APA ÉS FIA.

Alkonyodott, mikor a görög császár követei Árpád sátra elé értek. Az idegenek láttára nagy tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak, nők, gyermekek. A férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a «kemény» Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár városában, a fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon és rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet, bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként fogták körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva szemlélték a zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon jut-e nekik azokból? A cselédnép serényen forgolódott a követek körül, leemelték, vitték a zsákokat a sátor elé, egy halomba rakták. Egy része meg a lovakat vette gondjába, vezették a szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek eléjük.

– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász Leventét.

– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a törzsek vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok követségeit. Nemcsak a fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani kell, hogy miben jártok. Akkor aztán egybehívják mind a nemzetségek főbbjeit is s együtt határoznak: mit feleljenek a ti kérésetekre. Ez a magyar törvény.

– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk tőletek.

– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit.

A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket.

– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, a nagy kényelem láttára.

Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok, aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén óriási terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel ékített asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta öblös arany tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha előre várták volna a követeket.

– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – dörmögte magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon Niketász. – Mi lehet akkor a fejedelem sátorában!

– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség embere. A pompának nem kedvelője. Meglátod holnap, milyen egyszerű belől az ő sátra.

– Az a része, hol a követséget fogadja?

– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. Magas rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki.

– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár?

– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, nemkülönben körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek főbbjei.

– És a követség?

Levente megütődve nézett Niketászra.

– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni!

– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza Niketász, – nem fojthatva el bosszúságát.

– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a szót.

Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták ezüst- meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, hatalmas kannákban üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal mellé tessékelte Niketászt és főbb embereit.

– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, igyatok, senki meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! Nektek is, vitézek!

Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. Árpád akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza népével. Ő nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege alatt érezte csak jól magát, étel, ital jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek sátra felett. Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az ideverődő hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak föl a tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre? Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas tűz köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. Bizonyos, hogy hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, haszna lesz-e, ha mennek?

– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh.

Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, tarsolyát kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem komor tekintete helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben most ügyet sem vetett öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s boldogan borult anyja kebelére.

– Hadba megyek, édes anyám!

– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – nincs itt senki rajtam kívül?

Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan lehajlott kezére s zavartan hebegte:

– Engedjen meg, édes apám uram.

– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt: fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása áldás lészen az ő népének.

Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan csatangolt, alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán, Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl?

– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség jött a görögök császárától.

– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente.

– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit akarnak?

– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram?

– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, – mondotta Árpád kedvetlenűl.

– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint?

– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép, ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére.

– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat?

– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy vált az esze.

– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének.

– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére, mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy eleinknek Csaba regélte?

– Jól vált az esze? – suttogta Özséb.

Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel hallgatta Levente okoskodását.

– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete.

– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. – Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől?

– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram, hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar. Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram?

– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak?

– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden nemzetség.

– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász?

– Öt ezeret.

– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll?

– Hétszer ötezer.

– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon. Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők.

– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép Hajnát!

– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is, hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket. Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek. Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet, fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre?

– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még, édes apám uram?

– Szabad, szabad.

– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény, jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a népek szeme a magyarok gazdagságán.

Árpád feddően nézett fiára.

– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá. Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel.

Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott.

– Megértettél-e, fiam?

– Meg, – riadt fel Levente.

– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind a nemzetségek fejei gyűljenek egybe.

Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva Özsébet, visszahúzódtak a sátorba.

Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett előző éjjel…

Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott.

– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed, mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán.

– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is. Hátha minket is odavisz az álom?…