INDUL A MAGYAR ATTILA FÖLDJÉRE…

A bolgárokon s bessenyőkön szerzett diadalnak nagy ára volt. Húszezer bolgár mellett tízezer magyar vére áztatta Etelköz pusztáit. Sok magyar vér folyt el Bolgárországban is, sok folyt el Pannónia földjén, az Arnult császár segedelmére vívott csatákban is. Botond és Kusid erősen megfogyatkozott sereggel kerültek vissza. Egy nagy temetőt találtak, melyet egy megritkult nép vett körül. A tizennégy esztendős fiúkat a fegyveresek közé számították: így számoltak össze vagy harmincezer magyar fegyverest a nagy vérvesztés után. Öreg férfiak, asszonyok, gyermekek, innét-onnét összefogdosott rabszolgák kerekítették ki az Attila földjére készülő magyart egy félmillióra.

Ez a maroknyi nép kerekedik föl, hogy visszaszerezze Attila földjét. Ily nagyot csak magyar merhetett! Ezt csak Árpád cselekedhette meg, kiről feljegyezé Bölcs Leó császár, hogy méltóságos és körültekintő, okos és vitéz vala…

Ám minekelőtte felkerekedék Árpád és népe, a fejedelem egybehívatá a nagy nemzetgyűlést. Megjelentek mind a törzsek és nemzetségek fejei, a főbb tisztet viselő öregek, s midőn együtt valának, a fejedelem elé lépett Töhötöm s két oldalán Kusid és Botond.

Árpád csendet intett s akkoron megszólalt az ősz Töhötöm. Elémondá szép rendiben, hogy merre jártak. Látták egy részét Attila földjének. Lovaik ittak a Tiszából és a Dunából, Attila földjének két legnagyobbik folyamából. A magyar vitézek fegyvere megtörte a német császár nagy ellenfelének, öreg Szvatopluknak hatalmát. Túl a Dunán esett meg a nagy hadakozás. Szvatopluk futással mentette meg életét. Zobor hegyére, rengeteg erdőbe menekült s midőn ők visszatértek, halála híre jött a rengetegből. Meghalt nagy bánatában. Ám maradott két fia: az egyiknek szintén Szvatopluk a neve, a másiknak Moimir. Bizonnyal tovább folytatják majd a hadakozást a németek ellen s ha most indul a magyar visszaszerezni Attila földjét, jókor indulna épen. De elébb a Duna s Tisza közt még nagy csata vár a magyarra: nagy, erős serege van ott Zalánnak, kinek népéből egy szál sem vett részt az etelközi hadakozásban, merthogy Zalán Simeon hadával tört be ide.

– Zalán! Zalán! – zúdult fel egyszerre a gyülekezet s egyszerre ezer kard villant meg. Bosszú tüzében lángolt minden arc.

De a fejedelem csendet intett újra. Elrejtette lelke háborgását.

– Beszélj most te, Kusid.

S mondá Kusid, amint következik:

– Nagy fejedelem s testvéreim! Ahol jártam, mindent jól megvigyáztam. Bizony mondom, nem rege, mit Csaba vezér a mi őseinknek beszélt Attila földjéről. Rengeteg erdők kerítik mindenfelől a végetlen síkságokat. Folyóknak s patakoknak vizében nyüzsögnek a halak. Erdőkön, mezőkön csordaszám legelnek a vadak. Duna-Tisza közén övig érő fűben gázoltak lovaink. Ám ne gondolja senki, hogy mesét mondok, ihol a tarisznyámban hoztam egy darab földet s egy marék füvet. Nézze minden: mely fekete ez a föld s mely puha!

Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre járt a föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely fekete s mely puha!

Akkor felmutatá a füvet.

– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél!

Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok:

– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél!

Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a fejedelemnek: ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a kulacsot.

– Édes mint a méz, – mondotta Árpád.

És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: édes mint a méz!

Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a gyülekezetnek:

– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy akarattal, hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét?

– Akarjuk!

– Hirdesse hát ki-ki a maga nemzetségének s szolganépének, hogy készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán indulok minden népemmel. Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba minden a maga lábas és lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt utánunk s amit a föld eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne mondja senki sem, hogy üres kézzel járó, jött-ment nép a magyar. Úgy legyen!

– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s búgó kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát.

– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! Kétszer hét nap multán mind talpon legyetek!

Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz népe. Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden lakója egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol nagyobb biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is ezer gondja, mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent akar vinni magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa vezeti? Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az asszonynép még a guzsalynyelének is helyet szorít: más ez, mint amit majd az új haza erdejében vág az ura. És égnek szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan kenyeret, mert ki tudja: lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban? Szakadozott ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a földön, melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük, kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze, messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja, folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk?

Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása, viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha pusztulásba vezeti!

És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk.

De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is.

– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat: rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a másikat.

– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja Tarkacs.

– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, – mondja Jelekh.

– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő?

A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban, előlép s mondja:

– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek: térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk, halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt!

– Ez így! – hagyták helyben mindannyian.

Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét, felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták:

– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog?

Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte:

– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes csemetéim!

Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg?

– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam, kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer, hullasd egyszer az örömnek könnyeit is!

Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott csorranni egy könnycsepp!

– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte Özséb.

Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha, soha!

Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába.

– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk, úgy-e, fiam?

– Igen, apám uram, igen.

Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek, melynek az aggja is fiatal?

Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem, Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik, kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska, viszlek, viszlek, messze földre, szép országba.

Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent, mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá: sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze, egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon!

Hiszen ez jó kedvű nép!

Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog.

Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó kiáltásba:

– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl!

Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol pihenőre.

– Előre, baltások! – kiált Botond.

Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap. Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére. Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön, a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad, emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre!

Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett Attila földjére!

A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul, elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt. Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá. Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban.

Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.

Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.

– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép?

– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet mindenfelől.

Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap. S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet. Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész gyermekeket.

– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem.

– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten.

– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember.

– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám.

– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket, mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak.

– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne csüggedjetek.

Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott, csókolta ruhája szegélyét.

Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek, hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek, Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti sanyarúságotoknak!

Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros fényéből.

– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a magyaré marad e föld időtlen-időkig!

Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad, egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben. Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel, halállal, ha másként nem lehet.

Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt, egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen.

De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe, mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét. Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket. Örüljön, örvendezzen a szívetek.

És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek, gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a földet, megáldja a népet.

Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért.

– Áldjon meg minket, édes apám uram.

Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig hallhatóan:

– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld. Időtlen-időkig…

Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere, jere, szárnyas Halál, jere. Várlak.

Álmos utolsót lehelt.

– Meghalt, morajlott végig a sokaságon.

Özséb fehér lepelt terített reá.

Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt.

Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím, már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája. Ott a kard, a dárda, a nyíl.

– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy kiáltás a gyászoló gyülekezeten.

S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre zuhan két holttest a sírba.

Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon.

Pihenj békében, Álmos vezér!