HAJNÁÉRT HAJNÁT!

Már két napja mult, hogy a Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna mellől Levente nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar vitéz volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, dárdája ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú haja vértől csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a vér.

– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz?

– Ülök, – felelt röviden a magyar.

– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg?

– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a testöm.

Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta Bekőnek.

– De inni tudsz, úgy-e?

– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, most adjatok lovat, megyek veletek.

Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, belefogódzott Botondba.

– Sok sebet kaptál?

– Eleget.

– Vereködtetek a bolgárokkal?

– Egy kicsit.

– Mikor?

– Tegnap.

– Esett-e el sok magyar?

– Esett kettő-három.

– Hát bolgár?

– Hagytunk vagy tízet hírmondónak.

Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a szárnyas.

– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő.

Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s haldokló vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban.

– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond.

– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor éppen ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték magukat – másvilágra küldöttük.

– Futottak?

– Nem lehetett. Bekerítöttük.

– Vitézül vereködtek?

– Akár a magyarok.

– Kapott-e sebet Levente?

– Egyet-kettőt.

– Pihentek-e a magyarok a csata után?

– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek. Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak siessünk. Levente eddig döngeti Preszláv kapuját.

– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond.

– Előre! Előre! – zúgták mind.

Niketász megszólalt:

– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá érünk.

– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget a másvilágon.

Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a csatában. Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek testén nem lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen kötözgette a – saruját. A saruját, nem a sebeket.

– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén a saruját kötöző magyarra. – Lovat neki!

A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha most indult volna hazulról.

Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt összeszorult a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek elébök.

– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját?

– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem szeretném, hogy megcsúfoljanak a bolgárok.

Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. Niketász és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a magyarok le sem szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy szundikáltak egy keveset a csendesen legelésző lovakon.

– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú ásítással el is aludt menten.

Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg után eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a szundikáló vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban s a máglyák körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas nyársakon forgatták, sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. Két napja mult, hogy étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a magyar sereg – ki tudja, hány napra kell most jóllakniok? De a lovas vitézek most sem szállottak le lovaikról, odavitték mindeniknek a pirosra sült nagy darab pecsenyéket. Egyik-másik kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst is. Ezek levették a nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy kötötték vissza a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra, mint azt a magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a húst s aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már nem volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi mulatság. Volt kacagás, ha egymást jól fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar forr.

Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és Kusid kürtöt fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való hajigálásnak, úgy ült minden magyar a lován, mintha oda cövekelték volna. Megrendült a föld, amint egyszerre megmozdult a sereg s rengett tovább, amerre húzódott. Szűk völgyben haladott a sereg, az égből csak egy darabocskát láttak. Oldalt, előttük, mindenütt erdő, sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a völgy, szélesebbre terültek az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő nap fényében megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok tornyú vára.

– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond hangja.

– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – Felénk vágtatnak!

Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas vitéz. Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak kövein.

– Baj van, ját, – mordult fel Botond.

Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal.

– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente!

A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta el, mi történt.

Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s mind ami fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga várába. A császárkisasszony azonban ott rekedt az ő várában. Levente, hiába tanácsolták, hogy üldözze a császárt, nekivágott Hajna várának. Sok magyar vitéz esett el a vár előtt. Felülről mint a verebet, úgy nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha mind itt veszünk, úgy is bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s féktelen dühvel esett a vár kapujának. Nem hallottátok a kapu döngését? Csuda. Aztán egyszerre megnyilt a kapu.

– Betörtétek?

– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven vitézzel berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. Kelepcébe csalták.

– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy csakúgy surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok!

Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra sem telt belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond akkora likat vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott volna. Aztán egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a levegőt: a kapu recsegve, ropogva döndült be a várba.

– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s a következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója szikrádzott az udvar sziklás földjén.

– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj?

Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, mely Leventével került be a várba. De Leventét nem látták sehol.

– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de Levente nem felelt.

Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre tízen is fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban hevertek. Igy még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. Niketász, ha nem marad kívül Kusid mellett, most láthat vala csudát. A bolgár vitézek utolsó emberig védték a vár ama részét, melyben Hajna lakott, nem is sejtve, hogy Hajna már rég nincs a várban. Az ezer bolgár vitézből hírmondónak sem maradott s az ajtó előtt, mely Hajna lakosztályába nyilt, óriási halomban hevertek a halálos sebekben hörgő bolgárok. De aki meghalt, akit seb borított, halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag aratása volt a halálnak a magyarok közt is.

Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, üres a második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott meg Botond. Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. Megtörten, reszketve, megalázkodva állott.

– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly erővel ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. – Meghalt?

– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik.

– Vezess hozzá.

Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt a padló – egy darabnak látszott az egész.

– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj.

– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, végtelen szomorúsággal Birtik. – Kelepcébe akartam csalni Leventét s én kerültem abba. Azt akartam, hogy Levente lássa Hajnát. De csak lássa. Meg se ölelhesse s haljon meg. Mindaketten szerették egymást, mielőtt találkoztak volna. Hajna halálos epekedéssel várta Leventét. S mikor meglátta a vár fokáról, ő könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a várkaput. Kinyitottam, de volt rá gondom, hogy a bolgárok résen álljanak. Ám Levente keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén. Mégis halál fia lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem inti a bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami rettenetes halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy mozdulni sem tudott. Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. Akkor Hajna intett a vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a várat. A vitézek távoztak. Én a szomszéd szobában voltam, vártam, mi történik. Fojtogatott a düh, mert tudtam, hogy Hajna csalútra vezette apja vitézeit. – Téged vártalak, Levente! – ez volt első szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt Levente szava. Abban a pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet, láncot, aztán hirtelen lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve tüntek el.

Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva, eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, fegyverek csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. Fel akartam nyitni az ajtót. Nem tudtam.

Mondta Botond:

– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy a császár elmenekült a fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet ez?

– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették alulról a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem megyek. Ti csak szaladjatok, megvédem én az én váramat.

– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek fordult. – Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba akartad csalni Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért?

Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna szemének szikrádzó tüze.

– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom.

Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették Leventét: éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a csalódás megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, hogy nem sikerült a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: mindegy neki, máglyán égetik meg, hosszú kínos halállal halatják meg, ízekre szedve testét vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. Levente nem lett az övé – az ő világa összeomlott.

– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond.

– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és Hajnát!

– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente majd számon kéri tőlünk.

– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra kigyúlt szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond!

Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás ablakot, mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, mielőtt megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a sziklák közé, a mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: eltakarta kibomlott hajának sátora…

– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta megilletődve Botond. – Eredjetek s temessétek el.

Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A magyar vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár udvarát, egy része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent táborozó testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él Levente, él! Ihol Levente, ihol!

– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára.

És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. Mintha csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű állatokat. Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A magyar vitézek elfogódva nézték a gyönyörű leányt.

– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de azért mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, csudálták.

– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb rendűek.

A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. Levente a sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet intett:

– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs itt több dolgunk, induljunk haza. Ím lássátok e hajadont: Lebediásnak vére ő. Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem erőszakkal viszem, szíve szerint jő velem.

Árpád indul a nemzetgyülésbe.

Árpád indul a nemzetgyülésbe.

Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait.

Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint következik:

– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te a te szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban lehess hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a hadakozásba. Ha nincs ellenedre, körültekintek egy kevésség a bolgárok földjén.

Mondotta Levente:

– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli mátkámnak apját, anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, fogadod-e?

– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond.

Megszólalt erre Kusid is:

– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, én is Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat.

– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék én is, ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám erős messze el ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé.

Mondotta Kusid:

– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak.

Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen Attila földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila földjét s mind az országokat, melyeket Attila meghódított vala. Hányszor álmodott Attila világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, alig indult el, már is megáll útjában: megállította egy ragyogó szempár!

Hajna észrevette Levente elkomorodását.

– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne tartsalak vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, vészbe, halálba.

– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb hazaviszlek, édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben látnálak, ha életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én időm is, Hajna. Most még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok Istene, ha megízlelem a szerelem édes italát. Úgy-e, nem?

– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan.

És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék Botond és Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a másik. S nem mese az, hogy a magyar sereg végigpusztított Bolgárországon, három nagy csatában verte meg a bolgárok nagyobb számú hadát. Hanem Attila földjére mégsem nézhettek be ez alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és Kusid serege.

Mondta Botond:

– Én így is benézek, ját.

– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára pedig csak nem járunk, úgy-e, ját?

– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond.

Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény görögök, kik kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, megkönnyebülten lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról értesültek.

Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek azóta. Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a Duna etelközi partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat szállították, hetek óta várakoztak a magyarokra.

– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid.

– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú görög.

– S hát a pótlás?

– Pótlás? Pótlás nincs.

– Nincs? – ordított Kusid.

– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg Bizánc kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de kell a vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról?

Niketász félrevonta az öreg görögöt:

– Igazán nem hoztátok el a pótlást?

– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul az öreg, – de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is megelégszenek.

– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A magyarokkal nem lehet tréfálni.

Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz.

– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, a görög szeret alkudozni.

Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas kezét.

– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a nevemet. Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne látogassam.

– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű a magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg.

Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a hajóra. Az aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán indulásra készen állottak a hajók, Botond és Kusid melegen paroláztak a kemény Niketásszal s az előbbkelő görögökkel.

– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, hogy egy kicsit meghordoztunk.

– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s hatalmasan megrázta Niketász kezét.

A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, amint következik:

– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, hogy végig kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek nem vala könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit megszerettem. Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete lesz a magyarnak. Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, Botond, az egyiket, te benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc az élete, a másiknak a vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja annak, akit szeret, a másik sem fösvény, de nem szórja pénzét oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt – s ez így van rendjén. Ha majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek Attila földjét, meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak szeretni a népek, akiket ott találtok. Én mondom ezt, Niketász.

– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull a könyvem, ját.

– Ne te né, hull az enyém is, ját.

– De csak az egyik szemedből, – jegyezte meg mosolyogva Niketász – a másik nevet.

Mindaketten megölelték Niketászt. Alig tudtak elválni tőle.

A hajók elindultak. Niketász és társai ott állottak a parton s végig kisérte tekintetük a távozó magyarokat.

– Ha az én császáromnak ilyen népe volna a sok kincse mellett, – mondotta magában Niketász – meghódítanám vele az egész világot!