REGÉK VILÁGA.

A dnyeszter-menti végtelen síkságon tüzesen sütött vissza a lemenő nap. Ennek a végtelen síkságnak közepe táján, szelid emelkedésű dombon állott a fejedelem hatalmas nagy sátra, melynek arannyal, ezüsttel szőtt selyme biborpiros fényben látszott égni a nap ráverődő sugaraitól. A színarany oszlopok, melyeken a sátor pihent, szemet kápráztatóan ragyogtak, s az oszlopok tetején az óriási aranyalmák, mintha pótolni akarták volna a lemenő nap világát: messze bevilágítottak a végtelen, csendes pusztaságba. Nyugat felől gyenge szél kerekedett s meg-meglengeté a turulmadaras zászlót, mely uralkodni látszott a síkságon meghúzódó nagyobb és kisebb sátrak tengersokasága felett.

Árpád népe készülődött az éjjeli pihenőre. A sátrak előtt lobogott a tűz, s a fejedelem sátrától nézve úgy tetszett, mintha az égnek minden csillaga leszállott volna, hogy itt megpihenve, újra visszaszálljanak az égre s őrködő szemükkel vigyázzanak majd a pihenő, alvó magyar népre. Az agg Álmos egyedül ült a fejedelmi sátor előtt s gyönyörűséggel pihent meg lelke a felséges képen. Az alkonyat csendjében ide hullámzott a tüzek mellől a hosszú, tikkasztó nyári nap után egyszerre megelevenült élet zsibongó morajlása. Asszonyok, leányok forgolódtak a tüzek körül, kipirult arcú fiúk forgatták nagy serényen a nyársra húzott vadpecsenyét a csillogó parázson, míg a férfiak, kik most kerültek haza vadászatról, a tűz mellé heveredve beszélték vadászkalandjaikat. Öregebb rendű asszonyok a sátrak mellett csendesen kérődző tehenek és bivalyok tejét fejték nagy sajtárokba s a feszült tőgyekből csorgó tej zubogása mint távoli csendes eső zúgása jutott el a fejedelem sátrához… Az apró, egyszálinges gyermekek settenkedve lesték, mikor telnek meg édes, meleg tejjel a sajtárok s egyszerre hárman-négyen tartották oda fakannájukat: tőtse meg, nannyó! Nekem is, nannyó! Ide is loccsintson egy cseppet, nannyámasszony!

A legtöbb sátor mellett kancák is állottak. Szépen, nyugodtan álltak s tűrték, hogy az asszonynép utolsó cseppig kifejje tőgyükből a forró meleg, méznél édesebb tejet. Az öregebb rendű emberek, kik kancatejen nevekedtek fel, többre becsülték azt a tehén meg a bival tejénél. Azt mondták s tartották, hogy a kancatejből lesz az igazi vér. Tüzes állatnak tüzes a teje. Kancatejet ivott Attila, az Isten ostora; azt ittak a vitézei. Bezzeg meg is hódították az egész világot… De lám, hogy csendes vérű tehénnek s bivalnak tejét is issza a magyar, mindenféle népek belekötnek, nincs maradása sehol, örökös vándorlás a magyar élete…

Fel-felkapott egy-egy szót a szél s vitte szárnyán a fejedelmi sátor felé. De a sátor előtt most csak Álmos ült, az agg Álmos, egyedül.

– A kancatej tűzzé-vérré válik, – mondotta egy erős hang, – a tehén- s a bivaltejből savó lesz. Én mondom ezt nektek, a farkas khán. Hej, ha én!…

Tovább nem mondotta, úgy látszik, bölcsebbnek találta, ha nem folytatja, fűzi szóval a gondolatját.

De az agg Álmos így is eleget hallott. Elkomorodva tekintett a farkas khán sátra felé, mely egy nyillövésnyire volt a fejedelem sátrától.

– Ihatsz te akármiféle tejet, – dörmögte magában Álmos, – a véred baskir vér marad. Hűtlen szívvel elhagytad a véreidet, te farkasfejű, farkaslelkű cudar, merthogy főkhánnak nem fogadtak el. Hozzánk szegődtél cselédjeiddel s azt szeretnéd, hogy nemzetség számba vegyük maréknyi népedet. Mindig fursz, faragsz, virrongást szítsz a magyar nemzetségek közt nagy alattomban. Bárcsak a hazádban vesztél volna, kutyalelkű, kutyafejű khán!

Az utolsó szavakat fenhangon mondta az agg vezér, csak úgy zihált melle a hófehér szakáll alatt. De lelke háborgásának senki tanuja nem volt. Lent a domb aljában óriási máglyatűz körül forgolódtak a férfi s asszonycselédek. A fejedelem legnagyobb fiával, Leventével s a nemzetségek főbbjeivel már három hónapja járja az etelközi új hazát, hadd lássa színről-színre az ő népét, melyet Lebediából az öt folyó közé vezetett. Vajjon ez lesz-e az állandó haza? Vagy csakugyan az van írva a csillagokban, hogy a magyarnak nem lesz addig állandó hazája, míg meg nem szerzi Attila földjét?…

A sátor mélyéből csecsemő gyermek sírása hallatszott ki.

– A legkisebb unoka, – motyogja Álmos s szeme megtelik könnyel. – Nem, nem hal ki a Megyeri nemzetség. Hatalmas fája újabb meg újabb ágakat hajt.

Míg Árpád az új hazát járta, született a negyedik fiú. Hej, mely nagy öröm vár reá, midőn országlátó útjából hazatér! Hogy repülne haza szelek szárnyán, ha a csillagok megjelentenék: fiad született, Árpád! De csillagok nem jelentik, eltitkolják, hadd járja végig Árpád az öt folyó országát; hadd lássa, ismerje meg az új haza minden hegyét, völgyét, vizét, forrását, erdejét: az ő népének való-e ez a föld?

A csecsemő már nem sír. Elszenderűlt az édes anya puha kebelén. A hatalmas kozár király leánya gyönyörködve nézi szivéről szakadt fiacskáját. Nézi, nézi s keresi arcán Árpádnak, a világ legdaliásabb, legvitézebb s legbölcsebb emberének vonásait. Növendék leány volt Özséb, a nagy kozár birodalom királyának egyetlen leánya, mikor Árpádot a hét vezér pajzsára emelte. Ő látta a felséges jelenetet: mint tapadt a magyarok szeme büszkén, áhítattal, reménységgel Álmos fiára. És találkozott az ő szeme Árpád komoly tekintetével. Összevillant a két szempár, s ez az összevillanás egész életre jegyzett el két szivet.

– Enyém leszel, – mondotta Árpád nyugodt tekintete, – mert nekem születtél.

– Tied leszek, – felelte a leány tekintete, – mert te vagy az első minden elsők közt. Az volnál, ha nem is volnál fejedelem.

A növendék leány a szerelmes szív ösztönével érezte meg, hogy ez a férfi, kit a magyar vezérek pajzsukra emeltek, nagyobb, erősebb, eszesebb mindazoknál, akiket eddig apja udvarában látott. Hogy fejedelem az, igazi fejedelem, nagyobb lesz, hatalmasabb lesz királyoknál, császároknál. Hogy ez a férfi senkinek sem lesz, még az ő apjának sem lesz alattvalója, – pedig de nagy a hatalma, de nagy az országa az ő apjának! És jöttek a kozár király udvarába keletről, délről, északról hatalmas királyok fiai, vetekedtek Özséb kezéért: hiába!

– Hát mit akarsz? Kit akarsz? – förmedt rá apja, midőn a királyfiaknak sorban ajtót mutatott.

– Árpád lesz az uram, senki más, – felelte a leány.

– Árpád! Az én alattvalóm?

– A te alattvalód? Nem volt ő s nem is lesz a te alattvalód, apám! Ő a magyarok fejedelme. Ne nézd őt Lebediásnak, aki csak egy nemzetségnek volt a vajdája s megelégedett egy atyádfiával. Hét törzsnek fejedelme ő s meglásd, apám, hozzászegődnek a kabarok is. Mert Árpádot minden népek szeretik.

– A kabarok? Az én népeim? Ki mondta ezt néked, leány? Az én alattvalóim legyenek egy alattvalómnak alattvalói?

Mondotta Özséb:

– Ne felejtsd, apám, hogy a kabarok közelebb attyafiai a magyaroknak, mint a kozároknak. Szinte egy nyelvet beszél magyar és kabar. Egy tőnek a hajtásai. Csuda-e, ha összefonódnak s tőled, merthogy egy kicsit mostoha is valál a kabarokhoz, elszakadnak?

– Hát szakadjanak! üvöltött a király. – S szakadj el velük te is! Mostan jelenték a hírhozók, hogy újra rátörnek kedves magyarjaidra a bessenyők. Hadd törjenek. Ujjamat se mozdítom védelmükre. Majd meglátom, mire megy a magyar nálam nélkül?

– Apám, apám, ne káromold Istent. A magyarok híven segítettek téged hadakozásaidban, de te gyengén viszonoztad az ő hűségüket, ha bajba kerültek. Ők testvéreidnek tartották magukat, úgy is viselkedtek, te meg alattvalóknak nézted őket. Azért ösztökélted Lebediást is, Álmost is, hogy egyesítsék a hét törzset, mert gondoltad: nagyobb erővel támogatnak téged. Hát – egyesültek. Megfogadták a tanácsodat. Úgy egyesültek, hogy még a kabarokat is viszik magukkal. Jöhetnek a bessenyők, nem állnak ki több csatára velök. Nem azért nem állnak, minthogyha félnének. De ki nem unta volna meg azt a sok vége-hossza nincs betörést? Itt sohasem lenne nyugodalma a magyarnak. Itt ők csak szállók. Mennek tovább, addig mennek, míg megtalálják s visszaszerzik Attila földjét. Oda törjenek be a bessenyők!

– Hm, – dörmögött a király, – de jól tudod minden dolgát a magyaroknak.

Felelt a leány s nyugodtan nézett apja szemébe:

– A fejedelemnek, az én jövendőre-lévendőmnek nincs titka előttem.

– Ej de bölcs ember a te jövendőre-lévendőd! Fehérnépre bízza a titkait!

– Az igaz, de ez a fehérnép király leánya, a te leányod, apám!

– Apja lánya, – dörmögte magában a király s bús büszke érzéssel nézett a leány után, ki, mélyen meghajolva apja előtt, kiegyenesedve s büszkén, boldogan távozott a sátorból.

Akkor este a király látta, amint nyugvóra tér leánya, s másnap reggel rettentő lármára ébredett: volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Nem rabolták el: önként ment Árpád sátrába. Mondotta neki:

– Ne fáradj apámhoz sem magad, sem nemzetséged eleit ne fáraszd hozzá az én kezemért. Ha adná sem adná jó szívvel, talán meg is bántaná a te büszke lelkedet. Ime, eljöttem önként, tied vagyok. Követlek, amerre a szerencse vezet téged. Elfogadsz-e hitvesednek?

Mondotta Árpád:

– Önként hogy jöttél, jobban esik szivemnek. Lám, a kabar testvérek is önként jőnek velem. A szeretet erősebb minden földi hatalomnál. Erősebb a halálnál is. Téged Isten vezérelt az én sátramba. Ez órától fogvást te vagy ennek a sátornak asszonya. A sátor földje változik, ma itt verjük fel, holnap ott, de asszonya te maradsz halálig!

Mikor pirkadott a hajnal, hivatá Árpád Tordát, a vén főpapot s megáldatá a frigyet Isten szabad ege alatt. És felkerekedék Árpád az ő népével. És megszállták Etelközt. És teltek, múltak az esztendők. Éltek a vándor magyarok sok esztendőkön által nyugodalomban. Sokasodtak, szaporodtak a nemzetségek. Újabb meg újabb ágakat hajtottak a törzsek. És születék az első esztendőben Árpádnak fia, kinek Levente lett a neve. Aztán telt, múlt az idő, három esztendő multán születék a második fiú: Takarcs. Ismét három esztendő telék el, születék a harmadik fiú: Jelekh. S mintha meg akarta volna mutatni Isten, hogy az igazi nemes fának csak nagy időközökben terem gyümölcse: már dali ifjú volt Levente, növendék legényecske Takarcs és Jelekh, mikor a negyedik fiú született, akinek Jutócs lett a neve…

Aludj, kicsi Jutócs, aludj, vigyáz reád a te édes anyád szeme. Mind a te arcodat nézi, a te vonásaidat lesi: vajjon apád képét viseled-e?

– Apja képét viseli, – mondja Özséb, – de – s ezt mondván, szeliden mosolyog – az én képemet is látom… – S gyöngéd csókot lehel a gyermek homlokára.

Im, a földről már felszállottak a csillagok az égre. Hamvadoznak a tüzek. Mély csend borúl a pusztaságra. A rengeteg gulyák, ménesek szerteszét, nagy tömegekben szenderegve heverésznek s csak ritkán kondul meg egy-egy kolomp, csendül meg egy-egy csengő. Békesség, csendesség, nagy nyugodalom mindenütt: aki látja, nem gondolja, hogy vándornépnek szállóföldje ez. Mintha itt élne ez a nép sok száz esztendő óta, olyan békén alszik, a férfinép a hamvadó tüzek körül, az asszony, a gyermeknép, a gyermeknépnek is a legapraja az esőtartó, széltartó sátrak alatt.

Igen, a földről felszállottak a csillagok az égre. Vakító fehéren ragyog a Hadak útja, ez a hosszú, széles fehér út, melyen egykor, réges-régen Csaba vezér s halott vitézei visszaszáguldoztak Attila földjére… Az agg Álmos szemére nem jön álom. Tekintete a Hadak útjára tapad s lelke szárnyat öltve száll vissza a réges-régi időkbe, az ős hazába, hol a hunok és magyarok bölcseje ringott. Látja az öreg Nimródot s két oldalán két deli fiát: Hunort és Magyart, amint versenyt repülnek paripáikon a széllel, űzve, hajtva a végtelen puszta vadjait. És száll a lelke, nyomon kiséri Hunort és Magyart, kik ötven-ötven vitézzel felkerekedének s vitte vadászkedvök rengeteg erdőkön, végtelen rónaságokon át, mígnem egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy messze elhagyták apjuk országának határát. Az volt csak a szép, gazdag tartomány! Mi tenger vad a rengeteg erdőségekben, a rónaságokon! Csordákban legeltek a bölények, szarvasok, őzek. De im egyszerre külön, a csordáktól távol, felugrott előttük egy szarvas. Azóta sem látott ehhez hasonlatos szépet emberi szem. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál. A lába vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet.

– Utána! – kiáltotta egyszerre Hunor és Magyar.

– Utána! utána! – suttogja az agg Álmos s öreg teste megfiatalodik egy pillanatra. Együtt vágtat Hunor és Magyarral tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken fel, völgyeken, folyóvizeken át. A csodaszarvas meg hol eltűnt, hol felbukkant: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. A paripák habba keveredtek, de Hunor és Magyar vágtattak utána: elevenen akarták elfogni a csodaszarvast.

– Utána! utána! – suttogja Álmos.

De hajh, leszállt a nap, esteledett, alkonyodott s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványban, sűrű nádas rejtekében…

A szarvas eltűnt, de im elvezette Hunort és Magyart egy szépséges szép szigetre. Itt, ezen a szigeten kalandozik most az agg Álmos lelke. Érzi az övig érő, buja füvek, tarka virágok illatát. Látván látja a faóriásokat, amint meggörnyednek tenger gyümölcsnek terhe alatt. Belemerűl lelke a csendesen folyó vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy és apró halak ezreiben. Hallja a madarak énekét: mintha égből szállana minden hang. És ezen a tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember, senki lélek nem lakja. Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala száműzte Ádámot és Évát? Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem halljátok? Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől. Óriás szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas levelü iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, csorgós kút körül, nézzétek, nézzétek! – tündérek táncolnak, lejtenek karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két tündérkirálykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet nézni, de rájok nem. Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, mögöttük a vitézek.

– Rajta, rajta! – biztatja Álmos a megbűvölt daliákat. – Isten rendelte számotokra. Úgy, úgy – suttogja tovább s arca, szeme lázban ég.

Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson. Nagy hirtelen közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, felkapnak egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Velük vágtat Álmos lelke is. Átöleli lelke Hunort és Magyart s a keblükön pihegő, remegő két leányt, a nagy hún és magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a csodaszarvast, nyomába Hunort és Magyart, ő áldotta s termékenyíté meg Hunor és Magyar vérét s ama száz vitézét. Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége. Úgy megsokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten. Erdő vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott nemzetségeknek. Tovább, tovább, nagyobb tartományba! S im fölkerekedtek Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken át, és megérkezének Szittyaországba.

– Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az én nemzetségemnek bölcseje! Kicsiny valál hunnak és magyarnak, ó mért nem terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet vala itt, a te drága földeden mindétig, örökkön örökké Hunor és Magyar népe! De lám az én népemnek sem vala elég. Meg volt írva a csillagokban, hogy Hunor és Magyar vére száz meg száz esztendőkön vándoroljon országról országra… Mikor elégeled meg e nép vándorlását, Isten, magyarok Istene? Mért kellett elszakadni Hunor és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről szakadtak?

Könnybe borul Álmos szemepillája, a könnyeken át látja a bús képet, amint két testvérnép kettészakad: megy a hún nyugatnak, a magyar meg itt marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás nyakába, asszonyok, gyermekek sírása felhat az égig: testvér testvértől szakad el s többé egymást vaj’ látja-e?

Már indul a húnok rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s két oldalán két hős fia: Attila és Buda.

– Utánam, húnok! – mennydörög Mundzuk szava. – Több könnyet ne lássak!

S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha tenger csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a húnok rengeteg áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e tengersokasága elhalad, dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a fák, megdagadnak a folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak meg. Már nem Mundzuk, hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Ő reá tapad minden tekintet szörnyű félelemmel s nagy bizodalommal.

– Ihol a világ legszebb földje! – zúgja Attila s ég, föld megzendül szava zúgásától.

A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba vezér, midőn visszatért az ős hazába megmaradt húnjaival! Ezzel a regével altatta el Álmost is az édes anyja, Emese. Sohasem látta s ime, ismeri minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. Ha ő ezt a földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De édes lenne utána a halál!

Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hún sereg élén, amint összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja sivítását a nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk ijjából röppent ki s repült egyenest a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki Detre a nyilat s roppantja ketté. És hallja az átkozódó fenyegetést: Megállj, Mundzuk, kutyahitű Mundzuk! A hetedik nemzetséged is megkeserüli ezt!

Megkeserülte, meg… Nem volt neked elég, Attilla, az apád szerzeménye. Telhetetlen valál s im nagy világhódításodnak mi lett a vége? Elveszték fiaid apád szerzeményét is. Vajjon okul-e példádon a magyar?

De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca, szeme fellángol, egész valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének fenséges alakja. Látja a nagy királyt, ki szeme pillantásával népeket igazgat s kényszerít hódolatra. Látja, amint fapalotája nagy termében tünődve jár, fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, amint elémondja az álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő csudálatos álmát. Ősz öreg ember szállott le hozzá a magas levegő-égből s ragyogó, szikrádzó kardot kötött az ő oldalára. Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s vitte erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben, le-lesujtott kardjával, folyók és tengerek két felé nyíltak, a városok lángba borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint következik: Az a kard, melyet az ősz öreg ember kötött oldaladra, Isten kardja volt. Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is kezedbe kerül az a kard s vele meghódítod az egész világot.

S im csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad feléjük egy pásztorfiú s mondja Attilának: Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el én tőlem.

Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendül belé, akkorát kiált nagy örömében: Ez az Isten kardja, emberek! És fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a kardot, fiam?

Mondja a pásztorfiú: Amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy egy tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja lehet, s hát vértől virágzik az utó-ballába. Tünődtem magamban: ugyan mi vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Megijedtem, elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Neki bátorodtam, visszamentem s fölvettem a kardot.

– Az Isten kardja ez! – kiált Attila. És megforgatja a kardot s háromszor vág vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé.

– Az volt, az, az Isten kardja, – suttogja Álmos. – Azzal hódítá meg a világot. A világot meghódítá s hajh, ebből a rengeteg nagy világból csak egy darabocska föld maradott meg… Még mindig őrzik a székelyek, várnak minket…

Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal állandó hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája volna a magyarnak is.

Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsaja mellett. Hallja a hún asszonyok egetverő sírását, látja a hún férfiak komor arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, reszkető hangon elzümmögi a csendes éjszakában:

Attila, Attila, húnok nagy királya,
Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
Te ura, királya szittyák s germánoknak,
Valál hódítója a rómaiaknak:
Napnyugotiaknak, napkeletieknek,
Valál rémülete, valál iszonyata
Te minden népeknek!
De ha könyörögtek, megengesztelődtél,
Adófizetéssel te megelégödtél.
Mindez nagy dolgokat te megcseleködted,
Ez világnak hódítását mind te végbevitted,
S sebzetlen maradtál!
Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett,
Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett,
Haj, mégis meghalál!
Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban,
Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban,
Meglepett a halál a te mély álmodban,
Húnok nagy királya,
Mundzuk maradvája!
Haj! ki mondja azt halálnak,
Az orozva járó álmat!
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!
Rajtad boszút nem állhatunk,
Beléd kardot nem márthatunk!
Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!

– Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál, – suttogja újra s könnybe borúl a szeme. Az vár én reám is. Meghalok csendes halállal, soha meg nem látva Attila földjét… Óh, ha megláthatnám, csak egy pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: ihol Attila földje, magyarok. Eredjetek. Kövessétek fiamat, a vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét. Velem ne törődjetek. Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön össze porom az ő porával…

Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek kavarognak: gyász, siralom, romlás, pusztulás, vérözön, testvér testvérnek ontja vérét. Hah! a vasfejű Detre! Még ott van homlokában Mundzuk nyílvesszeje – emlékeztetőnek. Barátságot színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak szívébe. Minden szava méreg. Az a lehellete is. Gonosz szíve fenekére temeti gonosz szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt, világverő Attila idősebbik fiát: – Téged illet a királyság, téged, te vagy az idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába: – Te vagy a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját s ha nem enged bátyád, öld meg!

S hajh, két táborra szakadnak a húnok. Testvér testvér ellen. Isten kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit cselekedtél! Testvéred vére szennyezé be Isten kardját – vége a húnok világverő hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. Utolsó szikrája lobbant el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád elleneid, kiket apád ezzel a karddal földre vert, megalázott. Nézd, hogy hullanak el oldalad mellől legjobb vitézeid, hogy bár a te életed maradjon meg! A világverő rengeteg sereg hová lett? Maréknyi had maradott, gyászos hírmondónak.

Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a maréknyi had – vissza az ős hazába.

– Óh jaj, mit cselekedtem! – jajong Csaba. – Megöltem a testvéremet. Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, jaj!

Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, belemártja a véres kardot: vajjon lemossa-e ezt a vért? Lemossa, le. Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten, halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az ős hazába. És elhivom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük?

– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk!

És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak a tűznek, áldoznak a víznek, áldoznak a levegő-égnek s áldoznak a földnek. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül hozza nékik azt a tűz; ha az nem, a víz; ha a víz nem, a levegő; ha az sem: a föld.

Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken, erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún hajladoznak, integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok, nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ van a székely testvér! A fűszál is feltámadott ellene!

– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek!

És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az ellenség eszeveszetten.

– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad!

Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok kis hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le, simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt! Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyuzzák, forognak maguk körül mint a forgó szél.

– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok? Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből s mind azt zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely!

És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt.

– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba.

– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegő-égbe…

Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, Csaba, állj meg! – riad fel Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél? Vissza, vissza, bajba van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a hún vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek, merre tüntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el? Vaj’ ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég?

Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az ős hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan indultatok s de kevesen jövétek vissza!

Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombol a szívük, de az öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az indulás idejét meg nem jelenti. És várják, várják a megjelentés idejét… Im, már őszbeborult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a gyászének. Ennek is ez a vége:

Halál, halál, csendes halál,
Nem vagy te igazi halál!

– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még akkor is élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján, ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajba van a székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a földre, leszállanak: hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a cudarokat, kik a székelyre támadtanak.

– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán. Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én szólok te hozzád, Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar, készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg e földet meg nem csókolám. Nem, nem!

Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a csillagok. Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: messze keleten, az Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a nap. Az agg Álmos elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette észre, hogy háta mögött áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva érintette meg az öreg ember vállát.

– Te vagy, Özséb?

– Én vagyok, apám uram.

– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs született?

– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram.

– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. Igazat regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek e világon. Ott halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok meg. Hát te szeretnél-e ott élni?

… repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…

… repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…

– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram.

Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította.

– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék.

Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai koszorút fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha megrendült volna a föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, hirtelen felkapta gyönyörű fejét az öreg ember öléből, keble hullámzott az édes örömtől: jön az uram, jön! Az én nagy uram! S az én dali szép fiam. Hallja a kürtszót, apám uram, hallja?

– Hallom, menyemasszony, hallom.

– Hallja a lónyerítést, hallja?

– Hallom, menyemasszony, hallom.

– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, apám uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi?

– Érzi, fiam, érzi.

Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult:

– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön Levente.

Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl a napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára vinnék.

– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már kiveszem az arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen fekszik a szeme, a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se nézne s mégis lát mindent. Édes nagy uram!

Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg ajakán. Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes asszony, félre inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a kengyelt, míg ura leszáll a paripáról.

– Hát engem, édes anyám?

Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az ölelő karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor vége ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy mennek föl a sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé.

– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra elkomorodik az arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a két fiú karja.

– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a hatalmas fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén aranybölcsőt ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve:

Csicsiss, bábó,
Nincs honn apó,
Ha ma nem jő,
Sohasem jő.
Csicsiss, bábó,
Hol van apó?
Elment, elment
Öt víz közé.
Öt víz között
Arany mező,
A mellett van
Gyémánt erdő.
Abba szalad egy őzecske,
Utána egy szekerecske,
Szekerkében kerekecske.
Csicsiss, bábó,
Jön az apó,
Ha ma nem jő,
Sohasem jő,
Csicsiss, bábó, csiss!

Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s nézik, nézik nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád véréből való vért. A negyedik fiút.

– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, nem öregedel meg ezen a földön.

– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja visszafojtani ezen való örömét.

– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, sem nem elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk Attila földjét…