VILÁGSZÉP HAJNA.
A farkas khán leánya két egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor éjszaka, mikor tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől tíz csikóst lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem messze, látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző csapatot, akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s egész nap a csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor már oly nagy hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták utólérni.
A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, mikor Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit a bessenyők küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok jöveteléről. Ám a bolgár sereg vezére nem hitt Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős fedezettel egyenesen a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi Marcianopolis helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes udvarával. Ő már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében még nem volt igaz keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a keresztény vallás, ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép megőrízte az ősi bolgár szokásokat. Simeon császár, éppen mint egyik őse, a híres Krum király, aki sok borsot tört a görögök orra alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek híve maradott. Háromszáz szebbnél szebb asszony volt udvarának az ékessége. Ez a rengeteg asszony valóképpen az udvar pompájához tartozott, rablott vagy pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak az országoknak, hol a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt közülök igazi feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség virága, Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak, hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette feleségül. Őt is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. Sokszor próbálták visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, múlt az idő, Hajna is megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő lett Simeon első felesége. Három fia s egy leánya született Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna lett kedvence: ezt a gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért, minden dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, apján, testvérein kívül férfit alig látva. Babonás félelemmel őríztette Hajnát Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S vajjon hozzá méltó ember rabolja-e el? A népek csak messziről láthatták s csodálhatták Hajnát, ki szebb volt az anyjánál is, a világszép Hajnánál.
Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota földalatti folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és cselédjein kívül más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, ott haltak szörnyű halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási termek nyíltak, pazar keleti kényelemmel berendezve, melyek ember nem látta, rejtett ablakokon kaptak felülről gyenge világosságot. Ezer ördög lakjék abban az emberben, ki ide talál, – s ha ide talál, vajjon látja-e többet Isten áldott napját?
Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár színe elé.
– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt Birtik az udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? Im, nézzetek reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban végig omlott testén csuda-haja. Szinte egészen beborította.
– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, hogy jobban szemügyre vegye a természet e csudáját.
– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s különösen a leányát.
– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát!
Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt.
Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony, kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra.
– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar és baskir keverék vagy.
– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám magyar. Jedajk khán leánya vagyok.
Simeon összeráncolta homlokát.
– Hallottam hírét apádnak.
– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg, úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem pedig…
Itt zokogásba fulladt a leány szava.
– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé szelidültek.
– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az ördögfajzat, meggyalázott…
– Meggyalázott!
– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön?
– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére.
– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy annak legdrágább kincsét elrabolja.
– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e?
– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát!
– Hajnát! – ordított Simeon.
Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven egy-egy óriás.
– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők: fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé. Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát!
Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak.
– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! – kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek.
Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így tudná kormányozni!
A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult rá.
– Kegyelmes császárné…
– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem.
– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak. Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat.
– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve.
– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó ördögöt!
A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel.
– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz, mint ő neki egykor.
A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy császár leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta ezt ő magános óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt arról, hogy egyszer eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő módon megkéri Hajna kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás keblére omlanak. A két testvérnép örökös frigyet köt… S ím a magyarok, nagy balgán, ahelyett hogy felednék a régi sebeket, miket egymáson ejtettek, betörnek az ő urának országába s Levente, Árpád fia, még mélyebbre akarja vágni a be sem heggedt sebeket…
Lelkét annyira elfoglalta ez a szomorú gondolat, hogy alig vetett ügyet Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen meghajolva állott előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét.
– Jere velem – a leányomhoz.
Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar közelébe juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában hált Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással fogadta a csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga mellett tartotta öreg dajkáját s egy leányt, ki kicsi korától játszótársa volt. Egész éjjel nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában.
– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt bátortalansággal.
– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. Megzavartál te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, mint te. Két szín a szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két szín a lelked is.
– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág láttak. Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem félned tőlem.
– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld szemed mintha szikrát hányna.
– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a bosszú vágyától.
– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták nekem. Az öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme mint két ragyogó csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka beszédes, nevetős, csak ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen lecsendesül. A szíve arany.
– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. Ördöngössége teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő a külsőm, pedig a lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én vagyok.
– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer!
– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s Levente itt lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg nem ölik…
– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam egyszer!
– Aludjál, Hajna.
Az öreg dajka szava volt ez.
– Nem tudok, édes öreg dajkám.
– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, Hajna. Rosszat érzek.
– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem.
A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, csókolgatta.
– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj.
– Alszom, alszom…
– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet.
– Alszom, alszom…
Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. Elaltatta dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az éjszakát. Mind azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s vad kárörömtől reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan oktalan fejjel, bolond szívvel Levente a veszedelembe…
