AZ ALPÁRI SÍKON.

A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel.

– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond.

– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid.

– Nem értem a szavadat, ját.

– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s Tisza közt. Vereködhetsz.

– Vereködök is.

Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek, így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette.

– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk. Halljátok, magyarok?

Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén, felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét halomra hullott bolgár vitézek teste födte.

– Előre! – kiáltott Árpád.

– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid.

– Haj, magyar, haj!

A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny, eleibe vágva a had derekának.

Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a magyaré lenne?

– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár sereg.

Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán oldala mellől, míg szembe kerülnek!

– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán paripája.

– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már nyeregbe is pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal.

– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel verekszel.

– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég magyar kardjának egy suhintására.

– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a vágást Zalán s reccsenve esik szét Botond vértje is.

– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi kardját Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond.

Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova mellett.

– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz volt, lovak patkója ne gázoljon rajta.

De a bolgár nem a fajta nép, mely vezérét vesztve, hanyathomlok rohan, amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb dühvel osztja a halált.

– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap megáll csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a Duna s Tisza közén.

– Haj, magyar, haj!

– Haj, bolgár, haj!

– Haj, Tarkacs, haj!

– Haj, Jelekh, haj!

Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind a két részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint a sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű tusát, ember ember ellen.

Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld nyelte volna el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy pillantásra megállt Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles körme vágna Árpád szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a fejedelem, az apa.

– Előre! Előre! Utánuk!

Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a száz dalia, de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú szivüket elragadta a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt próbálja a repülést, szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. Piros vérük hullásával szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni sugallat küldötte volna a halált: halljatok meg, piros véretek öntözze meg a földet, hogy apátok népe jobban megfoganjon.

Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár vitéz holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt verve, ki halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a magyarok kardja elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár uralomnak Duna s Tisza mentén, vége! Árpád lett itt az úr.

Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie kell újra. Diadalmenet helyett gyászmenet. Némán, lesütött fővel halad a rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. Viszik ama táj felé, hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád sátora. Ott várja Özséb remegő szívvel urának s fiainak érkezését. Már szaladgáló fiú Jutócs, a legkisebbik. Van neki kicsi nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a földből s nincs más játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához, százszor, ezerszer kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit hoznak neki? Arany kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár?

De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen keblére szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten igyekszik szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze nélkül a szomorú menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, hogy két holttestet hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai holttestét.

– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s jajszava felhat az égig.

Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. Némán öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon rebegi:

– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy fiunk…

De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes szemmel állnak körül a vitézek.

– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja egyenkint. – Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem halljátok. Szívemről szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, jaj, ébredjetek! Nem értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem látják könnyemet. Ébressze kigyelmed! Szép zengésű szavát talán meghallanák.

Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől.

– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel.

– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. – Mire szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel szivemnek vérivel!

Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi sátrába az örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. Sötét éjszakával halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud örülni a nagy diadalnak. A fejedelem álmatlan virrasztja át a bús éjszakát. Ő nem engedheti át magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s vezérelte ide, hogy állandó hazát szerezzen népének. Az ő lelkét, az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb gondolat. Szeme fiainak holttestére tapad, de lelke egyebütt jár.

Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak a közepén van.

Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a barmoknak, – de nem ad állandó hazát.

Folyó nem lehet egy ország határa.

Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé.

Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia földje nem lesz az övé, fele munkát végzett.

Haditerveket szőtt egész éjszakán.

Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín hajában sűrű fehér szálak csillogtak a felkelő nap fényében. Egy éjszaka tíz esztendőt öregedett…

– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – Sietnem kell. Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől elhivattatám…