III. A kellembeli kiválóság

A szépnek az a formája, melyet kellemnek neveztünk, képezhet-e bizonyos körülmények között tragikus mozzanatot? Lehet-e az a kiválóság, mely a tragikai jelenségeknek egyik jellemző oldala, kellembeli tökéletesség? Röviden: átmehet-e a kellemes a tragikusba? Első pillanatra úgy látszik, mintha ez egyáltalában lehetetlen lenne. Mikép indíthatna bárminemű meghasonlást az, a minek fő jellemvonása épen a harmonia; ennek megvalósítása, feltüntetése, éreztetése a czélja? A kellem épen nyugalmában és elégűltségében mutatja az alakot átható eszmét. A szép, mely ekként nyilatkozik, egészen magában elzárt, mitsem követelő, a lét megnyugvását kifejező, magával és mindennel öszhangban levő. A harmonia jelenségéből hogyan fejlődhetik már öszhangtalanság? Épen az, a mi magának mértéket, határt tud szabni s teszi ezt nem kényszerből, hanem jószántából és szabadsága szerint, hogyan keveredhetik ellentétbe az egyetemessel?

Két úton is: két, természetében rejlő momentumnak kiemelkedése által.

Az egyik épen egyessége, önelégűltsége, elzártsága. Ez a mozzanat, a természetes fejlődés nyomán, oda vezet, a hol már szemben találjuk az egyetemessel. Épen magával való öszhangjának teljessége lesz meghasonlásának forrásává az általánossal, mely külön voltának némi feladását követeli tőle. Ily helyzetében a kellemest nem az alakjában nyilatkozó mérséklet oldaláról tekintjük, hanem egyességre, önállóságra való törekvésében. A nyugalom momentumát a törekvésé váltja fel, s az érzés, melyet az így mutatkozó kellem ébreszt, megmarad ugyan még mindig a szeretet alapján, de a zavartalan tetszésből és örömből a nyugtalanabb féltésbe és szánalomba suhan át. Mert az egyesnek ilyetén önelhatárolásában már veszélyes mértéktelenség van; Zeising az isteni bitorlásának mondja. Önelégűltség nyilatkozik benne, mely csak a mindenséget illeti meg. Ha nem támad is föl az egyetemes ellen s nem száll is tudatosan szembe vele, de kevésbe veszi, s a nélkül, hogy jogait és erejét ismerné, maga ellen ingerli. Ez okból lehetetlen megmaradnia; ezen az úton siet vesztébe a szép. Épen harmoniája s a magában való öntudatlan bizakodás, melyre a harmonia vezette s a mely az egyetemes szempontjából elbizottságnak tűnik föl, lesz veszedelmévé.

Alig idézhetnénk találóbb példát e jelenség magyarázatára Melindánál. Naiv bizalommal, tapasztalatlan jósággal jelenik meg ifjú szépségében az udvarnál, hol bűnös ármányok, léha és zabolátlan erkölcsök uralkodnak s bősz szenvedélyek csatája készűl. Ebben meg is törik s menthetetlenűl elhervad. Miért? Azt gondolta, hogy egyszerű jóságában, nemes szeretetével élhet külön, magára; hogy tiszta kelleme érintetlen maradhat attól a körtől, a Gertrud udvarától, melybe kerűlt. Ezt az udvart nem ismeri; sőt szükségét sem érzi, hogy igazán megismerje. Ártatlan bizalma nyilatkozik, midőn Ottóval szemben, ki üldöztetését panaszolja, könnyekig lágyúl, s a leghevesebb ostrom közben is, midőn a visszautasított herczeg megátkozott jövendőjét emlegeti, nem tudja elnyomni s elhallgatni szánalmát iránta. E könnyek, e szánalom egy belső öszhang nyilatkozata, egy gyöngéd, bizalomteljes ártatlanságé, melyben azonban Melinda romlása foganik meg. Úgy hiszi, vagy inkább érzi, hogy tisztasága elég fegyver az ő külön léte határainak megvédésére, holott a világban, melybe sorsa vetette, másféle eszközökre lenne szüksége, azokhoz mértekre, melyek ott használatban vannak: belátásra, erélyre, udvari módra. Csalódásából foly tragikus sorsa. De naiv hite, tapasztalatlansága, bízó törekvése, hogy olyan maradjon a milyen: mindez, fiatalsága és szépsége mellett, kellemének alkatrésze, mely Ottó szenvedélyét táplálja, s épen mint ilyen, bukásának forrása. Ez az okozati összefüggés Melinda kelleme és bukása között, melyre Gyulai Pál is rámutatott, midőn tapasztalatlanságát majdnem tragikai tévedésnek mondja. – Kemény Zsigmond Tarnóczi Sáráját mily vonzóvá, bájossá teszi titkolt szerelme, rejtegetett eszményképe! Szívbeli állandósága, mely reménytelenűl őrzi titkát, ez a kitartó hűség, ez a félénk elzárkózás, ez a magánakvalóság, átkává és romlásává lesz magának és mindazoknak, a kiket szeret s a kik szeretik. Titka: szerelme Mikes János iránt, áthatja egész valóját, annak részévé lesz. Ha megosztaná valakivel, ha kilépne elzárkózottságának bűvös köréből, talán megmenekedhetnék; így sem magát nem tudja megőrizni, sem szeretteit.

A kellemhez, mely magát egyességében, különösségében az általánossal szemben érvényesíteni törekszik, közel áll egy másik jelenség. Az, mikor a látszatra kellemes nem öntudatlan természetességgel szigeteli el magát, hanem ellenkezőleg öntudatos természetlenséggel; mikor egyességének követelése épen nem önkénytelen. Törekvése abban fejezhető ki, hogy nem enged helyet annak az eszmének, annak a tartalomnak, melyet természet szerint befogadnia s képviselnie kell. Távol tartja magától s ebben áll különössége, szembeszállása a világgal, ellentéte a természeti szükségszerűséggel. Ez az ellentét amott öntudatlan volt, itt öntudatos. Gondoljunk a nőre, a ki nem szeret, mert nem akar szeretni. De az ilyen alakban az öszhang csak látszólagos, melyet a hidegség, nyugalom, biztosság igyekeznek elhitetni velünk. A kellem épen ennélfogva elenyészően csekély. A dolog természetéből foly, hogy előbb-utóbb helyt kell adnia lelke természetes tartalmának. A körülmények kényszerítik, hogy magába fogadja az eszmét, melynek képviselésére alkotva van. Látni való, hogy e fejlődés egészen ellenkező irányú a tragikummal: az összeütközésből, melybe az egyetemessel keveredett, nem megsemmisűlésére, hanem belső harmoniájának megvalósítására vezet. Rákosi Jenő Stellájával egy ilyetén ellenmondásnak tragikai irányú megoldására látszott törekedni; de kénytelen volt félútról visszafordúlni s az egész, borzalomig csigázott cselekvényt álomnak tüntetve föl, kiengesztelően végezni meséjét. Mikor ugyanis a fejtegetett alakok végre befogadják természetes tartalmukat, csak akkor lesznek igazán kellemesekké; de ugyanakkor magukkal ellenmondásba keveredvén, többnyire komikusakká. Példát Lope de Vega Donna Juanája a Megvetés csodájában, azután Molière Eliszi herczegnője s Moreto Donna Dianája szolgáltathat.

A kellem azonban még egy más esetben is átcsaphat a tragikumba: teljes virága, a báj, édes illatával bódítóvá és vészthozóvá lehet. A valójában rejlő erőbeli elem felülkerekedhetik s megronthatja harmoniáját. Kifejezésre jut a hódítás vágyában, a rá való törekvésben. De hát nem jogosúlt-e a szépnek ez a törekvése? Semmi esetre sem akkor, ha legfőbb hatalom gyanánt kivánván mutatkozni, felforgatással fenyegeti a természeti rendet, melyben nem ő van hivatva döntő szerepre, s az erkölcsit, melyet önzésénél fogva alárendeltnek tekint és nem tart tiszteletben. Szóval a báj tragikussá lesz, mikor mintegy önmagából kiszállva csábítóvá válik: a csábítás ellenállhatatlan erejével nyilatkozó báj. Az «arany pohárban nyújtott méregital». A szirének, kik csábító dalukkal kikerűlhetetlen vészbe csalták a hajósokat, az antik képzeletben halálgéniuszokká alakúltak; a madárszárnyú és madárlábú nőalakokkal gyakran találkozunk görög és etrusk síremlékeken.

A költészetben ott van Shakspere Kleopatrája. A csábító bájnak teljes fegyverzetével, erőszakos czélzatával lép föl mindjárt a búcsúzás jelenetében a világhódító Antonius, e római Hercules, ellen. Báját, igéző hatalmát igazi asszony voltának köszöni; egyesűl benne szépség és szellem, izzó és gyorsan változó érzések ellenmondásai, keleti hazájának bujasága s korának mesterkélt mívelődése, királyi büszkeség és léha ingatagság, mohó érzékiség és forró ragaszkodás. Ez arany-szálak hálójába kerül a hős Antonius, ki «kardjának hegyén bírá a földet». Kettejök viszonyát mindjárt a dráma legelső szavaiban következőkép jellemzi Philo:

Nem! a vezér ez őrjöngő szerelme
Túlmegy határin; ama hős szemek,
Mik csatarend és harczi zaj fölött
Lángoltak, érczet öltött Mars gyanánt,
Most szolgalánggal oltároznak egy
Napsütte arcz előtt; a hős kebel,
Mely nagy csaták küzdelmi közt feszíté
Pánczéla kapcsát szerte, meglohadt most,
És legyező- s fuvóvá aljasúlt:
Lehűtni egy czigánynő lánghevét!

Természetes, hogy Antoniusnak, a ki ekként megtagadta magát, vesznie kell. Kleopatra teszi tönkre: együtt az erkölcsi és hatalmi elvet, melynek hordozására született, családi életét és uraságát, magán és közhivatását. Midőn ily rendkívüli erőt ront meg bájával, ez jogosulatlan hatalommá lesz, melynek szintén buknia kell. Asszonyi lényéből, melylyel Antoniust behálózta s a mely oly ellenállhatatlanná teszi, foly árulása Actiumnál, hol az ő hajóinak Octaviushoz pártolása dönti el a csata sorsát. Antonius vad átkokkal halmozza el s halállal készűl büntetni hitlenségét. De varázsa még ekkor is él szívén, mert öngyilkosságának költött hírére azonnal kiengesztelődik iránta s elvesztésén kétségbeesve dűl kardjába. Schlegel ide vonatkozólag azt a megjegyzést teszi, hogy: «midőn ők így egymásért halnak, megbocsátjuk nekik, hogy egymásért éltek». Ez tévedés, mert csak Antonius volt az, a ki Kleopatráért halt meg; kedvese, kinek csábító szerelme erkölcsi méltóság híján volt s inkább érzékiségben mint szívbeli hajlamban gyökerezett, maga miatt és magáért hal. Vesznie kell, midőn oly hatalommal ütközik össze, melylyel szemben csábító bája tehetetlen. Ilyen pedig a mérsékelt, okos, megfontolt, hideg Octavius. Rá nézve Kleopatra nem a csábító asszony, csak a hadi fogoly, kinek a cæsar diadalmenetét ékesíteni vagy halnia kell. Antonius az «agg Nil kigyójának» szokta nevezni kedvesét. Romlásának képe, a mi által elveszett, egyszersmind életének képe: a kigyó. Ez a csábítás legrégibb szimboluma; Michel Angelo freskója a Sixtina mennyezetén, az első emberpár esete, a kigyó testét összeolvasztva ábrázolja a női testtel. A kigyó lett a művészi képzeletben Kleopatra alakjának is szinte elválhatatlan járuléka: Paolo Veronesetől és Guido Renitől kezdve a mi országos képtárunk hollandi Bys Jánosáig valamennyi művész oda képzelte a csábító mellre. Antonius és Kleopatrát Shakspere már életének őszén írta; de lángesze alig mutatkozik valahol frisebbnek és többoldalúnak, mint e tragédiában. Egyetlen nőalakja sem tünteti föl a női természet egész ellenmondásos gazdagságát oly mélyen, a geniális vonásoknak oly teljességével, mint Kleopatra. Heyse jegyezte meg, hogy alkotásakor emlékek lebeghettek előtte, talán azok, melyekre szonettje vonatkozik:

A bűnt magát mi bájossá tevéd!
Mely, mint a féreg rózsa szép kelyhében,
Megrágja bájaid jó hírnevét;
Mily szép alakot ölt nálad a szégyen!

A Götz von Berlichingen csábító Adelheidja is a szóban forgó jelenségek közé tartozik. Az ő csábító szépsége csalja vissza Weislingent Götztől a bambergi püspök részére, árulóvá teszi jegyese és barátja iránt s gyalázatos végre is juttatja, midőn őt, kinek később felesége lett, szeretőjével megmérgezteti. Ferencz, ez az őrjöngő gyermek, sem kerűli ki sorsát: «a méreg, mely urát sírba vitte, őt is utána küldi». A bűbájos asszony megbabonázza (a dráma első kidolgozásában) még a fejére mondott itélet végrehajtóját is; a vágy, mely ez emberben Adelheid ellenállhatatlan hangjára és tekintetére ébred, elfeledteti vele tisztét, mígnem az asszony, tőrt vonva ellene, maga emlékezteti rá. Ezen, már-már a démoniba áthajló csábításnak, mely a maga körében megsemmisíti a nemesebb erőket, Kemény Idunája is jellemző példája.

Ugyanebbe a körbe tartozik, bár olykor másféle vonásokkal van is vegyítve, a franczia társadalmi drámának és regénynek kedvelt s minduntalan ismételt női típusa. Dumas Clemenceaunéja, Augier Seraphineje és Olympiája, Daudet Rislernéje, Sardou Odetteje, Ohnet Jeanneja s a többiek. Külső szépségök, melynek nem felel meg lelki becs, végzetessé lesz környezetökre és magukra. Végzetes épen az öszhangtalanságnál, sőt ellentétnél fogva, mely testök és lelkök között mutatkozik. Ez teljesen jelentéktelen, amaz meg túlságosan is fontos. Csábító, lebűvölő szépségök a fulánk, melyben gyilkos méreg rejlik a maguk és más számára. Tévedésöknek, vétköknek ez szolgáltatja alkalmát és ez adja meg az árát. Ezzel nyernek meg mindent s ebben mindent vesztenek. A modern Helenák csupán ezzel akarják a mi lelkünket is magukhoz kapcsolni, vonzódásunkat és szánalmunkat fölébreszteni. Azonban épen mivel szépségök az egyedűl értékes, a mi elpusztúl velök, bukásuk soha sem lehet annyira megdöbbentő vagy csak megható sem, mint ha nemesebb erők vesztét látjuk, melyek tiszteletünket és részvétünket teljesebb mértékben voltak képesek felkölteni. Antigone feláldozó kegyeletével, Lady Macbeth nagyravágyásának démoni erejével, Phædra szerelmének őrjöngő lázával, Melinda nemes ragaszkodásával: ezek mindegyike szól lelkünkhöz is saját lelki életének valamely elemével, mely félelembe ejt és szánalomra indít bennünket, s midőn fejökre zúdítja a megsértett egyetemest, megrendít és kiengesztel. Ez a benső, lelki momentum gyakran hiányzik az újabb franczia drámák nőalakjaiból, vagy legalább fölötte gyöngén s nem első sorban ható tényező gyanánt nyilatkozik bennök. Sorsuk csakis a külsőn, a testen, ennek szépségén fordúl meg; történetök minden kanyarodásánál ez mutatkozik döntő oknak. Julia tragédiája is azon indúl, hogy Romeo szeme megakad szépségén; de innen aztán egészen más motivumok vezetik: szerelmének mámoros rohamossága és meggondolatlan kizárósága. Othello Desdemonát hő szánalmaért szereti meg, melylyel kalandjait hallgatja. A merő testi szépség lehet az új franczia dráma hősnői sorsának alapja és irányzója; de nem igen lehet azé a bensőbb, mélyebb viszonyé, melybe a költő hősét hallgatójával összefűzni törekszik. Íme a szóban forgó színművek és regények legnagyobb részében találunk látszatra tragikus elemeket, s mégis hiányzik belőlök az igazi tragikai hatás. Megvan az egyesnek bizonyos kiválósága, melyből küzdelme és bukása következik. De e kiválóság külső természetű: a küzdelemben mindig valami külső küzd, a halálban mindig valami külső vész el, mint a világ szép asszonyánál Erdélyi népmondái között. Az egész jelenség oly felfogásból látszik fakadni, mely a női lélek erkölcsi elemét, nagyobbra hivatottságát ép oly kevésbe veszi, mint a férfi öntudatos erejét. Innen hatása is inkább külső: izgató és bágyasztó, mint mélyebb: megrendítő és fölemelő.

Nagyra hivatottság és erő: e fogalmak már kifelé utalnak bennünket a kellem területéről, hol két tragikai mozzanattal találkoztunk: az önelégűltség s a csábítás mozzanataival. Mind a kettő csak kivételkép s elvétve avatja a kellemest a tragikumba, mely igazi alapját a szép másik területén, a fenségesen, nyilatkozó kiválóságban találja. Greguss Ágost a kellem tárgyaltuk tragikai megjelenéseit is abból magyarázza, hogy fenségi elemet rejtenek magukban, a mennyiben szeretetreméltó csak az lehet, a mit kissé tisztelünk is. Magunk is rámutattunk a csábító bájnak erőbeli, tehát félig-meddig már fenségi jellegére; de bizonyos, hogy sem az egyik, sem a másik jelenség hatásának nem jellemző alkatrésze a tisztelet, mely ennélfogva alig is szolgálhat tragikai szerepök igazolására.