XXXV. A tragikum a költészetben.

Egyetlen művészet van, mely a tragikum teljes kifejezésére képes, mely a tragikai cselekvényt nem szükségkép hiányosan és egyoldalúlag tünteti föl. Sem nem csak a külvilág néma képében, sem nem csak az érzéseknek rejtelmes bensőségében, hanem egyik által úgy mint a másik által, s mindegyiket az emberi életnek mozgalmas és tiszta tükrévé avatva a teremtő igével, a megváltó szóval. E művészet a költészet, mely leszállhat velünk az emberi szív legmélyére s biztos úton vezethet az emberi cselekvés minden irányában. Nemcsak egyes mozzanataiban, hanem egész lefolyásában fölmutathatja ezt. Az események összefüggése, a fejlődés egész folyama, az okok és okozatok lánczolata világossá lesz előtte és általa. A külsőben magyarázhatja a belsőt s ebben megértetheti amazt. Eszmét, érzést, cselekvést a maga saját nevén nevezhet és a maga hangján szólaltathat meg, s különöst és általánost egyenlő tisztasággal tüntethet föl.

Igaz, hogy a küzdő erők nyilatkozásának egyidejűsége, melyet a szobrászat, képírás, sőt a zene is kifejezhet, nála szükségkép egymásutánná lesz; de sokszoros kárpótlást nyújt a tragikum teljessége és minden irányú világossága által. Megérzékíti a kiválóság és gyarlóság legkülönneműbb változatait, legegyénibb megjelenéseit; fölmutatja az egyetemes képét ama természeti, állami, társadalmi, vallási és erkölcsi viszonyokban, melyek ellen az egyén föltámad; megismertet az egyes vétség tulajdon alakjával s a küzdelem egész folyamának váltakozó mozzanataival; elénk állítja az egyetemest, eszközeinek, képviselőinek, nyilatkozásának, érvényesűlésének sajátos és határozott formáiban. A szobrászat és képírás mozdúlatlan alakjait megeleveníti s a zenében nyilatkozó homályos érzéseket szavakba önti. Egyenlő világossággal tünteti szemünk elé a szív mélyének titkos, még névtelen megrezzenéseit s a világrendnek mindeneken uralkodó örök eszméit.

Tárgyunk tekintetében a költészet fő ágai közűl legkorlátoltabb a líra. A tragikum, a mint benne megjelenik, legközelebb áll kifejezésének ama tökéletlenebb, egyoldalú alakjaihoz, melyekkel egyfelől a szobrászatban és képírásban, másfelől a zenében találkoztunk. A mit a líra nyújt, az lehet a fejlődésnek egy-egy mozzanata magának a tragikus egyénnek belvilágában tűntetve föl; s lehet egész folyama hatásának kifejezése a költő lelkére. A tragikum tehát ott nem egészében, nem folyamatosságában, itt pedig nem magában, hanem csak benyomásában. Vagy egyetlen tragikai mozzanat, a mit nyújt: a költőnek saját sorsából fakadó páthosza; vagy pedig egy-egy tragikai esemény, cselekvény, de csupán hatásában fejezve ki. A tragikum, a mennyiben a költő szubjektivitását érinti.

Ily értelmű tragikum megjelenhetik a líra több nemében, tisztábban vagy homályosabban: az ódában ép úgy, mint az elégiában, a vallásos énekben ép úgy mint a rhapsodiában. A végzet ellen lázongó indulatok kitörései ép oly tragikus jelleműek, mint a lélek méla gyásza, mely megnyugszik az egyetemesnek erőszakos érvényesűlésén, s ennek álláspontjára emelkedve, reményének és hitének is hangot ad a jobb jövőben. A bűntudat, a féktelen szenvedély, a világrenddel való elégűletlenség, az élet egyetemes fájdalmai, nagy de megérdemlett csapások gyásza: mind tragikai indítékai a lírának. Zeising különösen az elégiában keresi a tragikus jellemű lírát. Az az elégia csakugyan, mely egy-egy gyászos eseményre tekint vissza, de nem lágy érzelmességben olvadozva és folyva szét, hanem az érzéseknek hevesebb fölindúlásával s végűl nemes megtisztúlásával: élénken tűnteti föl, legalább hatásában, a tragikumot. Kisfaludy Károly Mohácsa a «nagy temetés», az országos pusztúlás komor képeit a félelem és részvét zajlása közt idézi lelkünk elé, mígnem az az emelkedett megnyugvás, melylyel az elégia végződik, a szörnyű tanúlság hatásában, a nemzeti egyesség erejében való hit, méltó és jellemző kifejlésévé lesz a tragikai érzések hullámzásának. Így tekint vissza Tompa Sírboltjában egy kihalt főúri család viharos történetére, melyet kiválóságok és gyarlóságok örökölt lánczolata, föláldozás és önzés, hősi erő és durva erőszak, fenséges és gyászos események: tragikai színbe borítanak. A vészes elemek összeütközésének zúgása közben fakad ki Vörösmarty lelkéből A vén czigány rhapsodiája. A kép, mely eléje tárúl, tragikai csapásoknak, szenvedéseknek, harczoknak, egy fölfordúlt világnak képe; de a fékevesztett erők vad tombolásán, a viharos éjtszakán túl már látja a «világ ünnepnapjának» derengését, hallja a dalt, melyben kedvök fog telni az isteneknek.

Máskor a lírai költő oly érzéseknek ad hangot, melyek őt magát valamely általánosabb tragikai fejlődés részesének mutatják. Pártjának, felekezetének, nemzetének végzete sodorja őt is, s csak annyiban válik ki, hogy a közérzésnek erősebb kifejezést ad, a dolgok gyászos folyását magasabb szempontból tekinti. A páthosz, mely körülötte dobogtatja a szíveket, általa nyilvánúl legtisztábban, a szenvedést ő érzi legmélyebben, a dolgok kapcsolatát ő látja legélesebben, a megváltatást ő hiszi legerősebben. A szenvedélyek diadalittas zajlása közt is megérzi a közelgő veszedelmet, s ha kitört, az istencsapás az ő látó lelke előtt istenítéletnek tűnik föl. A XVI. század magyar jeremiádjai nem egyebek, mint a szenvedésekkel elárasztott nemzet bűnvallása, az egyetemeshez emelkedése, az isteni igazság tudatára jutása a csapások ezerei által. Más a hangja, de nem egészen ugyanaz-e a motivuma Berzsenyi ódájának A magyarokhoz, melyben oly hatalmas szárnycsapásokkal száll föl a költő az egyetemes magasába, s fölfogásában oly mesterien egyesíti ennek két elemét, az erkölcsi és természeti törvény eszméjét. Petőfi forradalmi költeményei, az elragadó és elragadott szenvedély tüzében, kevésbbé éreztetik a tragikai vész mozzanatát; de Arany e korbeli lírájára, a Rodostói temetőben, az Álom-valóban, a Válság idejénben s másutt, a lelkesedés lobogása közt is ráborítja árnyát a közelgő félelmes. Hangulata egészen tragikai, mely a kifejezésnek legmegrázóbb erejére s az eszmének legteljesebb fenségére a Rákhel siralmában emelkedik.

Míg így a líra csak rész szerint fejezheti ki a tragikumot, egész teljességében magában foglalhatja s visszaadhatja már a költészetnek az az ága, mely a külvilágot tünteti föl, még pedig nemcsak képében, hanem folyásában, cselekvésében is. Előadhatja a múlt vagy a jelen, a befejezettség vagy a fejlődés alakjában. Greguss az eseményes költészet nevével foglalja össze a két fajt: az epikait és drámait. Nem csupán ez utóbbi, hanem az első is kifejezheti teljes valóságában a tragikumot. Fejlődését nem kénytelen egyetlen mozzanatba szorítani, mint a szobrászat és festés; nem is csak alaki oldaláról határozottságában, hanem egész folyamában és teljes kiterjedésében mutathatja be.

A tragikum cselekvésben és szenvedésben jelenik meg; e cselekvést és szenvedést az epikus költő elbeszéli. Fölmutatja forrását s a mozzanatoknak egész sorát, melyeken át halad egész a katasztrófáig. Vázlatai, képei, jelenetei nincsenek számra nézve korlátolva s tartalmuk tekintetében a festői vagy plasztikai momentumhoz kötve. Nem is maradnak a kép-cziklusok töredékességében: az elbeszélés egymásból fejleszti s egymás által érteti meg őket. A tragikai benyomás is ezen az úton, a képzeteknek és érzéseknek természetes fejlesztése által, erősödik: szánalom és részvét nem egyszerre és erőszakosan zaklattatnak föl, hanem az események haladásával fokozódnak és tisztúlnak meg. Bár a szobrászat és képírás alkotásainak közvetetlen érzéki benyomása az epikánál hiányzik, a képzelet segítségével pótolja a költő. Ha a képeknek és szobroknak szükségök van az elbeszélésre, hogy megértessenek, az elbeszélő költészet is állít lelki szemeink elé képeket, amazoknál változatosabbakat és gazdagabbakat, hogy benyomása erősebb legyen.

Plato a tragikai költészet neve alá foglalta nemcsak a tragédiát, hanem az époszt is. A görögség előtt az éposz fogalmát magától értetőleg csak a homéri éposz határozta meg: ebben érezték és vizsgálták előadásbeli sajátságait ép úgy, mint alap-jellemét és természetét. Az epikai és tragikai hős összehasonlításánál bővebben szóltunk róla, hogy milyen föltételek mellett és minő körülmények között alakúl az éposz tragikai jelleművé, azaz: miképen jelenhetik meg benne a tragikum. A hősben, isteni küldetése, az egyetemessel ideiglen öszhangos kiválósága mellett, mind inkább erőre emelkedik az emberi gyarlóság mozzanata. E mozzanatnál fogva meghasonlik az egyetemessel, melyet nemcsak szolgált, hanem képviselt. Összeütközik, de csak miután küldetése, s ebben az egyetemes akarata végrehajtva vagy legalább biztosítva van általa. A mi benne isteni, az győz; a mi benne emberi, az bukik. Ily értelemben tragikai költemény, tragikai éposz az Iliász. Egész konczepcziójában s egyes fő szereplőinek pályájában egyaránt megtaláljuk a tragikum mozzanatait és fejlődését. Már a monda, melynek maga is egy része, a trójai harcz mondája, tisztán tragikai. Az, egész lefolyásában s személyeinek sorsában. Agamemnon és Priamos, Patroklos és Hector s mellettök még annyian, tragikai pályán sodródnak bukásukig. De magának Iliásznak tulajdonképeni cselekvénye is ilyen természetű. Achillesnek, a jogaiban és érzésében megsértett hősnek haragja a tragikai indíték. Szörnyű erejét érezzük, mikor a szorongatott görögök nélkülözni kénytelenek s mikor belevegyűl a harczba. Ez a, minden ellenségét megsemmisítő szenvedély, a mértéktelensége által előidézett csapásban, Patroklos elestében, kegyetlenűl sújt vissza magára s csak a szenvedés által engesztelődik ki. Íme, ha a teljes mondának még tragikaibb befejezését figyelmen kívül hagyjuk is, maga az éposz mély és erős tragikus eszmét fejez ki. A kiválóság és gyarlóság elválaszthatatlansága, az isteninek és emberinek e kettőssége a földnek minden fiában, még abban is, kit az istenek a maguk képviselőjének választottak, ki a megzavart rend helyreállítására hivatott: a nagy nép-époszok mindegyikében megjelenik több vagy kevesebb határozottsággal, inkább előtérbe állítva vagy mellékesebben. Tragikai hang húzódik végig a Mahabharatában a Kauravák és Pandavák küzdelmén s a befejező jelenettel a tragikai felfogásnak oly gyászos fenségére emelkedik, mely páratlanúl áll a világirodalomban. A győztes Judhisthira nem nyughatik meg diadalában s testvéreivel és a szép Draupádival elindúl Indra ege felé. Az emberi szellem, mikor elért mindent, a mit a földi élet határai között elérnie adatott, a végtelenbe tör. De még ők is, a kiválasztottak, a diadalra jutottak, e végső zarándok-úton sorba elesnek emberi gyarlóságuk érzésében. Bármily nagyok, jók, szépek voltak, lelköknek egy kis foltja felidézi a halál árnyékát. Csak az egyetlen Judhisthira az, ki emberi alakjában az égbe juthat. Mindannak, a mi földi, ez az egyetemes, kikerűlhetetlen megsemmisűlése: a legnagyobbszerű és legmegrázóbb tragikai kép. Firduzi éposza a Sáhnáme, a Nibelungok mind tragikai jelleműek. Ilyen a breton Artúr-monda, a spanyol Cid-románczkör, sőt a Kalevalának leghíresebb epizódja, az óriás Kullervo boszúállásának története is. Arany is erős és tiszta tragikai felfogással indította és akarta megalkotni hun trilogiáját, melyről már több ízben megemlékeztünk. Ha nem fejezhette is be, eszméje már a Buda halálában s a Csaba királyfi töredékeiben élesen megvilágítva tűnik elénk, bizonyságáúl ama hasonlíthatatlan költői erőnek, melylyel ő cselekvényeinek lélektani alapját meg tudta vetni.

Hát az úgy nevezett modern éposz, a regény? Ennek prózai stílje a tragikum páthoszának kifejezésére kétségkívül kevésbbé alkalmas, mint az éposz verse. De más felől meg a beljebb hatható lélekrajz, a körülmények sokszerűségének teljesebb feltüntetése, az egyénítés eszközeinek nagyobb gazdagsága, a bonyolúltabb viszonyok megvilágításának kiválóbb képessége, a terjedelemnek korlátlanabb szabadsága: mindez, bizonyos tragikai jelenségeknek ábrázolására különösen alkalmassá teszi a regényt. Az époszszal és drámával szemben főkép azokéra, melyek behatóbb megvilágítást, részletezőbb megértetést igénylenek; szövevényesebb indítékokból erednek; nem egyetlen csapáson haladva, lassabban, nagyobb körben és változatosabban fejlődnek mind ennél fogva az élet képének valószerűbb rajzát követelik. Az ilyen tartalmú és irányú regények szerzői közűl csak egyet említünk: Kemény Zsigmondot, a mi meggyőződésünk szerint a legkiválóbb tragikai költők egyikét. Az az egész világ, melyet ő látott, érzett és ábrázolt, merőben tragikai; hangulata, jellemei, cselekvényei mind azok. Kevés költőnek volt még hozzá hasonló éles szeme, mely a földi szenvedések forrását az emberi lélek leghomályosabb vidékein, legmélyén, már a legelső csöppek szívárgásakor föl tudta fedezni. Azt az egész területet, melyen azután e vészes, mérgezett vizek sötét árja, mindent elborítással fenyegetve, hullámzik át, kevesen nézték, oly magasból s látták be oly véges végig, mint ő. A jót és a rosszat, a mint egymással meghasonlanak, a szenvedélyt és végzetet kölcsönhatásukban, kevesen fejezték ki hozzá hasonló meggyőző, lebűvölő és megrázó erővel. Költészetének mélységével vetekszik benső gazdagsága. Öt nagyobb és nehány kisebb regényében bejárta a tragikum egész területét, s ennek nincsen alakja, árnyéklata, mozzanata, mely Keménynél meg ne jelennék. De mégis leggyakoribb, legtöbbször visszatérő indítéka: a jóból fakadó rossz, a nemes indulatoknak végzetes megtévelyedése, az erény, a mely már vétekké lesz. Irói pályájának tragikuma is rokon ezzel. Emberszeretetének kegyetlen őszintesége, az emberi élet komor felfogása talán tovább ragadta, hogysem a megnyugtató eszme világosabban sugárzanék ki költeményeiből. Igen komoran, de egyszersmind igen magasan is áll közönsége fölött. Ezért nem értik; de bizonyára eljön az idő, mikor közelebb jutnak, felemelkednek hozzá és meg fogják érteni.

Az a költői faj, mely az elbeszélést lirai és drámai elemmel olvasztja össze, a ballada, kiváló hajlammal van a tragikai tárgyak iránt s különös képességet is mutat kifejezésökre. E sajátságos műforma a képzeletnek és érzésnek heves fölindulását föltételezi. A mit lát, az nem nyugodt költői szemlélet, hanem a cselekvény főbb mozzanatainak eljátszatása. Oly eseményeket szeret, melyek a költő lelkét megfosztják nyugalmától, megrendítik; a képzelet nem pihen meg a fejlődő mozzanatokon, hanem csak átröpűl felettök vagy a jelen alakjában állítja maga elé a legjellemzőbbet, mely analytikus módon mindent megértet; a fölindúlt érzés szenvedélyes tüze vagy mély elborulása nyilatkozik az egész hangban vagy közvetetlenűl a refrainekben. E műfajnak főleg az az alakja mutat tragikai jellemet, mely északon a skótoknál, angoloknál és skandinávoknál fejlett ki, bérczek ködében és tengerek partjain, a természeti erők bősz csatái, vészes kitörései, sejtelmes nagyszerűsége s az embereknek velök folytatott szüntelen küzdelme közt. Az a tragikai hangulat, mely a végesnek, az egyéni erőnek a végtelen, a természeti erők ellen vívott szakadatlan harczából fejlik, könnyen felfoghatólag különös fogékonysággal és kedvvel fordúl az életnek minden ilynemű jelenségéhez. A lélek tele van a tragikum magjával, képeivel pedig a fantázia. A bérczek végtelen és szeszélyes lánczolatában, a tenger páráiban, a hegyek ködében határozatlan körvonalú csodás alakokat lát: természetes, hogy hőseinél is a legnagyobb felindulásokat a szubjektiv csodálatos képében mutatja föl, mint Shakspere Rikhárdét, Macbethét, Hamletét, Brutusét. A ballada-költő, ki fel akar indítani bennünket, maga is mélyen fel van indúlva. E félelmes harczok, zsarnoki kegyetlenségek, tengeri vészek, rabló és kalóz kalandok, szerencsétlen és bűnös szerelmek elbeszélései mintegy egybefoglalva tüntetik föl a tragikumot hatásával. A szánalom és félelem indulatai rezgenek át az egész költeményeken, s zengenek különösen a fohászokban, kitörésekben, ismétlésekben, refrainekben. A mi népballadáink közűl is a székelyek, melyek szintén hegyek között születtek, egészen ilyen természetűek. Indítékaik: az emberi szenvedély vészes fejlődése s a végzet letipró hatalma. Már annál a sajátságuknál fogva, hogy túlnyomó részöknek nő a hőse, főleg az érzés mértéktelenségét, korlátlanságra törekvését mutatják tragikai motivumnak. A magyarországi zsivány-balladákban kevesebb az ethikai momentum: így nem is mondhatók igazán tragikaiaknak; de közöttük is van egy, mely e tekintetben a legkiválóbbak közé tartozik: Fehér Anna. Arany a skót és székely népballada alapján alkotta meg az igazi magyar műballadát. Mint amazok, úgy az ő balladáinak legnagyobb része is tragikai tartalmú és hatású. Szorosabb értelemben vett balladái között csak öt van, melyek más természetűek. Gyulai, emlékbeszédében, Arany epikai dalainak e vonásáról írja: «Egyszerűség, közvetlenség és plasztikaiság jellemzik balladáit, épen mint a Goetheéit. Valóban nemzeti hiuság nélkül állíthatjuk Aranyt a nagy német ballada-költő mellé. Bizonyára Goethe felülmúlja őt kellemben, rejtélyes bájban, a bölcselmi eszmék érzékítésében, a szerelem finom árnyalatú rajzaiban; de tragikai erőre mögötte marad. Ha szabad volna merész kifejezést használni, Aranyt a ballada Shaksperejének nevezhetnők. Nehány balladája erős tragikai hatású. Kevés versszakban egész tragédiát tár elénk, s nagy erővel rajzolja a szenvedély demonizmusát, monomaniáját, a lelkiismeret furdalásai között szenvedő lélek látomásait. E nők és férfiak lelke, a kiket szenvedélyök bűnbe sodort, tele skorpióval: mardosásuk őrjöngővé teszi őket». A tragikumot, mely a legkiválóbb nép- és műballadák konczepcziójában ily kiváló jelentőségű, Greguss magának a ballada fogalmának lényeges jegyeül emeli ki az ismert meghatározásában: tragédia dalban elbeszélve.

A ballada is át-átviszi már tárgyát a múlt formájából a jelenbe; beszéltet, előttünk fejleszt, jeleneteket ad. A Leir király és három leányáról szóló ó-angol epikai dalban szemünk láttára folyik le az osztozás jelenete, Ragan és Goneril hazug hizelkedése s Kordéliának szóban fukar szeretete előttünk nyilatkoznak; előttünk tör ki az ősz apa haragja. De innen kezdve az elbeszélő elem erőt vesz a drámain. Halljuk, mint fejlődött odább a tragédia, mint vándorolt a boldogtalan apa várkaputól várkapuhoz, mint őrűlt meg fájdalmában, minő nemezis érte utól az egész háznépet. Azonban mindezt nem mint előttünk fejlődőt, mely erősebb közvetetlenséggel ragadná meg lelkünket, csak mint múltat, mint befejezettet. Közöttünk és a tárgy között ott áll az énekes, ki a múlt alakjával érezteti, hogy ő már végig tudja azt, a mit nekünk most elbeszél. Tragikai tárgya egy más költőnél nyerte meg igazán tragikai alakját: Shaksperenél nyomról nyomra előttünk fejlik a cselekvény, előttünk nyilatkoznak meg a szenvedélyek, előttünk csapnak össze s érik katasztrófájokat. A költő egészen háttérbe vonúl, a jelennek mozgalmas képében mutatja tárgyát s közvetetlen összeköttetésbe hoz vele. Mennyivel mélyebb benyomást gyakorol ránk, a mit nem mint megtörténtet hallunk, hanem mint történőt látunk. A mint a hálátlanság, bűnök, kétségbeesés, igaztalanság egymást szülik és fejlesztik, minden következő mozzanatot még valóban jövőnek érezünk. A bizonyosságnak ama sajátos bizonytalansága ez, melylyel a tragikai fejlődés szükségszerűsége oly hatalmasan zaklatja föl indulatainkat, szánalmunkat és félelmünket. A félelem igazi, mert még nem következett be a csapás; a szánalom a lehető legmélyebb, mert a szenvedés im előttünk vergődik. A tragikai hatás itt éri el tetőpontját, tehát a tragikum itt van legteljesebben kifejezve: a drámai formában. Lessing írja, a hamburgi dramaturgia hetvenhetedik darabjában, a következőket: «A szánalom szükségkép valamely jelen szenvedést kiván. Régen múlt vagy messze jövőben bekövetkezhető bajt vagy épen nem szánhatunk, vagy legalább nem oly erősen, mint az épen szemünk elé tárúlót. Szükséges ennélfogva, hogy a cselekvényt, mely által részvétet akarunk ébreszteni, ne a múlt, azaz ne az epika alakjában adjuk elő, hanem a jelen, azaz a dráma formájában ábrázoljuk». Ime egyszerű magyarázata annak, hogy a tragikum kifejezésére a dráma legalkalmasabb. De más felől a tragikumnak abból a természetéből is, hogy legalább felsőbb alakjaiban, az emberi cselekvés képe, önként következik, hogy legigazabb és leghatásosabb kifejezését abban a költői ágban találhatjuk meg, mely kiválólag a cselekvés költészete: a drámában.

A tragédia, melynek tartalma a tragikum, formája a dráma, a sajátlag tragikai költemény.