XVI. FEJEZET. A vén tölgy lábánál.

Az előbbi fejezet végén leirt eseményekre harmadnap jelent meg a Karámosi Híradó legközelebbi száma. Jól tudom ugyan, hogy nem mondok vele már senkinek ujságot, ha a Tárogató czímű rovatnak első hírét közlöm; de maga Bige Géza, a vándorszerkesztő kétségkivül még jobban tudta, mégis megírta a következő sorokat:

*Hymen. A legőszintébb öröm elragadtatásával értesítjük olvasóinkat az érdekes ujságról, mely már Karámoson ma szájról szájra jár s egész városunkat örvendetes izgatottságban tartja, Kálozdy Béla, megyénknek köztiszteletben és szeretetben álló előkelő fia ugyanis néhány napja jegyezte el magának szinházi műértő közönségünk kedvenczét, a testi és lelki bájakban dus Vándor Ilona kisasszonyt. Míg egyfelől sajnálkozásunknak adunk kifejezést, hogy hűtlen lesz a muzsákhoz a laresek kedveért, másfelől újra és újra köszöntjük, mint a megyénkben oly fényes állásu család jövőjének reményteljes letéteményesét. Az ég leggazdagabb áldását kivánjuk az önzetlenül szerető szívek e szép frigyére, melyre vonatkozólag -347- alig győzik a boldog jegyesek fogadni barátaiknak és ismerőseiknek jókivánatait. A nász napja még nincs határozottan megállapítva. A mint azonban tudomásunkra jut, erre vonatkozólag sem mulasztjuk el olvasóinkat pontosan értesíteni.

Mióta a már említett szerencsétlen könyvnyomtatónak befonatása lehetővé tette a karámosi hirlap megindulását, annak bizonyára egyetlen száma sem fogadtatott oly nagy zajjal, mint az, melyből a föntebbi hír ki van nyírva. Sokan rázták rá a fejüket, sokan haragudtak, sokan kaczagtak fölötte, s tán a boszuságnak egy-egy hirtelen könnye is áztatta a kegyetlen ujságlapot. De mélyebb, háborgóbb, tartósabb gondolatokat alig ébresztett valahol, mint a Vörös Bika-szállónak abban a hosszú kamarájában, melyben a gadóczi előljáróság szállott meg, mely valami pörös ügyben járt Karámoson s irástudónak magával hozta a rektor urat.

Gida úr, a hogy azon a bizonyos reggelen elolvasta az ujságot, egy rövid félórára magára hagyta az eklézsiát, mert ellenállhatatlan vágyat érzett magány után. A Vörös Biká-ban pedig a baromfi udvaron kivül semmiféle magány nem lévén kéznél, a világ zajától futó rektor kénytelen volt itt végezni borongó sétáját. A kakasok kukorikoltak ugyan a fülébe, a tyukok kotkodácsoltak, a macskák nyávogtak, a malaczkák röfögtek s ezenfölül a disznó-ólból egy részeg ember neki-nekikeserűlő dudolása hangzott; de Gidát mindez nem zavarta sötét gondolatainak bús szövésében. -348-

– Bizony, bizony valamennyien megtalálják már a magukét. Az a hájfejű Dudás Miska is nótárius lett és a mult hónapban esküdött meg a Haluska Évivel. Hivatalos is voltam; de nem szeretek lakodalmakra járni. Ime most meg Kálozdy úr áll be a sorba! Mintha csak most lenne, mikor a csizmáját tisztogattam! Nem egészen a kedvem szerint választott ugyan, mert már csak találhatott volna magához valóbbat! Pedig Dunaszögön milyen rátartó egy úrfi volt; még a szegény Mariskával is csak félvállról beszélt! Hó, könyörgöm alásan! (egy mérges gunár förmedt neki, az elől tért ki.) No, de mi közöm nekem hozzá; maga tudja legjobban mit csinál. Hess, hess az utamból! A mi tiszteletesünk fia is házasságfélén töri a fejét és nem igen hiszem, hogy tovább várjon a farsangnál. Hát én hol maradok? A papság is késik, a láda sem telik, feleségre sincs kilátás. Eh, dehogy úgy van, dehogy úgy! Iszen minden vasárnap délután én végzem az isteni szolgálatot; az már csak annyi, mintha pap lennék. Aztán meg… aztán meg… mintha már özvegyember lennék. Örökös özvegyember. (Neki támaszkodott a galambducznak és nagy, kék zsebkendőjével csöndesen elkezdett mindent törülgetni maga körül, míg lassan fölért a szeméig.) Csak valami emlékem maradt volna tőle, akármiféle haszontalanság, a mi rá emlékeztessen. Csak valami, valami a Duna hullámain kivül.

Ezeket a gondolatokat űzte-fűzte azután Gida tovább. Valamennyi kosztos deák vitt haza valamit -349- az ő keze munkái közül; az egyik óratokot, a másik nyakravalót, a harmadik himzett erszényt, melylyel kit nevenapján, kit búcsuzása alkalmával lepett meg. Csak épen őtet bocsátotta el üres kézzel. Persze, azt hitte, hogy az ő szívének nincsen szüksége semmi afféle hiábavalóságra, hogy mátkájára gondoljon. Azt senkisem hitte akkor, hogy jöhet idő… hogy még ilyen idő is jöhet valaha!

– Emlékszem rá, – mondogatta magában a tépelődő rektor és újra megindult – emlékszem rá, Kálozdy úrnak is varrott egy finom kis könyvjelzőt, melyről hosszu kék pántlika lógott le s kék gyöngygyel az volt ráhímezve, hogy: «Eddig.» Vajjon megvan-e még valamelyik fiókjában?! Én tudom, hogy ez a kis haszontalanság ő neki már annyi, mint a semmi; neked meg Gida, milyen drága kincs lenne! Nem, ezt a kínálkozó jó alkalmat nem fogom elmulasztani. Még jól eszemben van, hogy Sási Dani felesége új asszony korában milyen patáliát csapott egy pár tuczat kivarrott pipa-foszlányért, a mit az ura fiókjában talált! Bár meg vagyok róla győződve, hogy Mariska csak tiszta szent barátságból hímezte azt a könyvjelzőt, mégsem hiszem, hogy Béla úr valami nagyon örülne neki, ha jövendőbelije szeme elé kerülne, mikor ez a fiókokat fogja kikutatni. Mert ilyenkor az asszonyok annyi, mintha süketek és vakok lennének. Még meg is fogja köszönni, ha figyelmeztetem rá és elkérem tőle. Megyek, megyek; csak ezektől az atyafiaktól tudnék valahogy megszabadulni. -350-

Az elhatározott akarat gyakran leküzdi a legnagyobb akadályokat s ebéd után Gidának is sikerült lerázni a nyakáról az előljáróságot. Miután a Sasban megtudta, hogy Béla még tegnap hazarándult, neki indult az egy órai gyalogsétának Kálozd felé. Noha az őszi szél hidegen fujdogált a szántóföldek közt, minduntalan le-levette báránybőr-süvegét, mert valósággal izzadt s az erdő szélen a fakó, rohas feszület előtt hosszu stácziót tartott és a pihenő után visszafelé, Karámosnak indult meg. Szerencsére azonban még jókor észrevette tévedését és végre is eljutott a kálozdi kastély kapuja elé, hol Mihály huszár a falnak támaszkodva pöfékelt és nagy játékba volt merűlve a Flórával. Gida meglehetős bátortalan hangon tudakozódott a gazda után.

– A nagyságos urnak most sok a dolga, rektram, – felelt a huszár. Abban van, hogy házasodik.

– Tudom, könyörgöm alássan, – alázatoskodott a vendég. Azért épen csak egy szempillantásig szeretnék beszélni vele.

– No, ha olyan röviden végzi a rektor úr, – utasította Mihály, – hát csak fáradjon föl és várja meg, míg rákerül a sor.

Gida várt abban a kis előszobában, mely a kanczelláriába vezetett. Sok mindenféle ember járt-kelt ki s be, míg a rektor a fapadra letelepedve, mozdulatlan türelemmel várt sorára. Hazafi úr, a gavallér tőkepénzes, kétszer is benn volt s mikor másodszor kijött, hallotta Gida, hogy a gazda utána kiáltott: ne menjen már haza, maradjon itt éjtszakára. -351- Nagy lármának, panaszkodásnak, szabódásnak ment végire odabenn az a nagy fogu asztalos, ki az egész környéken mint híres csaló ismeretes. Még Venyige-zsidót, a lókupeczet is látta kijönni, leszakadt ellenzőjű sipkájában, mosolygó elégültséggel simogatva az orrát, mely az éretlen paradicsom almához hasonlított.

– Ön az, Bihari? fogadta Béla, ki a kanczellária régi butora előtt ült és észrevehetőleg kihevülve jegyezgetett valamit. – Nos, mi szél hordja erre mi felénk? Ott vannak a pipák, töltsön meg egyet, gyujtson rá és mondja el, mi jót hoz?

– Köszönöm alássan, igen alássan köszönöm a kegyességét, – szabódott Gida; de utoljára sem tudott ellenállni a csábító glédának. Nagy vigyázva kivett egy selmeczit a sorból, a hatalmas márványmedenczéből megtömte és füstölni kezdett. Az első szünet alatt, melyet Béla tartott jegyezgetése közben, a rektor elkezdett akadozni: – Semmi jót nem hoztam, könyörgöm alássan, nagyságos uram; semmit, a szerfölött való jó kivánságomon kivül. Adjon az egeknek ura erőt, egészséget, áldást, békességet a nagy lépéshez, melyre rá méltóztatott határozni magát, és a jövendőbeli nagyságos asszonynak is a legalázatosabb tisztelettel csókolom kezeit. Ez a fő, a miért alkalmatlankodom. Meg aztán… pi, pi, pi (A pipa megrekedt.) Meg aztán egy könyörgésem is lenne.

– A legjobbkor jött, rektor úr, – biztatta Béla és félredobta tollát. – A legjobbkor. Nem kérhet olyat, a mit meg ne adjak. -352-

– Tudtam, könyörgöm alássan. A nagyságos úr kegyességét ismerni az embernek annyi, mint megnyerni pörét.

Ellenére azonban ennek a rendkivüli biztosságnak, a szegény Gida oly akadozva, izegve-mozogva, szemlesütve, pipát szeleltetgetve adta elő mondókáját, mintha valami rettentő furfangosságban törte volna árva fejét. És Béla is, – noha oly jó kedvvel biztosította vendégét, hogy jobbkor már nem is jöhetett volna, – Béla is lassan-lassan úgy elborúlt, mintha legvidámabb perczeit örökké a legszomorubbak szomszédsága fenyegetné. Egy kis tollkéssel játszó jobb keze hirtelen megállt s fejét lecsüggesztette. Az egykori mendikás már rég elvégezte könyörgését s ő csak a koppanásra látszott összerázkodva magához térni, mikor a kis kést leejtette.

– Az isten tudja, hova lett azóta az a kis jószág, rektor úr! – mondá tompán s valami fölsemvevést erőtetve. – Rég volt, én messze jártam azóta, holmim sok kézen megfordult; isten tudja, hova lehetett!

Míg a vendég csüggedten támasztotta vissza a kiszítt pipát régi helyére s búcsuzni készült, Béla szótlanul, nagy lépésekkel járkálni kezdett a szobában. Majd megállt az ablaknál, dobolt az ujjaival s egyszerre csak visszafordulva, köpenyegét leakasztotta a szögről, a nyakába kerítette s így szólt Gidához:

– Ha visszakészül, rektor úr, elkisérem egy darabig. Szeretnék szabad levegőt színi s az úton elbeszélgethetünk egyről-másról. -353-

Az elbeszélgetésből nem sok lett. Egyik sem adott hangot, míg ki nem értek a faluból. A hegy lábánál, a mint az út fölfelé kanyarodott, Béla szólalt meg elsőnek:

– Hát semmi… semmi levelet, vagy írást… semmit sem hagyott?

– Egy árva sort sem. Ki tudná, ki sebezte meg annyira lelkét! Barkó doktor úr csak azt állította, hogy beteg volt, nagy beteg, az keserítette el. De az isten tudja, így van-e; mert azelőtt meg mindíg azt bizonyítgatta, hogy semmi baja.

– És hiába keresték? – tudakolta a megpirkadt szőllőskerteket vizsgálva oldalt Béla.

A rektor elkezdett motozni zsebében s előhuzta a nagy kék keszkenőt. Különböző porolások után oly szörnyű orrfuvásnak és trombitálásnak ment végire, hogy az erdőszélen egész visszhangot keltett vele. Aközben alig birta kicsuklani:

– Hiába azt… hiába szegényt… Talán csak úgy ment az égbe, könyörgöm alássan, a mint volt.

Már beértek az erdőbe. Alkonyodott. A tölgyek árnyakkal népesítették meg a sürűt, melyeket a fütyülő szél tánczra kapott. Zizegve lebbentgette a vastag, száraz levélszőnyeget, mely ropogott és roskadt lábaik alatt. A két vándor közül egyik sem szólt; csak Gida melléből szakadtak föl időről-időre hangok, melyeket hol orrfuvással, hol köhögéssel akart szépíteni. Egyszer csak, a mint már nagyon sűrűn jelentkeztek, s megint kénytelen volt elővenni a kék kendőt, hirtelen odafordult -354- kisérőjéhez s következő szavakkal vetett véget a furcsa beszélgetésnek:

– Igen nagy tisztesség… volt rám nézve, hogy eddig… eddig együtt jöhettem a nagyságos úrral… de engem a Vörös Bikában várnak a gadóczi előljárók… és ha nem sietek, könyörgöm alássan, hát még… Azért istennek ajánlom és megujítom minden jó kivánságaimat.

Elbúcsuztak. A hajdani mendikás sietni kezdett a keskeny erdei ösvényen, a mint csak rövid lábai birták. A kék keszkenőre minduntalan szüksége volt. Csak szép lassan – mintha maga előtt is titkolni akarná – elő-elővette, azután indulatosan gyürte zsebre. A mint így megy, mendegél, egyszer csak éles, átható, rémes kiáltás üti meg füleit háta mögül. Hallgatózik, hogy nem csalódott-e? A hörgő kiáltás újra áthasítja a levegőt. Gida gyors léptekkel fordul vissza s arra tart, a honnan a hangot hallani vélte.

Egyszer csak zörög előtte a levél-süppedékes út s mint a villám, oly gyorsan csap el mellette egy vad kinézésű alak, kit ő már látott Karámoson. Egy ziháló mellű, véres szemű, ágról szakadt kinézésű, nyurga siheder, ki hasonlít valamit a Hajósék elszökött, korhely fiához. A mint mellette eliramodott, világosan látta, fokos volt a kezében. De úgy sietett, hogy egy pillanat alatt a neszét sem hallotta.

A rémes jelektől felizgatva, Gida is futásnak eredt s kiáltozni kezdett, hogy hol van rá szükség?

Az erdei alkony csöndes volt; nem jött felelet -355- sehonnan. Csak a szél sírt és a haraszt zörgött lába alatt. Segítsége már nem kellett senkinek. Ajánlkozását visszadobták a hegyek s visszahozta a viszhang.

Gida rohant, keresett, kutatott, kiabált tovább. Az alkony szárnyai mind mélyebbre ereszkedtek az erdő fölé. A legutolsó sugarak jöttek segítségére.

A ritkás lombokon átszürődve, odavezették egy vén tölgy lábához, melynél vérében, mozdulatlanul, életjel nélkül feküdt Béla.