Reggel Buda nője mene a férjéhez,

Rijjongva sirályként, mely zivatart érez:

Vén ember! ne alugy’ – szóval neki monda;

Fújják oda-át a követ alattomba’.

Táltosok és bölcsek, javas, oltárnéző,

Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző,

Iraló, varázsló; ha ki tud 25), ráolvas;

Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.

Mondom is én váltig: de hiába volt a. –

Most ihon elnézem már víradat olta!

Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak:

És te, király – téged hisz’ alunni hagynak!

Kél Buda mindjárást, szemeit dörzsölvén:

Mi? micsoda? – ily szó rebegett a nyelvén;

Azután eltámolyg, megtudni, mi készül

(Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.

Csakugyan, Etelhez gyűlnek vala jósok,

Jelre jövendőket hímezni tudósok;

Ősz Tordát legelébb, s mind’ összehivatta,

Csuda látomását így elibök adta:

Bölcs öregek, mondá, tudomány ajtói!

Istennek e földön kapuján-állói!

Halljátok az álmom’, tiszteletes vének,

Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.

Álomban az éjjel (régi dolog!) mintha

Játszom vala játék-hadaim’ ifjonta,

Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában,

Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.

Ott vala pajtásom, Áëtiosz gyermek,

Fejedelmi sarja római embernek;

Nagy hadat a húnok fiaiból ketten –

Ő szembe hadammal, én rája vezettem.

Egy darabig játszánk seb nem ütő szerrel,

Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel;

Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk,

Majd római, majd hún módra verekedtünk.

Egyszer azonban, kard valamennyi éles,

Igazándi26) harcztól, locsogó fű véres,

Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,

Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

S ím! ősz öreg ember, tiszta fehér fényben,

Ereszkedik onnan, egyenest elébem,

Övezi nagy karddal derekam hajlását;

Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.

Akkor pillanatig, mintha imett’ volnék.

Tapintom a kardot; derekamon volt még.

Fényben az ősz ember ágyam előtt álla,

Megláttam a sátor mennyezetét nála.

De borult az álom, s én egyedűl, távol,

Tapodám a léget, mint ki vizet lábol,27)

Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem,

Meztelen a kardot jobb kézbe’ viseltem.

Alattam az erdők koronája zúgott,

Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot,

Emberi kéz földet túr vala, mint hangya,

Fekete a rónák legeletlen hantja.

Nagy városok ottan tűntek elé, kőbül,

És én, le-leszállva, mind’ kicsapám, tőbül;

Egyszerre levágtam karddal egy-egy várost: –

Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?

E szóra beállott nagy hézaga csendnek,

Maga szakállába kiki elmélyednek,

Etele kérdően nézi vala sorba’;

Végtére közűlök szót emele Torda:

Úgy van! idők óta, idők elejétül,

Száma szerint mondván: háromszor a héttül,

Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos,

Hagyja utódjának minden öreg-táltos.

Elmémben, mialatt az elébb hallgattam,

Hosszu sor esztendők folyamát forgattam:

S íme, a hármas hét ez idén betelve!

Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.

Hét száz vala, hét tiz s hét azon esztendő28)

Mikor Isten kardja napfényre jövendő;

A hős, kinek Isten, csuda által, adja,

Mind az egész földet vele megbírhatja.

Örvendj! az egen is vídám jelek úsznak:

Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak!

Nem tudom, a kard hol? s hogy? – de tied lészen

Mielőtt e szent év elfogyna egészen.

Alighogy az ősz pap ajakát bezárta,

Lebben az ajtónál Etelének sátra;

Bulcsu vezér jött bé, egy szolga suhanczczal,

Nagy dolgot előre mondani költ arczczal.

Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:

Ez az! ez az! – robbant Etele kitörve;

Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,

Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:

Király! jöve hozzám az imént e gyermek,

– Gondold barom-őrző hitvány sühedernek –

Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,

A mint legelőjén átal lovagoltam.

Azután beszéle hihetetlen dolgot:

Csordája ma reggel hogy a mezőn bolygott,

Veszi észre, sántít egy kedves ünője,

Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.

Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,

Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:

Ím vasat a fűben végtére talála,

Mint hadi szerszámnak ércz hegye, kiállva.

Ott hagyja először, térül egyet, fordul,

(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul –)

De viszont megbánván siet oda ismég,

Nehogy a jószágban kára megint esnék.

Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve!29)

Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;

Megriad és elfut. Szünvén riadása,

Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.

Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen,

Óva megáll sokszor: menjen? vagy ne menjen?

Ágaskodva tekint s nyújtózik előre –

Ugy mondom el, a mint hallám vala tőle.

Messzire már látja, mint a vizek sássát,

Magoslani fűből szép kard ragyogását:

Penész aranyán nincs, aczelán nincs rozsda,

Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.

Ekkor – a fegyverhez járulni se’ mervén,

Hozzám fut, lovamat messze megismervén;

Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?

Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.

Oh, emberi szemnek ily csuda látatja!

Földben alig volt már, csak a markolatja;

Láng nem üté jobbom’ – engede is könnyen:

Itt van! te viseld azt, te, királyom, fennyen!

Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,

Verte reá naptól kesely üstökével,

Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;

Most a jövendőlők eloszoltak szerte.

Maga pedig fordúl a fegyveres házba,

Hüvelylyel a kardot Etele ruházza,

Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;

Felköti, kivonja, forgatja kezében.

Vág vele háromszor a négy anya-szélnek,

Keletre, nyugotra, északfele, délnek,

Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte,

S így szóla Etelből tornyosodó lelke:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!

Ihol én, ihol én pőrölyje világnak!30)

Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:

Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

Mondván, deli kincsét függeszti szegére,

S ment hada-szemlélni a hunok vezére;

Tudja egész had már csudáit az égnek,

S leborúl előtte, mint egy istenségnek.

Mindenkit örömmel itat e nagy ujság,

Csak Buda szívének józan szomorúság,

Csak Gyöngyvér ijedez búnevelő gondon,

És hajtja szünetlen: „de hiába mondom!“ –

Ilda pedig, munkán ülvén oda-átal,

Hall vala minden szót szőnyeg-falon átal;

S hagyja tüjét, melylyel gyönge keze varrt, ott:

Ura elmentével leveszi a kardot.

És monda fiának: Jöszt’ ide kicsínyem!

Még kicsi, de szárba eredő reményem!

Viruló sudárkám, aranyos sugárkám:

Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám.

Oh, mert az anyának férje erős támasz, –

Ideig-óráig. De kidőlhet ám az:

Veti reménységét fiu gyermekében,

Bizodalma él s nő magzata nőttében.

Szerencse ölén is, megtanulám, féljek:

Hamar énmellőlem hullnak el a férjek;

Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém;

Férfi ölelését jaj szomorún kezdém.

Kit a kigyó megmart, remeg az gyíktól is,

Gyászban feketűlt szív, csupa árnyéktól is;

Engemet a kígyók: rokonaim martak,

Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak.

Oh, mit cselekedtek dalia férjemmel,

Kit, élve, szerettem leány-szerelemmel!

Szeretem holtan is, szeretem még most is:

Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is.

Vadászni kicsalták, és megölék orvul,

Ajtómhoz a testét odaveték torzul,

Kincseit örvényes Rajnába sülyeszték

Mialatt én sírtam édes uram vesztét.

Azután férjekkel gyászomba’ kinoztak,

Kérőt oda nékem minden időn hoztak,

Legutóbb a húnok királyfia külde:

Ez volt, a mi bosszúm gondolatát szűlte.

Sárkánynak alítám emberi formában,

Sívó fenevadnak idegen pusztában;

Ily férjet ohajték; s kezet adtam rája:

Hogy testvéreimen bosszúmat ez állja.

De találtam nagynak, Etelét nemesnek,

Szígfrid után a kit szeretve szeressek;

Asszonyi szívem már vele boldog volna,

Ne lenne szerelmem régi koporsója.

Bosszúmat Etele becsületes haddal,

Tudom, meg is állná; nem akarom azzal!

Akarom ál színben, lépre ide csalva,

Véres tetemöket rútítani halva.

Vagy Gunther, az álnok, szép harczon elessék?

Gernotnak Odinho’ gaz lelke vitessék?

Hágen, ki orozva döfte uram’ hátul,

Tisztelve kimúljon, Etele karjátul?

Nem, Rajna királya két drága fivérem!

Nem, Hágen! a díjjat én igazán mérem:

Valamint a bűn volt, legyen az is undok,

S vesszenek árúlva mind a Nibelungok!

Poharukban vérré a lakoma váljon,

Vendégágyba’ ki hál, koporsóba’ háljon,

Bizodalmas hajlék éjtszaka lobbanva,

Férjem gyilkosait temesse be hamva.

Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted,

Csak játszol a karddal, övezni kisérted;

Majd, ha király lészesz… Veled együtt, hosszu

Feledés árnyékán nőjön fel a bosszu.

Mert szültelek arra kínos szeretetben,

Nem ment ki eszemből foganó perczedben,

Veled azt a terhet viseltem örökké,

Szívedbe szivemből plántáltam örök-ké.

Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,

Tested az én testem, véred az én vérem:

Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,

Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.

Csakugyan nem érté az anyja beszédét,

Hurczolta nehéz kard szíjjra kötött végét

Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára,

S nevetett némelykor Krimhilda szavára.

Anyja pedig oztán kedvkereső gonddal

Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal;

Csatolta fiának kicsi derekára,

Örült Aladár, hogy zörömböl utána.

Sátorban alá s fel, ki is a mezőre,

Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, –

Kardját puha fűben úsztatja örömmel;

Eresz alól anyja kisérgeti szemmel.

Már nem vala messzi a Buda sátrátul:

Im gáncsot a fegyver ada neki hátul,

Nagyot esék; arczát vérig üté kőben –

Ott járni Budáné talált ez időben.

Meglátta, erősen a szíve megindult,

Szánalom a lelkén s harag egyszersmind gyult;

Oda szalad mingyár’, s földrül felemelvén,

Egyszerre ilyen szó mérgesedik nyelvén:

Bolond anya nézi – bolond anya hagyja,

Bolond, ki gyerekét illyenre kapatja,

Kezébe is adja, vele még játszatja!

Nincs is az olyannak igaz indúlatja.

Fenevad módjára egyszer veti kölkét,

Azután nem bánja, veszsze kicsiny lelkét;

Csak egyszer a vágya, telyesüljön ágya:

Fia veszedelmét azután nem bánja.

Ily hangon ez a nő csattanva üvölte,

Mialatt a sok vért fátylába törölte;

Ilda futott mingyár’, látván fia estét,

Mérgesen elrántá, amaz elől, testét.

Ne nyúlj a fiamhoz! – vágja szavát kettő, –31)

Ne taníts gyermekkel te bánni, te meddő!

Mert neked is volna, jóféle ha volnál:

Nincs rútab’ előttem magtalan asszonynál.

Meddő nem vagyok én! te se gúnyolj annak!

Szolgálóimat is engedtem uramnak –

Sikolta Budáné, betakarva képét;

Zokogás fojtá el további beszédét.

Ilda, miként győztes, kaczag vala fennyen. –

Hallá Buda e zajt; oda kell hogy menjen:

Látja nejét sírni, amazt hahotázni,

Oda sem ért, hogy már így kezde vitázni:

Mi dolog ez, húgom, ma is úgy mint tennap?

Igy lesz ez örökké? igy lesz e mindennap?

Jó ember vagyok én: de ha megharagszom…

No tehát békét hagyj az enyémnek, asszony.

Tegnap ugyan szegény meghuritám érted:

De tovább nem tűröm, nem én soha: érted?

Király vagyok én még, s ur a magam házán…

Monda, kövér öklét fenyegetve rázván.

Vissza reá pattant Ilda királynő is,

Azután mérgében sírva fakadt ő is;

Igy észre se’ vették a vita sebtében,

Hogy maga Etele közeledik épen.

Jöve, mint váratlan égi vihar feljő,

Megszálla megettök, mint fekete felhő;

Teszi kezét Hilda’ szép válla-hegyére,

– Visszaborúlt a nő ura hős keblére.

Egy darabig némán állva nem is mocczan,

Tekintete mélyen hömpölyg vala s hosszan,

Gyöngyvérre Budáról, s Budára viszontag:

Végre nyugott ajki szóval ilyet mondtak:

El, haza, jó Ildám, indulni fogunk ma,

Még ez nap, ez órán, királyi lakunkba;

Ott te vagy az első fejedelmi asszony:

Ki merészelné ott, hogy sirva fakaszszon!

Hanem ezt még tűrjük. Ő a hibás, nem mi.

Buda királylyal nincs közöm ez’tán semmi.

Én majd leszek otthon ura jó hadamnak:

Buda is parancsol, ha kinek tud, annak.

Ezt mondva, ölébe fiát emelinté,

Köszönni Budának fejét se’ gyökinté,

Csak mene Hildával. De soká ott állván

Nézte üres helyét Buda, mint egy bálvány.

Még az nap, az órán, tarka szövött rendek,32)

Etele tornyodzó sátrai lippentek;

Estig oda-átal, udvara távoztán,

Nagy halom és nagy völgy marad vala pusztán.