II. Az egyén kiválóságának széptani formái.

Eszthetikai szempontból vizsgálódván, az egyesnek kiválóságát természetesen a szépnek vagy egyik vagy másik fő formájában kell keresnünk. Ezekben azt a tökéletességet, mely lelkünket vonzza; azt a kiválóságot, mely képzeletünket meghatja; szóval azt a szépségbeli mozzanatot, mely érdeklődésünket a tragikai alakok és események iránt fölébreszti. A szépnek ez a két fő formája: a kellem és a fenség. E két fogalom valamelyike alá vonható a természetnek és művészetnek mindaz a jelensége, melyet a szépnek nevezete megillet. A mi csak szép, az vagy kellemes, vagy fenséges voltánál fogva az. A minek kiválósága gyönyörködtetve hat ránk, az csak kellembeli, vagy fenségbeli kiválóság lehet.

E széptani két fő fogalom természetét és területét az a viszony jelöli ki és határozza meg, mely minden szép dolognak két alkotó eleme, az eszme és alak, között, különböző jelenségekben különböző módon, mutatkozik. Attól a ponttól, a hol a merev alakba életre ébresztőn beköszönt a lélek, egész addig, a hol a kettő között teljes harmonia mutatkozik: a kellem országa terűl el. Innen kezdődik a fenség területe, melyben az eszme uralkodóvá emelkedik az alak fölött, s terjed egészen odáig, a hol nyilvánvalóvá lesz, hogy a kiváló túlsúlyra jutott eszmét külső kép, alak többé kifejezni nem képes. A szépség birodalma kezdődik ott, a hol eszme és alak találkoznak, s véget ér ott, a hol teljesen elszakadnak egymástól. E nagy birodalom egyik szélétől a másikig az eszme jelentősége szakadatlanúl emelkedik s ezzel viszonya az alakhoz folyton folyvást módosúl. Kettejök teljes egyensúlya, zavartalan öszhangja a közepén mutatkozik s itt van a két területnek, a kellemnek és fenségnek, határa.

A mint az alak merev lekötöttségéből az eszme ihletésére fölenged; a mint az élet mozdulatai kifejezni kezdik a lelket: előáll a kellem tüneménye. Midőn e széptani fogalmat Schelling a művészeti fejlődés egy fokozatának jellemzésére alkalmazza, éles szellemmel világosítja meg együtt mindakettőt. «A teremtő szellem kezdetben a formába veszve jelenik meg, hozzáférhetetlenűl elzárkózva s még nagyjában is durván. Minél inkább sikerűl neki a maga egész teljességét egy alkotásban egyesíteni, annál jobban enged hovatovább szigorából, s midőn az alakot tökéletesen áthatotta, hogy elégűlten nyugszik benne, fölvidúl és gyöngéd vonalakban mozogni kezd. Ez a legszebb virágzás és teljesség állapota, mikor a tiszta edény tökéletes voltában áll előttünk, a természeti szellem megszabadúl kötelékeiből s érzi rokonságát a a lélekkel. Mintegy szelíd hajnali fénynyel, mely az egész alakot megszállja, jelentkezik az érkező lélek: még nincs itt, de gyöngéd mozdulatok enyhe játékaival minden készűl már elfogadására. A merev körvonalak olvadoznak és lágyúlnak. Valami kedves valóság, mely sem szellemi, sem érzéki, hanem megfoghatatlan, terjed el az alakon, simúl hozzá körvonalaihoz, tagjainak minden hajlásához. Ez a meg nem fogható s mégis mindenki által érzett valóság az, a mit a görögök nyelve charisnak, a mienk kellemnek nevez.» E néhány sor ép oly költőileg, mint élesen utal a kellem valójára. A külső mintegy önkénytelen tolmácsává lesz a léleknek s készen és szivesen simúl hozzá. Készsége szabadságot és rendet egynek mutat; a kényszer s az ebből folyó meghasonlás száműzve vannak köréből. Hódolata önkénytelennek, hódítása öntudatlannak látszik. A hol még nem teljes is a harmonia eszme és alak közt, legalább a megvalósítására való törekvés mindig jelen van. Épen e törekvésben rejlik a kellem bátorító, üdítő, vidámító hatása, mely magyarázatát szolgáltatja a plátói mondásnak, hogy: szeretet az, a mivel a szépet felfogjuk. Mert bármi különbözők a kellem jelenségei s az általok keltett hatások: ezek mindegyikének alapszinét a szeretet szolgáltatja. E mozzanatok jelölik ki nagyjából a kellem területét és határait. Itt találjuk a feslő rózsabimbót, a csörgő patakot, a vadgalamb búgását ép úgy, mint Beranger és Petőfi dalait; Czuczor falusi kis leányát karöltve Vörösmarty Szép Ilonkájával; Boëthos játszó gyermekét s a vatikáni Ámort a medicei Vénus mellett.

A fenség képei már az eszmét és alakot megváltozott viszonyban tüntetik föl. A kettő valódi egyensúlyának határát elhagyjuk. Az eszme túlemelkedik az alakon, felsőségre jut fölötte s viszonyuk bomlásnak indúl. A magamagának határt, a harmonia határát, vető fejlődés mögöttünk marad. A fenség föléje látszik emelkedni az érzéki világ törvényeinek, maga alatt hagyni mértékeit. Végetlen eszme véges képben: megmérhetetlen nagyság s legyőzhetetlen erő. Ki számítja ki a vihar erejét, ki tudja a tenger határát? Azonban a végetlennek e véges nyilatkozásában kétségtelen ellenmondás rejlik: a harmonia tárgyi igazsága megszűnik. Ez az ellenmondás csak szubjektiv megoldást nyer a fenséges dolgok hatása által képzeletünkre. Midőn szemben állunk velök, a kép végessége, korlátolt volta eltűnni látszik; az alakot képzeletünk a végetlenig tágítja ki, hogy alkalmasnak láthassa az eszme kifejezésére. Így áll helyre s így marad fenn, a meddig maradhat, a harmonia. Krisztusnak mindeneket magához ölelő szeretete, meghatott képzeletünkben földi alakját is az isteni mindenhatóság színébe öltözteti, mely az egész bűnös emberiséget megváltani képes volt. III. Rikhárd ádáz szenvedélye úgy hat ránk, mintha képes lenne az egész gyűlölt világot kiírtani; ha idejekorán, mindjárt kezdetben fölmerűlne bennünk ereje végességének tudata s ebben bukásának bizonyossága: a csodálat és félelem aligha venne erőt azon a megnyugváson, melylyel a vele szembeszálló s őt előbb-utóbb megsemmisítő hatalom megjelenését várnók. Midőn a harczos tábort fölidézi a költő képzelete s olvasói elé varázsolja, «vassá válnak az emberek, a sok dárda Bakonynyá»: ime a fantáziának szinte öntudatlan munkája a fenség tényezőinek, az erőnek és nagyságnak, túlzásában. A természet némely tüneménye segíti képzeletünket s egyszersmind durván bár, de érthetőn példázza azt a jelenséget, melyet a fenség elméletére nézve kiváló fontosnak tartunk. A tengerre ereszkedő köd elmossa a kép éles határvonalát, s a roppant víztömeget mintegy az ég végtelenségével olvasztja egybe. Az alpesek tetejét borító hó fénye az égboltozat világosságával játszik össze s az ormokon ülő felhő eltakarja és képzeletünk előtt mérhetetlen magasságba emeli a csúcsot. A mennydörgés hallatára úgy érezzük, mintha az egész mindenség fölött tombolna, a mint távolodó zúgással elmorajlik; holott a mindenségnek mily parányi részecskéje földünk s még ennek is mily csekély területe az, melyet a zúgó felhők beárnyékolnak. Uralkodjék bár a fenség képeiben akár a nagyság, akár az erő, hatalmas benyomásaikra elvesztjük szokott mértékünket: a képpel összeolvad az eszme, melynek a képzeletünk által kiterjesztett alak méltó viselőjeűl tűnik föl.

Ilyen a fenség hatása, mely végességünk, törpeségünk, gyöngeségünk éreztetésén át emel föl bennünket a végetlen gondolatához. Mikor e gondolatot lelkünkbe fogadjuk, bizonyságát érezzük, hogy részesei vagyunk. A mit a szellem elgondolni és elképzelni tud: ahhoz fölemelkedett; a mi eltölti, az az övé. Fordítsuk el némileg Vörösmarty szavait: «Sajátunknak mondhatjuk, a mit a szív felfoghat magába.» Testi törpeségünk és gyöngeségünk érzetéről lelki nagyságunk és erőnk tudatára emelkedünk. «Én is festő vagyok»! tört ki Correggio a sixtina madonna előtt. Ebben a végetlenhez való, csodálattal és gyönyörrel teljes fölemelkedésben tetőzik és határozódik a fenség érzete. Területe a mondottakból kimérhető. Véghatára ott van, a hol eszme és kép elszakadnak: az alakot a képzelet szárnya sem emelheti föl többé az eszméhez.

Ez, rövid vázlatban, a kellem és fenség viszonya. Ott az alakba köszöntő s azt elevenítő eszme, itt a képből kibontakozni készülő; ott a valósúló harmonia, itt a fenyegetett. A kellem mindig törekvést fejez ki a harmonia megalkotására, a fenség pedig feloldására. Az szeretetet ébreszt, mikor tetszik; ez csodálatot és elragadtatást, mikor fölemel.

Ez a szépnek két fő formája. E két formában nyilatkozhatik az a kiválóság, az a tökéletesség, melyet a tragikum egyik momentumának jelöltünk meg.