A NEMZETGYŰLÉS.

Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba, durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt, ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató cseppjének, vihar verésének.

Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe. Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt.

– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma!

Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei, dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága, csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák.

Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm. Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére. Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna, hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart.

Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk. Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő.

A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák. Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája.

Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk, követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását: mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül. Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek.

Az agg Előd szemében köny csillan meg.

– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak.

Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát, becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára, nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a világot!

Levente és Hajna.

Levente és Hajna.

– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád, éljen!

Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg. Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel. Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált, leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le.

– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon.

Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével.

S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös Simeon Bölcs Leónak:

– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is!

De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet? Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-, ezüstjószág honnét kerül Etelközbe?

Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a vonítóslag kötött aranybojtos kötők!

Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik:

Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb, a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász, fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást. Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom. És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében, többel is pótoljuk.

– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb emberek háta mögé verődött népből.

– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült tömeg.

Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak.

A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a pillanatban halálos csendre vált a moraj.

És megszólalt Árpád s mondá, amint következik:

– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére?

– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel.

– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát?

– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel.

– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e, hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül valamelyik?

Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik:

– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot.

– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel.

Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik:

– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse kisérjen utadon!

Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá:

– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt igazságosan.

Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé. Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani, amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény.

Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz. Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján lovagolhatott. Nyomukban a vezérek.

– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász!

– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga.

– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva.

– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság megmondása nem hizelkedés. Hanem…

– Mit akarsz mondani, Niketász?

– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy kérdéssel.

– Beszélj, Niketász.

– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem találtam. Mit jelent ez?

Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött.

– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az elsők sorában.

– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak, kutyahitünek szemléltem őt.

– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell tartanod.

Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el, mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt.

– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A fejedelemasszony oldalán a te helyed.

Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon terített asztalt.

– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik, csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van.

Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, tányérok, serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy aranyserlegekbe folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe ennek is. Óriási aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele gyöngyöző borral s Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s vitézeivel, ha egy ilyen kupát fenékig kell üríteni s többször is egymásután. De félelmét egyszeribe csodálkozás váltotta fel a renden, mit az asztalnál való elhelyezkedés körül tapasztalt. Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn, mellette két oldalt Álmos és Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott Niketásznak a jobbja mellett. Niketász jobbján üresen maradott egy hely: Tordának. Az asztalfőn helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a fejedelem háza népe helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a vezérek, elosztva maguk közt a követeket, s alább két oldalt a nemzetségek előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül történt az elhelyezkedés.

– Minő rend! – mondotta magában Niketász s megelégedetten gondolt arra az időre, mikor az ötezer vitéz majd csatarendbe áll. – Lám, – fűzte tovább a gondolatját, – szabad, független ez a nép, de kemény kéz tartja itt a gyeplőt. Ez a nép még csodákat fog művelni!

A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély hajlással jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, aztán elfoglalta helyét.

– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – Hogyan lehet oly sokféle mineműségü portékát igazságosan elosztani?

– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, nem mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap valamivel többet érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más alkalommal pótoljuk annak, aki talán megrövidült.

– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász.

Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra.

– Kedves embered talán a farkas khán?

– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném tudni, hogy mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd közben észrevettem, hogy sokra számít.

– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, hogy nem is jelent meg a résziért.

– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem meg, aki nem marad el, hol valamit remélhet.

Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg.

– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár foglyaitok a bolgárok kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár foglyokat?

– A bessenyőktől, felséges királyné.

Özséb elmosolyodott.

– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem.

– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya!

– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem válik. Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra hurcolják.

– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok én majd bolgár foglyokat a kozárok helyett!

– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer vissza vitézeiddel együtt, diadallal!

– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza.

E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta körül az asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén piros selyem pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép látvány volt: Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk.

– Mely szépek a magyar leányok!

– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – magyarázta Levente.

Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes pirulással tartották a fejedelem és vendégei elé.

– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte meg Niketász.

– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar törvény, – mondotta Torda.

Dal a csudaszarvasról.

Dal a csudaszarvasról.

S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, aztán egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali áldást. A magyarok utána rebegték:

– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a Földnek rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek járását. Te termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te népedet hegyeken, völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te vezéreltél a mai munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha az igaz útról el nem tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, magyarok Istene!

– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan Niketász. – Szebben, mint a görög.

Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, szinte zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az aranyserlegek, az elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan csendességet, egyébként alig hallott egy-két szót.

– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. – Szavuk is alig van azalatt, míg esznek.

Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a serlegek, kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege erős csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe.

– Jót kivánok, ját!

– Én is neked, ját!

– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát.

– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban játszótársak voltak s azután is együtt nevelkedtek. Együtt vadásztak, együtt játszottak hadi játékot. Most meg együtt mennek csatába, először igazi nagy csatába.

– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő.

– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – Apja fia mindakettő.

Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét a két dalia, de most más szóval vegyítve:

– Jót kivánok, ját!

– Jót is várok, ját.

– Kitől várod, ját?

– A kardomtól, ját.

– Igyunk erre, ját.

– Én nem bánom, ját.

Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: színültig, szép hugám, színültig!

S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan egymás szemébe néztek.

– Ne búsulj, ját!

– Búsuljon a ló, ját.

– Hát a mátkád, ját?

– S hát a tiéd, ját?

– Én nem féltem, ját.

– De még én sem, ját.

Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották.

Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának:

– Meglásd, ma asztal alá kerülnek.

Felelte Torda:

– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik.

Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az asztal körül mind: öregek és ifjak.

Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, alig egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan maguk elé bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük.

De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép dalia, lant a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem parancsát. Minden szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna minden arc, minden szem, lélekzetüket visszafojtva várják a lant pendülését, nótaszerző dalia hangjának édesbús csendülését.

– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s amint megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül valamennyié. Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt ezeknek az embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép szigetre, hol egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől estig űzték a csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban…

Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét.

Egyszer régen, nagyon régen, haj!
Nimród király idejében, haj!
Vadászni ment két dalia,
Mindakettő Nimród fia:
Hunor, Magyar, haj!

Mondta Hunor: hallod, öccse, haj!
Kicsi a mi apánk földje, haj!
Menjünk átal a határon,
Mondta Magyar: én nem bánom.
Hunor, Magyar, haj!

Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
Szép csendesen eregéltek, haj!
Száz dalia ment utánuk,
Vissza-visszanéztek rájuk,
Hunor, Magyar, haj!

Addig mentek, mendegéltek, haj!
Selyemfüves rétre értek, haj!
Meg-megálltak, csudálkoztak,
Osztán tovább kalandoztak,
Hunor, Magyar, haj!

Hallgassatok reám mostan, haj!
Csudát mondok néktek nyomban, haj!
Selyemréten szarvast láttak,
Hajrá, haj, utána vágtat
Hunor, Magyar, haj!

Szarvast ők sokat vadásztak, haj!
Ilyen szépet még nem láttak, haj!
Arany szőre minden szála,
Csak utána, csak utána!
Hunor, Magyar, haj!

Arany szőre minden szála, haj!
A szarvának minden ága, haj!
Szeme gyémánt, éjfekete, –
Utána most dárdát vete
Hunor s Magyar, haj!

Csudaszarvas visszanéze, haj!
Mindeneket megigéze, haj!
Eltünék egy ingoványba,
Soha többet meg nem látta
Hunor, Magyar, haj!

A vadászok megfordultak, haj!
Szomorúan elindultak, haj!
Mentek, mentek, mendegéltek,
Csudaszarvasról beszéltek,
Hunor, Magyar, haj!

Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
Gyönyörű szigetre értek, haj!
Soha ide nem találnak,
Nálad nélkül, csudaállat,
Hunor, Magyar, haj!

Tovább mentek, mendegéltek, haj!
Szádogfa ligetbe értek, haj!
Szádogliget illatozik,
Ti reátok várakozik,
Hunor, Magyar, haj!

Szádogliget közepében, haj!
Dalolnak, de milyen szépen, haj!
Tündérlányok karikába,
Most bámulnak igazába
Hunor, Magyar, haj!

Im halljátok, csudáljátok, haj!
Mit dalolnak a leányok, haj!
«Fordulj, fordulj, angyalmódra!»
Hallgatja ezt elfogódva
Hunor, Magyar, haj!

Lányok, lányok, tündérlányok, haj!
Napra nézhetsz, de nem rájok, haj!
Benn a körben forog kettő,
Király lánya mindakettő, –
Hunor, Magyar, haj!

Összenéznek a vitézek, haj!
Gondolnak ők nagy merészet, haj!
Leányokat közrefogják,
Szép gyengén nyeregbe kapják –
Hunor, Magyar, haj!

Mindeniknek akadt párja, haj!
Magáét keblére zárja, haj!
Ottan mind sátrat verének,
Onnét el sem is menének,
Hunor, Magyar, haj!

Halljad, Hunor s Magyar vére, haj!
Az énekem véget ére, haj!
El is el ne feledjétek,
Akiktől mind eredétek:
Hunor, Magyar, haj!

– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a magyarok, s midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak zümmögték, csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, haj! És összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak a magyarok s ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád!

Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú magyarok ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a kiöntött folyó, ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy mondva: mostan ide figyeljetek, zengek nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz daliákról, hadi szerencsének forgandóságáról…

Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a fejedelem asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak szét. Ugyanazok az emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos dalia énekeit, most egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő csatáról beszéltek, élénken vitatták hazafelé mentükben: vajjon elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon nem nagyon fiatal-e még Levente a hadviselésre? Mi más volt a sátrak képe is, mint rendesen! Férfiak, nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és a tüzek körül, s mintha csak valami nagy ünnepségre készültek volna, kigyúlt arccal beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől csillogtak a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult. Nem hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Mért hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz a’ – mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e nálunk? Néztek-e az atyafiságra?

A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az egyik kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: fényesítette a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, toldozta-varrta vastag szurkos cérnával a szakadozó szíjjat. Pelyhedző állú legények mátkájuktól bucsúzódtak: ki tudja, nem kell-e már holnap reggel indulni nagy Görögországba? Mert ha egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat készülődik. Minden épkézláb embernek a nap, az éjszaka minden órájában készen kell állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz menten! Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik sorra? Ki megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a fejedelem sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd szállásra ér, ennek hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy hozzá szegődjék. Így verődik össze szállásról-szállásra a had s egy hét, két hét alig telik belé: lovon ül Etelköz hadi népe, az, amelyik soron van.

– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, mikor asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap mulva öt ezer vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra szálljon.

Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre.

– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban hetekig, hónapokig tart a készülődés.

– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv a császárnak.

Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai s látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem pihentek, végig hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla búgása.

– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – Mintha temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar.

– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki Niketászt és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire.

El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos búgását.

– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros hajnal, lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát!

Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre nem jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a szégyen, ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében édesen. Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az édes anyjuk. Ha már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a készülődést, lássák a vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal rakosgatta össze Levente ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. Ne valljon szégyent a görög császár előtt. Hadd lássa a görög császár, hogy a magyar fejedelem fia nemcsak vitézségben, de vitézi pompában is vetekedik bármelyik királyfival. Drágakövektől terhes övek, nehéz arany láncok, gyémánt sisakforgók, arany gombok, a pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei szép gondosan el voltak rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz ló, hogy vigye a sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett puha selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz közben ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes pecsenye, szalonna, sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő szívéről szakadt édes fia idegen népek főztjére-sütjére. Mindent az ő gondos anyai keze rendez, másnak nem engedi. Árpád meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s megilletődve nézi.

– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, látjuk-e valaha legnagyobb fiunkat?

Özséb szemében köny csillan meg.

– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én szívemről szakadt. És a kigyelmed szíve?

Mondotta Árpád:

– Az én szívemnek nem szabad fájni.

Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges szép, komoly arcon.

Oda tipegett az agg Álmos is.

– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon kezdettem. S lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi sok csatában még sebet sem kaptam.

– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az ő urának édes apjára.

E pillanatban lépett be a sátorba Levente. A pislogó mécsek gyenge világú félhomályában megdöbbentő volt az arca: fehér, mint a fehérített vászon. Valami nagy elfojtott indulattól látszott hullámzani széles melle, reszketett a dühtől egész testében.

– Mi történt veled? – kérdezte egyszerre Árpád és Özséb.

– A farkas khán…

Itt elakadt a hangja Leventének. Lihegve, fuldokolva kezdett a beszédbe, nem tudott tovább beszélni.

– Csendesülj le, – mondotta Árpád s arca elkomorult, rosszat sejtve a farkas khán neve hallatára. – Szedd össze magad s beszélj.

Levente nehányszor fel s alá szaladt a nagy széles teremben, aztán kissé lecsöndesülve megállott.

– Lóra ültem, – kezdé – hogy bejárjam az egész tanyát. Hadd lássam a készülődést. A farkas khán sátrához közel megcsendesítettem lovamat. Mert az úgy volt, édes apám uram, feledtem mondani tegnap, hogy a farkas khán a követséghez szegődött, mikor az errefelé igyekezett. Véletlenül hallottam, amint nagy szájjal dicsekedett Niketásznak, ki ő, s mi ő. Hanem mikor közéjük toppantam s nehány szót halkan váltottam Niketásszal, féktelen dühvel vágtatott el a sátra felé. Meghallotta a kutyafűlű, hogy mit súgott nekem Niketász. A bolgár császár leánya…

Itt Levente elpirult s akadozó hangon folytatta:

– Igen, a bolgár császár leányáról beszélt nekem Niketász. Hogy ahhoz hasonlatos szép nincs kerek e világon… Világszép Hajna világszép leánya. Hajna az ő neve is…

– Mindent értek, – mondotta Árpád kedvetlenül.

– Mikor ma este a sátorhoz közeledtem, láttam, hogy éppen akkor indul a khán tanyájáról tíz lovas. A khán emberei. Köztük volt Birtik is – férfi ruhában, az apja arab ménjén. Ő volt, senki más. Láttam megvillanni vörös hajából egy tincset: nem tudta jól sisak alá szorítani. De ha ezt nem is látom, akkor is tudom, hogy ő, mert a khán arab ménje a khánon kívül eddig csak Birtiket tűrte meg a hátán. A khán ott állott a sátra előtt. Megállítottam a lovamat.

– Hová mennek az embereid? – kérdeztem.

– Vadászni! – felelt röviden a khán, de nem titkolhatta el a kaján vigyorgást. Sohasem láttam ilyen ijesztőnek farkas képét.

– A te leányod éjjel nem szokott vadászni, – mondtam én.

– Az én leányom alszik, – mondotta a khán.

– Hazudsz! Láttam vörös hajának egy tincsét. Láttam arab ménedet.

– Káprádzott a szemed, Levente, – vigyorgott a khán s abban a pillanatban szétvonta a sátor ajtaját. Nézz oda: ott alszik a leányom.

Szinte sóbálvánnyá váltam a megdöbbenéstől. Csakugyan ott feküdt selyem ágyán. Vörös és fekete hajának tizenkét ága kibontva betakarta a testét egészen. – Eh, ez ördöngösség! – kiáltottam én s leszöktem a lovamról, hogy lássam közelről. De a khán hirtelen összecsapta az ajtó két szárnyát s elémbe állott.

– Ki vagy te? Ura vagy az én leányomnak? Csak holttestemen át lépsz az én sátramba!

– Hát akkor azon lépek át! – kiáltottam én magamon kívül. – Húzd ki a kardodat, farkas lelkű, farkas képű khán! Ne mondd, hogy védtelen kergettem ki gonosz lelkedet.

Erre ő kardot rántott. Összecsaptunk. Ledöftem a kutyát. Hörögve esett össze. Aztán beléptem a sátorba. Oda léptem a nyoszolya mellé.

– Ébredj, Birtik! – kiáltottam – megöltem az apádat. Ébredj! Ébredj!

Meg sem mozdult. Akkor megragadtam a vállát, dühvel ráztam meg. – Ébredj, Birtik! Megöltem az apádat. Nem hallod?

Nem hallotta, nem. Hogy hallotta volna. Viaszbáb volt az, nem Birtik. Most már megvilágosodott a sötétség: tisztán láttam, mi történt. Birtik előre vágtatott, hogy megelőzze a magyar hadat. Ez a szörnyeteg megesküdött, hogy megöli azt a leányt, kit majd sátramba vezetek… Tudom, bizonyosan tudom, hogy a bolgárokhoz szökött: elárulni jövetelünket.

Hajóra szállnak a magyar vitézek.

Hajóra szállnak a magyar vitézek.

– S nem küldöttél utána embereket? – kérdezte Árpád látható felindulással.

– Ötven vitézt ültettem lóra mindjárt. Utánuk vágtattak. S mindjárt megyek én is, édes apám. Nem várom a hajnalt. Kusid és Botond induljon hajnalban a sereggel. Leghívebb vitézeimet magam mellé veszem s indulok nyomban. El kell fognunk, mielőtt a Dunán átkelnének.

– El kell fogni, el! – mondotta a fejedelem. – Isten áldjon, vezéreljen.

Megölelte fiát, gyöngéden végig simított szép göndör haján s még egyszer elrebegte: Isten vezéreljen!

Levente hevesen ölelte, csókolta édes anyját, egy pillanatra keblén felejtkezett, aztán hirtelen leszakadt az édes anyai kebelről, s az agg Álmos elé lépett: – Áldjon meg engem, nagyapám uram!

Álmos reszkető kezét az ifjú fejére tette.

– Áldásom kisérje minden lépésedet. Térj vissza diadallal.

Akkor Levente sorba megölelte, megcsókolta öccseit, lehajolt a kicsi Jutócs bölcsőjére s megindultan suttogta, gyönge csókot lehelve rá: aludj, kicsi öcsém, aludj, s válts fel majd, ha én meghalok.

A következő pillanatban esze nélkül rohant ki a sátorból, felpattant a vasderesre. Ott állott a sátor előtt ötven dalia. Mind egy-egy szálfa. Levente a csapat élére állt, kardját megvillantotta a sötét éjszakában – mintha villám hasított volna végig az égen – s a kis csapatot egy-két pillanat mulva teljesen elnyelte a sötétség.