Lakói a tenger- és az Etel-partnak.

A besenyő, bolgár, jász, kazar, – a várkun

Mely védi tanyáit kilenczszeres árkon,

Lapos nyelvü palócz, küldi barátságát,

Hódolva köszönti Etele’ országát.

Jöttek ajándékkal, egy sem üres kézzel,

Kiki maga földjén a mi becsesb ékszer:

Hoza nyusztot, hölgyet, kinek ege téli;

Drága szövött árút, tevéken, a déli.

Magyar is, magyarok vezér fejedelme,

Ki nagy országot bir Etel folyam elve,37)

Külde ajándékot, a mineműt egy sem:

Illő bizony, ezt hogy énekbe’ lefessem.

Vad ménes akarhány, vad anyáktul ellett,

Barangol a síkon, Etel vize mellett,

Vemhedzik a kancza viharos széllángtól,

Fene tátos-méntől, futosó villámtól.

Pányvával ezekből, hamikor kell, fognak,

Hajítva kötését repülő huroknak;

Veszedelmes játék, mivel a bősz csorda

Lovat és lovagját levágja gyakorta.

Magyar egész ménest haddal foga közre,

Terelé, (hallatlan!) mint a csikós, össze,

Küldte ajándékon Etele királynak;

Híre soká fönn lesz ennek a hajszának.

Üstökös ifjú had, zúgó karikással,

Kerüli a ménest rohanó futással,

Szelid paripájok a vadat elgyőzi,

Körül, örvény módra, száguldja, előzi.

Horkanva, prüszögve megtódul az állat,

Rúg, harap és tombol, rést még se’ találhat,

Szép kis fejök egymást tetőzi halomban;

Indulni az ostor kényteti azonban.

S valamint forgószél, mely sivatag pusztán

Porfelleget üldöz, maga körülfutván,

Forog is halad is utjában előre:

Ugy halad a ménes, száguldozik őre.

Országokon átal mind űzve rohannak,

Verik úszni gyakran, dagadó folyamnak,

Olykor legelőre pihenni eresztik,

Ha nem áll, a hajtást ujra előlkezdik.

Ily módon Etellak rónáihoz értek.

Volt az egész útban nézője temérdek,

„Magyarok ménessét“ hirdeti mindenki,

Unokák is tudják, dal is egyre zengi.

Etele nagy néven ezt az ajándékot,

S fogadá szívből a rokon ivadékot,

Dícsérte vezérök’ dalia népestül,

Fogadá egy vérül, fogadá egy testül.

Indúlása előtt ez okon mindennap

Foly vala nagy vígság; de utolsó e nap; –

Követekkel vígad, s felváltva határoz:

Eszébe’ se fordul, hogy küldje Budához.

Buda emberei hogy oda érkeztek,

Lakoma utolján öreg ivást kezdtek

Odabenn a hősök; nem is énekszóval –

Múlattanak immár nyavalyás Czerkóval.

Kicsi vala Czerkó, éktelen és görbe,

Szálas daliák közt kaczaj ez a törpe;

Áëtiosz küldé rabul Etelének;

Vele vídul gyakran a szomorú ének.

Most is szomorú dalt vere Zángó kobzán,

Keve, Béla gyászát, Kadosát felhozván;

Sírt vele minden hős: de legott Czerkónak

Nevetett, hogy törpe, s íly habarék szónak:

„Borju nyeritését, uraim! kergettem,

Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,

Vereb árnyékába szalma nyilat lőttem,

Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem…“

Igy kezdé, s hahota nagy zendüle rája;

De királynak el sem mosolyodott szája,

Ülve magasb polczán, fő gondokat érlel,

Hagyja boros népét játszani törpével.

Ekkor nyita, félvén, Szömöre közzéjök,

Tar homloka gyöngye aggodalom-bélyög:

Elmondja, ne mondja, Buda követségét?…

Nem mondja! bajának ezzel veti végét.

Bajában azóta ért vala már véget,

Ha Buda küldöttje gazon el nem téved,

De belé-bódorgott Tisza mocsárjába,

Hírével a hírnök csavarog hiába.

Nosza, hogy megláták Szömörét pajtási,

Lőn kaczaj, a hun fők harsány riadási:

Tréfára vevék hogy zavarodva ott áll:

„Tiszteletes kádár, monddsza, mi jót hoztál?“

Ő pedig, aggódó szemeit oldalra –

S forditá, hol Etel komolyan ül, arra;

Kaczagák e nézést s minden egyéb dolgát:

„Bölcs kádár, jer igyál, s mondj valami mókát!“

Tisztelet adassék Etele királynak!

Engeded-é, uram, hogy igyam s tréfáljak?

Szömöre így kezdé; Etel igen-t inte,

S amaz ekkép szólott, miután hörpinte:

Buda nagy-királytól mi jövünk, követség…

E szóra megint lőn jó ízü nevetség,

(Csak Detre hegyezte róka fülét köztök,)

S valaki felmordult: „szöktök, uram, szöktök!“

Nagy hangon a kádár, és szólt komoly arczczal,

De csak a jókedvet gyarapitá azzal,

Elmondta keményen Buda úr parancsát:

Tetszős vala nékik e tréfa-bolondság.

Mikor oda ére, hogy Etel a haddal

Indulni ne merjen, se az Istenkarddal:

Kitört az egész nép hosszas hahotába,

S Etele béfordult benyíló sátrába.

Váltig Szömörének innia most kelle,

Hogy a nehéz tréfát nyomtassa evel le,

De még józanodott minden ital bortul,

Rettegve, királylyal dolga hová fordul.

Csakugyan, még az nap Etele hivatta,

Lakomát a kádár végig sem ihatta;

Királya szemébe tekinteni átall,

De érzi, hogy éget, szeme héján átal.

Róka! eszes voltál: nem csippen a farkad:

Buda bolondságát hímezni akartad:

De nem javasolnám – Etele király szól –

Se neked, se másnak, hogy ezt tegye másszor!

Esdekve a jobbágy békélle38) kezéhez:

Hogy ő nem is úgy jött ura-Eteléhez:

Vissza se’ mén többé, marad itten nála,

Valamig ő ő lesz, Etelét szolgálja.

Sőt vissza – Etel mond – fris nyomotok menjen:

Buda nekem többé ilyet ne izenjen,

Mert leteszem, csúfra, mint régi ruhámat:

Csak egyéb ne érje: veszedelem s bánat.

Hogy az Istenkarddal… Enyim az! ki-másé?…

Ideje majd megjön, világ-aratásé!

Sátrom alatt addig hüvelyében áll az;

Budának, urától, e legyen a válasz.

Örvend vala kádár ily szabadulásnak,

Paripáját reggel könnyen ülé másnap;

Etele meg ifjú seregét mozdítja:

Örül az, hogy megnyílt a dicsőség hídja.

Őneki, utjában, hintenek és fűznek

Fátyol-ivet a nők, virágot a szűzek;

Zene búcsu-hanggal kiséri azonba’ –

Ugy mennek a hadra, mint lakodalomba.