Csendes este szállott le a pusztára,

Elnémult a bodor tinó kolompja,

Csak egyedül sirdogál a furulya,

A kisasszony az ablakból hallgatja.

»Kinn a pusztán gulyás bojtár vagyok én,

Ezer darab marhát, lovat őrzök én,

A kisasszony, ha kijön a pusztára,

Mosolyogva néz a gulyás bojtárra!«

Szépen legel a Péterné gulyája,

A kisasszony maga sétál utánna,

Már messziről kiáltja a gulyásnak:

»Jancsi szivem, terítsd le a subádat!«

»Hogy teriteném le én a subámat,

Ha elalszom, elhajtják a gulyámat.«

»Már te azzal, szivem gulyás, ne gondolj,

Kiváltja az édes anyám, ha mondom!«

Még a búza ki sem hányta a fejét,

Már a veréb mind kiette a szemét.

»Édes anyám, jaj Istenem, Istenem!

Jaj, mire vitt engemet a szerelem!«

»Lányom, lányom, lányomnak sem mondalak,

Inkább, mintsem egy gulyásnak adjalak.«

»Édes anyám, nem bánom én, tagadj meg,

De a szivem csak Jancsiért szakad meg!«