A FARKAS KHÁN LEÁNYA.

A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú népet hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a fejedelemével. Tizenkét szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a számasincs drágaköveket, a mindenféle színek pompájában játszó selymeket, tarka virágú szőnyegeket. A szekerek után három gulya és három ménes kolompolt, minden gulya s ménes mellett kilencz-kilencz gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes akkora volt, hogy a szem nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres vitéze is volt annyi, hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű és farkaslelkű khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek egy-egy rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit. Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy ura lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is szállásoltak.

Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek vezérei, bár valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal egyenlőnek. Nem bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább hasonlított a farkas fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a magyarok, amint közéjük került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. Jedajk khán volt a becsületes neve. A pásztoremberek esküvel erősítették, hogy a farkas khán éjjelenkint igazi farkas képében jár s ólálkodik a magyar nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a ménesből eltűnt, azzal mind a farkas khánt gyanusították.

– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – mondották a magyar urak csikósai.

– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel cimborálnak azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – Hiába megyünk az eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott vannak a farkas khán ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű forgószél kerekedik s a ménes úgy eltűnik, mintha föld nyelné el.

Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is fogta a farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy harmadfűre menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak csak a csontja. Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, vergelődött, ki akart mászni a veremből, de mély volt a verem, valahányszor nekirugaszkodott, visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta az ostorával, hogy a bőr leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt! Emberalakra változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne bántsa, hagyja meg az életét s neki adja fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is eresztette, de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, szeme közé vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, he?

Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy nagy fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott világon való életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha leánnyá nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a bokáját verte s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág lángveres, hat ág fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld volt, mint a fű olyan zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s úgy hányta a szikrát, hogy ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is szaladt a sátorból s a ménesig meg sem állott!

Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé s reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva hallgatta a vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól tudta, hogy mese ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte ő a farkas khán leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit Birtikről, a farkas khán leányáról beszéltek. Mese volt, hogy Birtik hol macska, hol leány alakjában mutatja magát, de az már nem volt mese, hogy Birtik haja bokáig ért le s hogy ez a csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem volt mese, hogy hat ág lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az sem, hogy zöld színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha nem is hányt szikrát, valóban úgy tetszett neki is néha, mintha szikrádzanék, néha meg mintha lobogó lánggal égne. Szörnyű szép volt Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre ellenállhatlanul vonzotta magához az ő szívét, ugyanakkor meg valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást érzett. Ha néha kezét kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és dermesztő hideget érzett minden tagjában.

Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, hogy látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány természetét: igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. Doromboló, hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok álmatlan éjszakája volt Leventének a leány miatt. Anyja aggodalommal látta, mint sorvadoz legnagyobb fia, mint húzódik beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s az anyai szív ösztönével megérezte, hogy Levente testet sorvasztó, lelket betegítő, tépelődő szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy Levente mindennap ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt nyargalják be a végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat. És nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. Anyai szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s gyakran szelíd szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt népe közé fogadta. Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb vitézeivel felkerekedett, hogy bejárja Etelközt, s magával vitte Leventét is! Legalább erre az időre kikerül annak a leánynak gonosz varázslata alól. Mert csak gonosz varázslat lehet, ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan sorvasztja. Ime, de más volt Levente, mikor az országjáró útról hazatért! Melle kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült, napsütötte arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett – mintha újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a magyar vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron Attila!

Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a sátor előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész háza-népe. A színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött ajándékba Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst szálakkal átszőtt abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, melyeknek nem volt háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. Özséb Álmos és Árpád közt ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a dajka állott, ringatva, csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A nőcselédek puha, fehér cipókat raktak az asztalra, a kisebb fiúknak arany bokályokban frissen fejt tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, úgy amint megsült a nyárson, tettek az asztal fejére.

Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten, mosolyogva nézte a kedves jelenetet.

– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még?

– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött ő.

– Nem olyan messziről, mint apám uram, – jegyezte meg Özséb s rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett reá.

– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk.

– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam az őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még?

– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – Nagyapám uram lelke mindig ott jár.

– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a kis Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó édes anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt az unokák közül.

– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával beszélne. Ott akarok meghalni én is…

– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte Özséb.

Levente felriadt a kérdésre.

– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem lesz elég nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s népeket, melyeket Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére van az ereimben!

Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet.

– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te dolgod. Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem népem örökös vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én koporsómba.

– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg Álmos s reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, – fordult Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy tied legyen az egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül csak egy darabocska föld maradott, akkora, a mekkorába leeresztették a hármas koporsót s hármas koporsó mellé a rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely boldog az a fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár a népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az is marad időtlen időkig.

– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – mondotta Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy szertelen hírvágy forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a világverő Attila.

Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak:

– Nyergeld meg a vasderest!

– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is pihentél.

– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt Levente.

– Arrafelé akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb szomorúan a farkas khán sátra felé.

– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök vadat Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. Ma mutatom meg, hogy férfisorba léptem.

A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a nyakába, dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas khán sátra felé…

Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána.

Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a lelkükben e pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú nem látja meg Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly féltve, titkolva: Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús sejtelemtől vonaglott…

Arra felé, arra felé, látni még egyszer Birtiket! Meg akarja mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány gonosz varázslata alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával bejárta az új hazát. Elemi erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy az ő híre, neve megreszkettesse a földet s annak minden népeit. Eddig egész valóját nyügbe szorította a bűbájos Birtik, kiben embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége egyik pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a Levente nevet.

Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme előtt egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem látott soha, de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül is. Aki méltó lesz hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban született, arany bölcsőben rengetődött. A mesék világszép királykisasszonya ez, kinek kezéért császárok és királyok versengenek, de ő szolgaságba veri mind a császárokat, királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép leányt…

Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, kikkel oly sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok nyomán. A következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, szeme diadal tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig megérkezése után, felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal égni látszott hajának az a hat ága, mely világ csudájára rézvörös volt, míg a másik hat ága feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a férfiúnak, ki e hajszálakhoz köti szívét, életét. S azok a szemek! Az egyik angyali szelidséggel hiteget, a másik nem tudja rejteni a bűbájosok gonoszságát. S a hófehér arc s ennek az arcnak gyenge pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér macskafogak! S a hófehér nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme kincseket érő! Ruhája kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte bele arany, ezüst szálakkal a világ legszebb virágait.

Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: ma varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a nagy, a hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb lesz, világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem szolgálója, mint a többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az urával, de több ennél. Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem marad Baskiriában, honnét az ő apjának megalázva kellett elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába kerített népek áradatával az egész világon.

– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az ifjúnak.

Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a sátorból kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, gyengén elpirult, keze remegett Levente kezében.

– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő keze is.

Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta kék volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy színben ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a bűbájos, gonosz varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem angyal, ki most szállott le az égből, hogy a tiszta, bűnös gondolattól ment szerelem virágát ültesse a földi emberek szívébe.

Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná!

– Apád is jön? – kérdezte Levente.

– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele.

– Hát ezen a lovon ki jön?

– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva.

– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s azzal megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte fel a nyugtalanul prüszkölő fekete ménre.

Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete szerelmesen pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor megszólalt.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy mióta elmentél, minden nap magamban kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – hiába. Mikor már-már nyomába értem, bevette magát vagy a rengetegbe, vagy a nádas közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Hiszed-e, hogy ennél a szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és Magyar szarvasa sem? Egyszer beugrottam utána a nádasba, de nyakig süppedt a lovam. Alig tudtunk kivergelődni. Azt hittem, vége, itt pusztulok. Reád gondoltam, Levente, s úgy féltem a haláltól! Megsirattál volna-e, ha meghalok?

– Meg.

– De röviden felelsz!

– Mondom, hogy meg.

– Mindég sirattál volna?

– A férfi nem sír, a férfi gyászol.

– Halálig gyászoltál volna?

– Halálig.

– De azért lett volna feleséged. Úgy-e?

– Úgy.

– Hát te így szeretsz?

– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni.

Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente.

– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem azt a szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem nyugszom.

– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett megdöbbenéssel.

– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik velem. Velem senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm meg. Miatta fenyegetett a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra születtem-e én, hogy hideg ingoványnak fenekén kigyók marják testemet? Nézz reám!

Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly félelmes, oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, hiába!

– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó lángban égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem nő volt ez többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát arra, kit áldozatul kiszemelt.

– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj!

Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott föl egy forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott Levente. A két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a feje fölött. Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, melyet Hunor és Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre eltűnt az ingoványban.

– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg elevenen!

De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze nélkül sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! Nyomában mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! Már elejbe is kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: könnyű lába alig éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen megfordul a szegény szarvas, s megfordulván, reszketve, hökkenve áll meg: szemtől-szembe kerül az amazonnal, ki háromszor huszonnégy napja üldözte hiába. Egy pillanat s Birtik nyilától szíven találva roskad össze a csudaszép állat.

A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról hétágú ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S mintha hét ágú kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a csudaszép szarvas vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész teste reszket belé.

– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a kutyát!

– Meg, meg, – mondja Levente komoran.

– Hát te nem örülsz?

– Nem.

– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm?

– Ez nem.

– Világosabban beszélj, Levente!

– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama csudaszarvasnak, melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem hiába. Mert az a szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a paradicsomhoz hasonlatos vala. Ez a szarvas is paradicsomba vezetett volna minket. De te megölted. S még halálában sem esett meg rajta a szíved. Van-e szíved, te leány?

– Van. De nem gyáva, mint a tied.

– Leány!

– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. Értetted-e, Levente?!

Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a kihült testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton ütve, vágva habba keveredett lovát.

Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente nagyot sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, merre. Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán.

Az utolsó könycsepp.